Circus || Taekook

02

A műsor számomra nem volt ijesztő, de az annál inkább, hogy ha beigazolódik amit gondoltam, akkor itt halunk meg. Ha nem az emberek miatt akkor az adrenalin szint fog végezni velünk, ugyanis az egekbe szökött minden alkalommal, mikor láttam azt a bohócot, ki beinvitált minket.

- Szerintem okés volt.- állt fel Jimin, miután vége volt a műsornak.

Legalábbis ezt hittük.

- Egy perc türelmüket kérem hölgyeim és uraim!- szólalt meg a bohóc akivel a bejáratnál találkoztunk.- Fizetni kint tudnak, a kollégánál, viszont egy pár embert meg kell kérjünk, hogy értékelje írásban a produkciót.

- Jajj ne...- fagytam le.

Ez után sorolni kezdte az ülés számokat. Jiminé a 176. az enyém pedig a 178. volt.

- Száz hatvan kilcences, száz hatvan hat és száz hatvan nyolc.- fejezte be.

- Jimin...- néztem rá rémülten.

- Nem lesz semmi baj.- fogta meg a kezemet, majd rászorított.

Nem álltam baráti kapcsolatnál tovább vele, mégis jól esett. Jó érzés volt, hogy nem csak én, de ő is hitt abban, hogy élve megússzuk az éjjelt.

- Rendben.- biccentettem, s vele együtt mentünk a porondra, hol várt minket az ismeretlen bohóc.

- Rendben!- csapta össze a kezeit, miután elment a többi néző.- Jin?- nézett a mögötte állóra, aki hatalmas vigyorral, kezében egy baseball ütővel, hirtelen lendítve, eltalálta az első embert, aki nem mellesleg egy gyönyörű nő volt.

Rajtam kívűl mindenki vagy felsikoltott, vagy felordított. Én csak álltam, sokkos állapotban, szorítva Jiminnel egymás kezét. Ez ment amíg hozzánk nem ért, lendűlt az ütő, de a mester hirtelen tapsolt egyet.

- Ők maradnak.- mondta.- Hadd mutatkozzak be uraim. Kim Taehyung vagyok.- hajolt meg.- Önök mostantól a cirkusz tagjai. Gratulálok.- egyenesedett ki, mire mindenki tapsolni kezdett.

Nem akartam elhinni, hogy ez az ember mentett meg az erdőből mikor még baba voltam. Szemeiben őrület lakozott, s arcomról folyt a többi ember vére, mi a fejükből csattant rám.

- Kook...- remegett meg Jimin hangja.- Uram... kérem ne tegye ezt...- esett térdre, majdnem magával rántva engem is.

- Vigyétek a tű szobába.

- Máris!- választottak el minket, őt pedig ordítás és sírás közepedte elhurcolták.

- Vele mi legyen?- kérdezte Jin.

- Nem tudom.

- Tessék?!- lepődött meg.

- Tudsz valamit.- lépett hozzám közelebb.- Honnan ismersz engem?- szűkítette össze a szemeit.

- Emlékszel egy kisbabára? Húsz évvel ezelőttről?- szedtem össze minden bátorságomat.

- Mi van vele?- sziszegte.

- Én voltam az.- vallottam be.

- Srácok! Bulit tartunk!- kiáltott fel, engem ezzel megijesztve.- Vissza tért hozzánk!- vigyorgott.

- Mégis kicsoda?- kérdezte a számomra ismeretlen.

- Az a fiúcska akit az anyja hagyott volna éhen halni.- vihogta.- Hát nem fantasztikus?- fogta meg kezeimet, majd táncolni kezdett, engem vezetve.- Üdv itthon!

Boldognak látszott.

- Ki vagyok én neked?- állítottam meg.

- Senkim.- nevetett.

- Akkor mi az istenért ünnepeltek?- kaptam fel a vizet.

- Mert te vagy az utolsó művem.

- Micsoda?

- Az én gyönyörű művem.- simított az arcomra, nekem pedig hányingerem lett.

- Itt a vége. Kezeket fel, le vannak tartóztatva!- kiabáltam, mire ők hangos vihogásba kezdtek.

- Innen nincs kiút.- hajolt a fülemhez.- És fegyvered sincsen.- nézett le az üres, titkos fegyver tartómba, miből tényleg eltűnt a fegyverem.

Akkor még el is hittem.