Salem Titka

3

Mire Susan visszafordult a padok felé a nőnek, csak hűlt helye volt. Mostmár valóban nem volt senki rajtuk kívül a templomban.

-Bocsánat, nem akartam megrémíteni. Bizonyára a szemem káprázott.

-Tudja, nem ön az első, aki lát valamit, ami valójában nincs is ott. – a nő hangja őszinteségről árulkodott.

Susan nem akarta megkérdezni, hogy mire gondolt, hiszen így is éppen eleget rémísztette már meg. Lényegében ijedtnek tűnt, de egyben mintha nem lepődött volna meg túlságosan a dolgokon.

-Szeretne még itt maradni?

Susan éppen csak, hogy feleszmélt a hirtelen sokkból visszafordult az asszonyhoz.

-Igen, szeretném jobban szemügyre venni. Higgye el, csak a munkám miatt.

A nő kifürkészhetetlen tekintettel állt előtte, nem tudta megmondani, hogy mit érezhet. Bólintott és sietve hátatfordítva, szinte kimenekült a helyiségből. Susan egyedül maradt a gondolataival.

***

Judy a reggeli kávéját fogyasztotta, mikor társa visszatért a házba. A legnagyobb meglepetésére azonban fel sem tűnt neki valószínűleg, hogy nem volt otthon reggel.

-Jó reggelt Sue. Hol jártál, amikor benéztem hozzád nem voltál már a szobában.

-Kimentem sétálni, megint görcsölt a vállam.

-Elhoztad a krémet? Vagy azt a fura gyógyszert, amit a doki felírt neked? – kérdezte.

-Nem, elfelejtettem. De már bánom.
Beszéltem Mattyvel és Joshal is.

-És mi a helyzet a fiúkkal? Bírják még nélküled? – arcán enyhe mosoly bujkált.

-Igen, a múltkor mikor volt a nagy hóvihar, Matt éppen Bostonba tartott a házunkhoz.

-Nem is szóltál neki, hogy elutazol?

-Nem, mert nem volt ott anyáméknál mikor mentem, telefonon nem szeretem az ilyesmit megbeszélni vele, mert mindig csak a kifogásokat gyűjti, hogy miért nem kellene menjek.

-Élőben nem ezt teszi?

-Nem, élőben mintha egy teljesen más ember lenne. Amúgy találkoztál reggel Stone tiszteletessel?

-Nem, te talán igen?

-Igen, megkért, hogy vacsorázzunk ma este náluk. Szívesen látnak minket.

-Miért mennénk mi oda?

Judy arca tele volt hitetlenkedéssel, mintha nem értené miről van szó.

-Olyan kedvesek hozzánk, ennyit megtehetünk igazán. Nem így gondolod?

Judy elkomorodott. Megkavargatta a kávéját és belekortyolt, majd az órájára nézett a karján. A híres karóra. Nem volt ugyan márkás vagy drága, mégis mindennél többet ért neki, a nagymamájától kapta, aki szinte felnevelte miután az anyjánál súlyos és kezelhetetlen elmebajt állapítottak meg. Judy sokmindent köszönhet neki, többek között azt is, hogy felnevelte, mert az alkoholista apja mellett nem nagyon lett volna jövője, az anyja meghát, háborodott volt, ugyan Judyval és a nagymamával éltek. A nagypapája évekkel a születése előtt meghalt, nem is ismerhette. A nagymamája halála nagyon lesújtott, legalábbis ezt mesélte, hiszen akkor még csak gyerek volt. De Susan szerint ugyanúgy reagált volna, ha az eset akkor történik, amikor már felnőtt. Az ember legyen bármennyi éves, mindig lesújtja egy szerette elvesztése. Sajnos Susannek is volt már benne része, amikor a harmadik testvére, akit alig ismerhetett, születése után két hónappal egy fertőzés miatt meghalt. Matt és Susan sosem beszélnek róla.