The Heart of the Dark - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

15. Te jó ég!

Összekulcsolt kézzel szeltük át Lux-szal az iskola folyosóját, hogy megközelítsük az ebédlőt, amikor megpillantottam a legkisebb húgom az exbarátjával veszekedni. Nem mondom, hogy örültem, sőt, elég morcos lettem, amikor Ronald Novalie felé tornyosulva kezdett magyarázni neki.

 Elengedtem Luxot, majd elkaptam Ronald tarkóját, és odébb húztam Novalie-tól. A srác szeme kitágult, a légzése is felgyorsult, ahogy nekicsaptam orral előre a szekrénynek.

 – Nem voltam egyértelmű a múltkor? – érdeklődtem a fiút a szekrénynek szegezve.

 – De, de... kérlek, Nael...

 – Engedd el! – ragadta meg a karom Novalie.

 Engedelmeskedtem, majd tettem egy lépést hátrafelé.

 Amint Ronald megfordult, Novalie egy akkora pofont kevert le neki, csodálkoztam, hogy nem pördült le a feje a nyakáról a srácnak. Ha egy fokkal nagyobbat ütött volna, fixen két darabból kellett volna összerakni a faszkalapot.

 – Hé, te picsa! – csendült fel egy vékony, de mégis magabiztos hang, mire odakaptam a fejem.

Egy szőke hajú, nagyjából Novalie-val azonos korú lány lépett a húgomhoz, s elkapta a haját. Novalie egy másodpercig sem tétlenkedett, kirúgta a csaj alól a lábát, aki erre egy hatalmasat taknyolt a földön.

 – Ne érj hozzám többet! – förmedt a lányra.

 – Jones! – Megforgattam a szemem Mr. McCoy kiáltására. – Nael, Novalie! Az irodámba mindketten!

 Luxra sandítottam, aki összeszorított szájjal bámult vissza rám, végül Novalie-ra néztem. A húgom csak fújtatott, majd mellém lépett, és az ő tekintete is az igazgatón állt meg.

 – Induljanak! – hörögte McCoy. – Idehívom az apjukat! – fenyegetőzött, majd a felgyülemlett kisebb diákseregre mordult. – Maguk meg ne bámészkodjanak! Nincs dolguk?

 A tanulók feloszlottak, míg én az ebédlő felé böktem a fejemmel, hogy jelezzem Luxnak, csatlakozzon Naylee-hez és Nolanhez.

McCoy előrerobogott, míg Novalie-val követni kezdtük. Az irodájához érve, leültett minket magával szemben, feltolta szemüvegét, és ránk szegezte dühös pillantását, ahogy helyet foglalt az asztala mögött.

– Nael, mit tud mondani, ami elég indok lenne arra, hogy ne tanácsoljam el?

– Mindössze annyit, hogy ismét nem én kezdtem – dőltem hátra a széken, s elkényelmesedtem.

– Ronald Novalie-t fenyegette. Kétlem, hogy hagynom kéne, hogy bántsák a húgom.

 – A maga családja az iskolám szégyene! – emelte meg a hangját vészjóslóan. – Miután az apja a diplomaosztón a sátánt ajnározta, őszintén elgondolkodtam, amikor felvettem ide magát és a másik lánytestvérét. Reméltem, hogy maguk normálisak lesznek, de csak baj van önökkel, Nael, pont, mint a szüleikkel. Ezért arra a döntésre jutottam, hogy eltanácsolom magukat. Egytől-egyig!

– Értem – nyúltam a zsebembe, majd előhalásztam a telefonom. Nos, ezen a pillanatnyi agybajon egyedül Michael papa segíthetett.

– Ez nem túl fer – csattant fel Novalie. – Megbélyegez minket?

– Nem, Novalie. Megszabadulok a magukkal járó problémától! – nyúlt McCoy is a vezetékes telefon felé. – Hívom az apjukat!

Megrántottam a vállam, majd hagytam apának egy üzenetet, hátha elnéző lesz. Habár sejtettem, hogy a hajnali kis incidens után nem fog újra a nyakamba borulni, amiért ismét gondot okoztam. Vagyis... ezúttal okoztunk.

McCoy lelkesen ecsetelte a telefonba apának, miféle bűnt követtünk el már megint Novalie-val. Apa válaszai némileg viccesek voltak. Csak morgolódott, és néha tett néhány megjegyzést. Végül odavágta, hogy nem tud eljönni a munkából, így Michael papát küldi. McCoynak nem különösebben tetszett, de végül elfogadta.

Michael papa nem húzta sokáig az időt, negyed órán belül megjelent. Megállt kettőnk között, és McCoy felé nyújtotta a kezét. Az igazgató szeme üvegessé vált, majd értetlenkedve körbenézett.
Michael papa képessége abszolút hasznosnak bizonyult, amikor az ember rosszalkodott az iskolában. Főleg amiatt, mert képes volt bármit elfelejtetni egy emberrel.

Miután McCoy hebegett egy pár sort arról, hogy fogalma sincs, mit keresünk itt vagy, hogy mit akart, Michael papa megbeszélte vele, hogy a mai napra hazavisz minket, biztos, ami biztos.

Írtam Naylee-nek, hogy hazamentünk, majd Michael papa oldalán visszatértünk a pokolba. A folyosón szembe állt velünk, és megemelte szemöldökét.

 – Nael, mit műveltetek már megint?

 – Csak a szokásos – vigyorogtam rá.

 – Ronald szerint nekem kéne bocsánatot kérnem – zendített rá Novalie. – Felpofoztam – fonta össze karját melle alatt.

 – Novalie! – szidta Michael papa. – Nem verjük meg az embereket. Inkább nyiss feléjük, angyalkám!

 – Én megpróbáltam! – háborgott Novalie. – Erre megcsalt!

 – Ó! – tágult ki a nagyapánk szeme. – Nem mondhatom, hogy jól tetted, de jól tetted, hogy felpofoztad – húzta magához Novalie-t egy ölelés erejéig. – Semmi baj, angyalkám, majd találsz egy normális barátot magadnak. Nem mindenki ennyire erkölcstelen.

 – Tudom, papa, de Ronald megérdemelte – mosolygott rá Novalie, majd elhúzódott tőle, és tett hátra egy lépést. – Papa, találkoztál már Emmával?

 – Miről beszélsz? – értetlenkedett Michael.

 – Anya nem mondta?

 – De mégis mit?

 – Hát... – pillantott rám futólag Nova. – Semmi...?

 – Novalie! – mérgelődött Michael papa. – Miféle Emmáról beszélgetünk?

– Tegnap... – vettem át a szót. – Szóval, csináltam valami butaságot – villantottam egy kedves mosolyt.

 – Nael? – meredt rám várakozón.

 – Nos, hát, papa... a nagyanyánkról van szó – rántottam vállat.

 – És hol van?

 – Szerintem apa lassan örökbe ad engem – sóhajtotta lemondóan Novalie. – Lent, papa, a különleges ketrecekben.

– Csodás – reflektált Michael, és már meg is lódult a megfelelő irányba. Novával összenéztünk, és azonnal követni kezdtük.