Salem Titka

12

Lily a lábát lógatta a folyosó mentén elhelyezett piros, műanyag széken. Távolról figyelte nagyapját, aki egy orvossal veszekedett. Lily orvosnak nézte, mert fehér köpenyt és szemüveget viselt. Azért is hitte, mert a mesékben mindig szemüvegesek a nagyon okos emberek és a nagymamája is gyakran mondogatta az apjának, hogy vegye fel a szemüvegét, mikor dolgozik, mert mindig hunyorgott a gépe előtt. Az apja valójában sosem vette fel a szemüveget, mert állítása szerint zavarta és fájt tőle a füle. A férfi jól fésült volt és hosszabb volt a haja, nem olyan rövid, ami férfi frizurának lehet mondani, amelyet a tarkójánál fogott össze egy szoros, de nem túl feltűnő lófarokban. A férfi zsebre dugott kézzel állt a nagyapja előtt és hiába beszélt vele hangosan nem tört meg az érzéstelen arckifejezése. Néha a kislányra nézett és felmérte a lábújjától a feje búbjáig. Mikor a nagyapja végre befejezte a zsörtölődést a férfi szóra sem méltatva, Lilyre pillantott és odament hozzá. Letérdelt mellé és megsimogatta az arcát. Most vette csak észre, hogy mennyire hasonlít az apjára ez a férfi. Ugyanolyan volt a kisugárzása, így szinte azonnal megtudott volna benne bízni. Csupán egy dolog miatt nem tehette teljesen. A nagyapja arra kérte, hogy az igazat mondja el a férfinek, de valójában azt jelentette, hogy azt mondja el, amit ő vár tőle. Szerinte teljes butaság volt, amit Susan állított. A férfi szelíden mosolygott és a kezét nyújtotta felé. Lily habozott, hogy elfogadja e a felé nyújtott kezet, de amikor a nagyapja is biccentett felé, tudta, hogy el kell fogadnia. Elindultak a hosszú folyosón. Kifejezéstelen arcokat látott mindenhol és siető embereket, akik nem foglalkoztak egymással, csak magukkal és sietve sétáltak be egy-egy irodába vagy folytatták útjukat a liftbe vagy a folyosó egy másik pontjára.

-Hová mennek? – kérdezte váratlanul Lily.

Az orvos arca először olyan volt, mintha nem is értené, amit mond.

-Kik? – kérdezett vissza.

-Az emberek. Mindenki siet valahová, de senki nem néz senkire. Nem szabad nekik?

-Ez nem ilyen egyszerű kislány. Tudod, annyi a munkájuk ezeknek az embereknek, hogy szinte idejük sincs egymáshoz szólni. Érted?

-Miért? Mit dolgoznak?

-Tudod, ez bonyolult lenne ezt így elmondai neked, lehet túl kicsi vagy még ehhez.

-De azért megpróbálja?

-Érdekel?

-Igen. – mondta örömmel vegyes érdeklődéssel.

-Olyan gyerekekkel foglalkoznak, mint te és van, aki vizsgálatokat végez rajtuk és sajnos sok ilyen vizsgálatot kell végezniük. Ezért sietnek annyira.

-Mi az, hogy sok ilyen gyerek? Sok van belőlem?

-Nem, - nevetett – nem így értettem. Hanem hogy sok problémás gyerekkel. – térdelt le mellé.

-Problémás lennék? Ezt mondta neked a papa? Erről veszekedett veled?

-Gyere, ezt megbeszéljük odabent. – mutatott az ajtóra, amin egy tábla állt, rajta egy szöveggel, de sajnos nem tudta elolvasni.

***

Beléptek a kis helyiségbe, ahol leült egy fehér kanapéra. A szobában egyetlen ablak volt csak, ami közvetlenül a városra nézett, azon belül is a legforgalmasabb sugárútra. Egyetlen kép vagy naptár sem volt a falon, ami meglepte, mert otthon minden tele volt színes képekkel és fotókkal. A sarokban egyetlen szobanövény ácsorgott, amely majdnem a kiszáradás szélén. Ami azonnal szemet szúrt a kislánynak, hogy egyetlen karácsonyi dísz sem volt sehol, még egy apró kis műanyag fenyő sem, mint ami otthon is volt, az apja szobájában. Ő sem szerette az ünnepet és Lily nagyon jól tudta miért. A halálos baleset, amiben meghalt az anyja és ő is majdnem, karácsony másnapján történt. Hogyan is örülhetne ennek az ünnepnek, neki nem ünnep, hanem gyásznap. Az íróasztal egy egyszerű fehér műanyag asztal volt, de nagyon modernnek nézett ki, legalábbis Lily szerint. Szinte teljesen üres asztallapján megcsillant a kintről beszűrődő fény és a lámpa vegyes fénye. Egyetlen laptop és egy monitor csücsült rajta. Lily abból következetett arra, hogy nincs családja az orvosnak, hogy egyetlen családi fotó sincs kint. Az apja íróasztala tele van a róla készült képekkel és az anyja fotóival. A férfi még beszélt valakivel, aki az ajtóban állt, majd becsukta azt és a széket, ami az íróasztal mögött volt odahúzta a kanapé elé, így amikor leült vele szemben volt teljesen. A térdére támaszkodva figyelte őt, így szemmagasságba kerültek.