Fény a Sötétben (Magyar)

5.fejezet

Daniel

Sarah-val éppen Ana-ról beszélgettünk, amikor hirtelen kiabálást hallottunk közelről. A hangok Alex és Ana voltak. Nem tűnt úgy, mintha veszélyben lennének, inkább úgy, mintha egymással vitatkoznának, mivel folyamatosan kiabáltak. Néhány pillanatig haboztam, majd felálltam, hogy utánuk menjek, de Sarah ismét megállított engem.

- Majd én. Veszekednek, és a bátyámat csak én tudom megnyugtatni ilyen helyzetben. Ha te mész oda, csak rosszabb lesz a helyzet. - mondta, miközben magához vette Ana kardját. - Addig te őrködj, lehet, hogy meghallották őket.

Bólintottam, és figyeltem, ahogy a lány elfut a hangok irányába. A kiabálások lassan elhalkultak, majd már egyáltalán nem hallottam semmit.

Már kezdtem megnyugodni, hogy Sarah biztosan elintézte a dolgokat, amikor megláttam Alexet, egyedül. Az arcáról nem lehetett semmit leolvasni. Nem nézett a szemembe, amikor megszólalt.

- A te segítséged kell neki, nem az enyém - mondta halkan, de határozottan.

Nem kellett többet mondania, futottam arra, amerről jött amilyen gyorsan csak tudtam.

- Ana! - kiabáltam, mivel nem láttam és nem is hallottam őket.

- Daniel, erre vagyunk! - szólt Sarah.

Követtem a hangját. A lány a földön térdelt, Ana feje az ő lábán pihent, teste nem mozdult.

- Mi történt? - kérdeztem aggódva, miközben letérdeltem melléjük.

- Alex...mondott valamit Anának, az érzelmei teljesen eluralkodtak felette, a Fény pedig elszabadult. Nem tudta irányítani. Amikor ideértem, annyit láttam, hogy Ana a földön térdelt, az egész teste vakítóan fénylett, a szeméből folyó könnyek pedig... - lemutatott a földre. A fű megégett alattunk. - A szeme olyan színben világított, mint a tűz. Gyönyörű és félelmetes is volt egyszerre. De csak egy pillanatra tudtam ránézni, utána egyből fájni kezdett a szemem. Majd...abbamaradt. Elájult. Megkértem Alexet, hogy emelje őt fel, és vigyük vissza, de nem akart a lányhoz érni. Azt mondta nem örülne neki a lány, és nem fog így hozzáérni.

A karomba vettem Ana testét. Nagyon könnyű volt.

Lassan elindultunk vissza a kis táborunk felé. A csend, és az éjszaka sötétsége vett körül minket.

- Megértem, ha mérges vagy, de ne vezesd le Alexen, kérlek. Tudom, hogy utáljátok egymást, de azt is tudom, hogy megbánta, amit mondott, és nem mondta volna, ha Ana se mondott volna valamit. Mindketten hibásak ebben az esetben. Hagyjuk ezt rájuk - suttogta a lány.

- Nem szándékozom most vitatkozni vele. Hiszek neked, így megértem, hogy nem szándékosan mondta Alex azt, amit mondott. Mindenesetre azért szeretném megkérdezni tőle, hogy mi történt.

A lány bólintott.

Visszaérkeztünk a fiúhoz, aki a tűz előtt ült, és a növekvő lángokat bámulta. Arcáról továbbra sem lehetett semmit leolvasni. Nem tekintett felénk.

- Alexander, kérlek, hozz ide egy takarót a táskámból! - szóltam hozzá, és a fiú engedelmeskedett. Átadta nekem a takarót. Ahogy elindult volna vissza a helyére, megfogtam a csuklóját.

- Mi történt? - kérdeztem, a lehető legnyugodtabb hangon.

Tényleg nem akarok vele veszekedni. Nincs értelme.

A fiú lassan felém fordult, de a szemével nem rám nézett, hanem Ana testére függesztette tekintetét.

- Nem akartam–