Salem Titka

9

A kocsi halk zümmögése és a rádió sustorgása tartotta Susanben az életet szinte. Eleinte nem mert levegőt sem venni, és oldalra sem nézni. A félelem ott bujkált benne és most tényleg félt. Elsősorban Lilyt féltette és a családját. Megcsörrent a telefonja. A szíve óriásit dobbant, amikor meghallotta a telefon hangját. Őrült módjára kezdte keresni a telefont, amit, egy pillanattal később megtalált a kabátja belső zsebében. Az anyja hívta. Sietve vette fel a telefont és remélte, hogy nem Lily miatt hívja.

-Susan? - szólt bele a telefonba.

-Anya.

-Minden rendben van? - kérdezte aggódva.

Mintha csak sejtette volna, hogy éppen majdnem egy frontális ütközést csinált volna itt az Isten háta mögött. Hiába is minden, az anyai ösztön minden anyában ott lapul.

-I-igen.

Hiába is próbálta megőrizni a hidegvérét, főleg így. Nem akarta, hogy az anyja tudomást szerezzen erről az egészről, vagy csak aggódjon. A legjobb az, ha titokban marad.

-Biztos? Olyan...Furcsa érzésen volt., hogy történt valami, de nem tudtam mi és kivel. Remélem nem apáddal történt valami.

A hangja hirtelen elcsuklott és Susan tökéletesen tudta ez mit jelent.

-Anya, hidd el minden rendben van, apa is biztos jól van. Nincs otthon?

-Nincs, - mondta és a hangja tovább vékonyodott - összevesztek Mattel és elment.

Sajnálta ugyan, hogy az apja és Matt nem jönnek ki ól emiatt az egész miatt, de egyben örült is, hogy nem Lilyvel történt valami.

-Nyugodj meg anya, Lily hogy van?

-Ő jól, most megyek neki mesét olvasni. Sajnos valószínűleg végig hallgatta, az egész veszekedést, ami lent a nappaliban történt.

Nagyon szerette volna tudni miről szólt a veszekedés és neki köze lehetett e hozzá, de úgy döntött nem ostorozza tovább anyja, így is eléggé meggyengült idegeit.

-Ígérd meg, hogy felhívsz, ha baj van. Rendben Susan?

-Igen anya, de nem lesz semmi bajom.

-Miért nem hallom a kocsit Susan, hol vagy? Már Salembe értél?

Egy pillanatra megint nagyot dobbant a szíve és hirtelen nem is tudta mit mondhatna.

-Anya, - kezdte, de elcsuklott a hangja, amikor meghallotta, hogy kint egy ág megreccsen – Judy autója elektromos, nincs hangja. Aligha van neki.

-Igaz, - ismerte be Susan megkönnyebbülésére - el is felejtettem, annyi minden van a fejemben most. Ne haragudj, hogy zavartalak. Vezess óvatosan és ha megérkeztél akkor hívj fel vagy üzenj, rendben?

-Igen, persze. Fogok anya, ne aggódj.

A telefon másik végén egy elégedett sóhajt hallott.

-Szeretlek Susan.

-Én is téged anya.

Majd a vonal megszakadt. Susan nézte egy ideig a telefonja képernyőjét abban reménykedve, hogy talán kap egy hívást, de ő maga sem tudta, hogy kitől szeretné kapni, csak várt. A telefon csendben maradt. Nem érkezett hívás és ő sem hívott senkit. Most csak azt szerette volna, ha mellette van valaki, aki igazán kiállna most mellette. Nem kellen mondania semmit, csak meghallgatná. Meghallgatná, átölelné és ott lenne mellette, addig amíg kisírja a szemét. Ő maga sem hitte el, de most a leginkább ahhoz lett volna ereje és kedve. Nem a félelemtől, hanem az a sok feszültség, ami szinte vibrált körülötte és képes lett volna meggyújtani akármit, ami gyúlékony. A könnyek elkezdték marni a szemét és az arcát legyezve próbálta visszaterelni a cseppeket a szemébe. A kormányra támaszkodott és egyre csak sóhajtozott és mély levegőket vett. Mikor úgy érezte végre sikerül útnak indulnia, újra beindította a motort és megfordult az úton. Idő közben az ég kitisztult és a hőmérséklet is mintha melegedett volna. Észrevette, hogy a tükörről is leolvadt a jég és tisztán látott benne ismét. Az időjárás egy szempillantás alatt múlt el az ítéletidő, abban sem volt biztos, hogy egyáltalán valóban megtörténtek a dolgok. Bízott benne, hogy csak a képzelete játszott vele, de erős megérzése az súgta, hogy nem így történt. Az autó lassan elindult visszafelé az úton Boston felé. Alig tett meg egy pár métert, amikor az energiakimerültséget jelző led, kigyulladt a műszerfalon. Susan sóhajtva nyugtázta.