The Heart of the Dark - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

11. Gyertyakoszorú

Nagy erőkkel bámultam a plafont, miközben azon kattogtam, hogy mégis miért nem volt hajlandó apa visszaengedni Lux-hoz ma, miután anyával beszélgettek vele. Rohadtul zavart, amiért lényegében elzártak tőle, és beparancsoltak a szobámba, mint valami taknyos óvodást. Nem tudtam hova tenni ezt a hirtelen jött szigort az apám részéről. Biztos voltam benne, hogy valami volt a háttérben, amit velem szándékosan nem osztottak meg.

Oldalamra fordultam, majd magamra húztam a takarómat, és a kék falat kezdtem szuggerálni. Olyan durva módon zakatolt az agyam, hogy egy másodperc megnyugvásom sem lehetett.

Futólag az órámra pillantottam, ami hajnali negyed egyet mutatott, majd a szőnyegre, végül a párnámra.

Miután az elmúlt két órában tüzetesen átrágtam magamban a próféciát, immáron volt időm Luxon töprengeni. Bármennyire is meglepő volt, valamiért arra vágytam, hogy itt feküdjön mellettem, és szorosan magamhoz húzhassam. Félelmetes volt, hogy ilyen rövid idő alatt kerültünk egymáshoz vészesen közel, mégsem éreztem bűntudatot emiatt. Sosem taglózott le még ennyire lány, mint Lux. Ahogy magam elé képzeltem kerek arcát és aranyszín szemét, rögtön egy apró mosoly kúszott az arcomra. Aztán eszembe ötlött a formás feneke és hosszú combja, amitől a farkam önálló életre kelt odalent. Egy mély sóhaj keretében fordultam a hátamra, majd megcsóváltam a kobakom.

Aztán egyszeriben, mintha csak megidéztem volna, Lux lehuppant mellém a semmiből. Nagyokat pislogtam a lányra, aki egy szál pólóban érkezett mellém, majd fülig pirulva bebújt mellém a takaró alá.

– Szia – súgta. – Sajnálom, hogy ilyen bénán érkeztem, ezt a teleportálás dolgot még gyakorolnom kell.

– Pont rád gondoltam – karoltam át a nyakát, ahogy fejét ráhajtotta mellkasomra. – Örülök neked.

– Elég sokáig... hezitáltam, hogy... jöjjek-e – ismerte be mellkasomba motyogva. – Aztán... úgy döntöttem, hogy meglépem.

– Jól tetted – pusziltam bele cseresznye illatú hajába. – Hogy vagy, Lue?

– Megint kezded? – kuncogott fel édesen, majd tenyerét a nyakam oldalára simította. – Minden rendben, Eli.

– Elárulod, hogy miért zavart el az apám tőled? – tettem fel a lelkemet legjobban felzaklató kérdést.

– Elég hosszan beszélgettem a szüleiddel – válaszolta Lux kimért hangnemben. – Anyukád annyira kedves... – pillantott arcomra, majd nekinyomta orrát az államnak. – Apukád sokat kérdezősködött az iskoláról és rólad. Aztán megkért rá, hogy figyeljünk oda... amikor... együtt vagyunk.

– Hihetetlen – morgolódtam alig hallhatóan.

– Utána átbeszéltük ezt a próféciás dolgot, és arra jutottunk, hogy az lesz a legjobb, ha elkerüllek téged. – Szavaira rögtön ráncokba szaladt a homlokom.

– Mégis itt vagy – állapítottam meg butácskán.

– Igen, mert végül megmondtam a szüleidnek, hogy... veled szeretnék lenni, és vállalom a kockázatot. Ha ez az egész ahhoz vezet, hogy meghalok, legalább az utolsó hónapom vagy évem legyen némiképp más, mint a többi volt eddig.

– Hogy érted? – ráncoltam homlokom, miközben némi aggodalom kezdett körözni bennem.

– Egész életemben bujkáltam – suttogta elhalóan. – Végre úgy érzem, hogy élek. Ezért is... akartam veled szexelni aznap, amikor idejöttem. Talán önzőség, de úgy éreztem, ha akkor nem, akkor sohasem fog megtörténni.

– De Lux – simítottam néhány kósza lilásbarna fürtöt a füle mögé. – Nem vagy elkésve, sőt... fiatal vagy, előtted az élet. Nem kell félned, ígérem, hogy nem hagyom, hogy bántódásod essen.