Fény a Sötétben (Magyar)

14.fejezet

Ana

A lift megállt a második emeleten. Az ajtó kitárult, mire én kiléptem a folyosóra. Éppen megfordultam, hogy búcsút intsek a többieknek, de egy pillanatra annyira megdöbbentem, hogy nem jött ki hang a számon. Alex is kiszállt a liftből velem együtt, így csak a szintén csodálkozva bámuló Sarah és Piper maradt benne.

- Alex? - szólalt meg Sarah. - Mit csinálsz?

- Én is ezt akartam kérdezni. - mondtam a fiúra nézve.

- Itt maradok veled, amíg az apád vagy Lisáék távol vannak.

- És aztán egyedül fogsz hozzánk átsétálni? Alex, azok után, ami történt, veszélyes egyedül mászkálnod. Nincs fegyvered, és...Ethan ismer minket. Megszöktünk tőle. Mi is a célpontjai vagyunk - tiltakozott Sarah.

- Leonék már járőröznek. Mellesleg, mi már tudjuk, hogy óvatosnak kell lenni, ahogy arra is számítunk, hogy valaki megtámadhat. Daniel ezt nem tudta. Ethan meg minden csak nem hülye, biztosan nem maradt itt. Nem kell most tőle tartanunk. Minden rendben lesz.

Sarah lassan, mosolyogva bólintott, Piper pedig integetett, miközben újra becsukódott a lift ajtaja.

- Pihenni akartam. - mondtam, miközben az ajtó felé tartottunk.

- Pihenhetsz is. Csak nem akarlak egyedül hagyni.

- Köszönöm - suttogtam neki egy kis mosollyal.

Miközben a folyosón sétáltunk, egy furcsa biztonságérzet vett körül. Alex jelenléte valahogy megnyugtató volt, és egyre inkább elterelte a figyelmemet a nemrég történtekről. Azonban az, hogy nem akar egyedül hagyni, még kicsit furcsán érintett. Most inkább velem lenne, mint a húgával?

Azon kaptam magam, hogy örülök neki, hogy Alex maradt velem. Ha Sarah vagy Piper akart volna velem egy kis időt eltölteni, annak nem örülnék ennyire. Szeretnék kibékülni a fiúval.

Szeretnék vele beszélgetni.

A szobámban egyből az ágyamra dőltem. Alex behajtotta az ajtót, majd az íróasztalnál lévő széket az ágyam mellé helyezte. Az éjjeliszekrényen lévő lámpát is bekapcsolta.

Felültem, majd levettem a lábamról a cipőmet, hogy teljesen az ágyba tudjak bújni. Úgy helyezkedtem, hogy lássam a fiú arcát.

- És te csak ott fogsz ülni? - tettem fel a kérdést.

- Ha aludni szeretnél, akkor igen.

- Beszélgessünk még egy darabig.

A fiú mosolyra húzta a száját. A szeme ragyogott. Olyan szép volt így. Többször mosolyoghatna. Végre nem rejtette az érzéseit.

A mosolya engem is megmosolyogtatott.

- Miről? - kérdezte.

Bármiről. Szeretnélek végre igazán megismerni.

- Mesélnél még magadról? - tettem fel félve a kérdést. Ha pár nappal ezelőtt kérdeztem volna ezt tőle, akkor biztosan tudtam volna, hogy nem mondana semmit. Viszont változtak a dolgok.

Az ablak felé tekintett, pár pillanatig csak bámult kifelé, elveszve a gondolataiban. Majd visszanézett rám, és beszélni kezdett.

- Szerettem zongorázni, még ezelőtt. A fogadott szüleim meg is engedték, hogy járjak zongora órákra. Oliver is szerette a hangszereket. Ő gitározni tanult. A találkozásunk óta mindig büszkén mutatta meg nekem is azt, amit ő már tudott. Egy bandát is akartunk alapítani, persze csak idősebb korunkra. - Annyira szokatlan volt az, hogy láttam a fiú szemében azt, amit érez. Olyan szeretetet láttam a másik fiú iránt, amit elképzelni sem tudtam, hogy érezhet a húgán kívül valaki más iránt is. A szomorúság, a bánat, a fájdalom, amit a fiú halála okozott neki látható volt. De az örömöt is láttam, ahogy visszaemlékszik a közös terveikre, a szép emlékekre. Az arcán látható érzelmek megérintettek engem is. - Emlékszem, hogy Oliver mennyire megdöbbent, amikor először látott mosolyogni, mintha valami csoda lett volna. Kiderült, hogy egy elég komor arcú srác voltam. Teljesen megváltoztam, amikor megismertem, és akkor is, amikor elvesztettem őt. Tudod, olyan volt nekem mint egy...társ.