- Nina!
- Igen?
- Válaszolj!- s közben simogatott tovább.
- Mi volt a kérdés?- karcos mély nevetés érkezett tőle. Keze megált a mozgásban, mire kibújva nyakából szemébe néztem.
- Akarod hogy kényeztesse...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Nem érzékeltem az időt, de biztos voltam benne, hogy órák teltek el mióta kitoltak a műtőből. Azt éreztem ébren vagyok, de mégse bírtam erőt venni magamon. Erőt venni, hogy felkeljek, és, hogy ki nyissam a szememet.
A mellkasomban rettenetes fájdalom terült szét. Nem fizikai, hanem lelki fájdalom volt ez. Szétszakított belülről...
Hallottam zörgő- csattogó hangokat. Lágy és dörmögő beszélgetéseket, valamint puha kezek simításait. Egy lágy kéz simítására kezdtem ébredezni. Barna hajamon újból és újból simított végig. Majd arcomon, és végül csókot hintett homlokomra. Kinyitottam lassan szemeimet, és össze találkozott a tekintetem édesanyámmal. Fehér ingben és kék farmer nadrágban ült az ágy mellett egy széken. Amint észre vett, rám mosolygott.
Én csak feküdtem az ágyban, kezeimet magam mellett tartva, és egy szót se szóltam. - Édes kislányom!- megsimogatta arcomat. Legbelül azt suttogtam, csak ezt ne!
Ne beszéljen! Ne érintsen! És Ne legyen itt!
A világ végére menekültem volna. Semmi és senki mást nem akartam, mint sírni és a Férjem ölelésébe zárni magamat. Ám e helyett itt volt, és újra beszélni kezdett.
- Fel nem tudom fogni mit is érzel. De hidd el nem lesz semmi baj! Ennek most így kellett lennie, de fel fogsz állni ebből is!- némán sírtam. Lecsuktam szemeimet, és hagytam, hogy végig csorogjanak könnyeim. Anyám viszont nem vette észre. Túlságosan el foglalta, hogy anyai monológott nyomjon le nekem.
- Nem tudhatott miért történt ez. Lehet olyat ettél, vagy csináltál, amitől baja esett a hasadban. De minden esetre..- keservesen fel zokogtam. Sőt, ordítottam. A mellkasom rázkódott, s közben kezeimmel átöleltem magamat. Anyám mondata közepette hirtelen megállt. Sokkosan nézett, és nem tudott mit kezdeni a helyzettel.
- Kislányom..- érintett volna meg.
-Ne!- ordítva elhúzódtam, és csak egy valakit akartam. - Kornél. Kornélt akarom! - csak sírtam, kiabáltam és ordítottam. Annyira fájt mindenem. De leginkább a lelkem. Összetört. Apró szilánkokra robbant, és anya csak még jobban tetőzte a fájdalmat.
Kirohant a szobából, és egyedül hagyott. Feljebb ültem az ágyon, és térdeimet átölelve egy kicsit nyugodtabban folytak könnyeim. Egyszer csak Kornél futott be az ajtón, egyenesen mellém. Sírva nyújtottam kezeimet utána, mire átölelt.
Végre. Zokogva szorítottam minden erőmmel magamhoz. Ő volt az egyetlen támaszom. Az egyetlen, akire szükségem volt. És akit magam mellett akartam tudni.
Az ágy szélén ült, és simogatta hátamat. Nem mondott semmit mióta bejött, csak ölelésével nyugtatgatott.
Kis idő után amikor nyugodtabban sírtam, kezébe fogta arcomat. Ekkor láttam csak meg, hogy az ő arca is könnyes.
- Sajnálom, hogy még csak a létezéséről se tudtam.- suttogtam. Összeérintette homlokunkat, és hüvelykujjával arcomat simogatta.
- Ahogy én sem!- felelte.- Erről egyikőnk se tehet. Se te, se én. Csak... most egy kicsit bele hallunk a fájdalomba.- lecsukta szemét, mire én kifújtam egy adag levegőt.- szeretlek! - nézett rám.
