Fény a Sötétben (Magyar)

9.fejezet - A múlt

Leon

2003

Az iskolából egy kirándulásra indultunk az erdőbe. Párokat alkotva sétáltunk egymás mellett, a tanárnők vezetésével. A fák között nem volt annyira világos, a fák takarták a napot, csak ritkán jött át köztük fénysugár. Enyhe szellő fújt, és a madarak énekét hallhattuk a környéken.

Egy idő után tartottunk egy rövid szünetet. Mindenki leült, hogy elfogyassza az ebédjét, miközben beszélgettek. Voltak, akik padokra ültek, mások farönkökre vagy egyszerűen a földre. Én egy fa tövébe ültem le, háttal a fának. Innen jól láthattam az összes társamat. Tekintetem végigsöpört a csoporton, majd hirtelen egy mozgást láttam a fák között, kicsit távolabb. Egy őzike állt ott egyedül.

Nem mertem szólni senkinek, mert attól tartottam, hogy az őzike elfut vagy megijed, mielőtt bárki más észrevenné. Így hát egyedül indultam el lassan felé.

Senki nem vette észre, hogy távolodom tőlük.

Az őzike viszont észrevett, és hirtelen futásnak eredt. Próbáltam követni őt, amennyire csak tudtam, de elképesztően gyors volt. Végül elveszítettem őt szem elől, ezért megfordultam és elindultam abba az irányba, amerről jöttem.

Úgy gondoltam, hogy könnyen visszatalálok majd a többiekhez, de bármennyit is sétáltam, nem találtam rájuk és nem is hallottam őket.

De ahogy egyre csak sötétedett, már csak félve bolyongtam az erdőben, az osztálytársaim és a tanáraim nevét kiabálva, de mindezt hiába tettem.

A sok séta után már teljesen kimerültem. Lerogytam a földre, hátamat egy fának támasztva, és sírni kezdtem. Rettegtem. Egyedül voltam egy hatalmas erdőben, és a kilátásom sem volt valami fényes.

A sírást csak akkor hagytam abba, amikor hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe, amit vakító fény követett, de csak pár pillanatig. Képek jelentek meg a fény helyett. Olyan volt, mintha egy gyorsított videót néznék.

Sötét ég, köd mindenfelé, és hatalmas fekete szörnyek. Sok vér, földön fekvő mozdulatlan emberek. Apa is egy olyan szörny lesz, megöli anyát, Ana...a húgom egy fiúval menekül, majd a fiú egyedül fut a szörnyek felé, bátran, de könnyekkel a szemében.

Ezek a képek hirtelen és gyorsan villantak fel, majd eltűntek. Könnyes szemekkel és a fejemet fogva bámultam magam elé, és csak később vettem észre az előttem álló embereket, amikor az egyikük megszólalt.

- Mi a baj? - kérdezte egy szőke hajú fiú fölém hajolva. Aggódva nézett rám.

Az egész testem remegett, és már azt se tudtam, miért. Féltem, mert az előbb látottak rémisztőek voltak. Ugyanakkor meg is könnyebbültem, mert végre valaki rám talált. Nem ismertem őt, de hasonló korú volt hozzám, és barátságosan közelített.

- Miért sírsz? - tett fel egy újabb kérdést miközben a kezét felém nyújtotta. Amint találkozott a tekintetünk mosolyra húzta a száját.

- Miért vagy egyedül az erdőben, drágám? - kérdezte egy nő, aki a fiú mögött állt, egy babát tartva a kezében. A nőnek a hamvas szőke hajával játszott a baba, mellettük pedig egy másik, fiatalabb, barna hajú fiú állt.

A fiú alig lehetett idősebb Anánál.

- Eltévedtem...- mondtam, miközben a szőke fiúba kapaszkodva felálltam. - Pedig nem is mentem messzire...de nem találtam őket sehol...annyira...

A fiú hirtelen magához ölelt. Olyan szorosan, hogy majdnem levegőt se kaptam.

- Nincs semmi baj! Majd mi segítünk.