Camouflage

3. Fejezet

Felsandítottam Dalmára, aki ugyanúgy bámult ki az ablakon, mint azelőtt már háromnegyed órája, így gyorsan megnyitottam az üzenetet. Addig nem akartam felizgatni ezzel, míg pontosan nem
tudtam, hogy mit akar.

" Szia Anna! Remélem jó instára írok. 😅Bocsi a zavarásért, csak azt szeretném kérdezni, hogy ti mikor szeretnétek költözni? "

Egyáltalán nem értettem, hogy ez miért fontos. El akarták kerülni, hogy segíteni kelljen, esetleg csak valami ürügyet keresett amivel nyithat felénk? Mondjuk akkor Dalmának is írnia kellett volna. Ismét felpillantottam, majd vissza telómra, és pötyögni kezdtem a választ.

" Szia Ati! Ha a jövendőbeli lakótársadat keresed, akkor jó instára írtál.😂 Azt beszéltük, hogy jövő hét szombaton költöznénk be, ha minden jól megy. Miért kérdezed?😊 "

Szinte azonnal megnyitotta, és kezdte gépelni a választ.

" Akkor tárgytalan😬"

A szemöldököm felszaladt a homlokomon meglepettségemben, amit már a szemben ülő szöszi is észrevett.
- Mi az? - kérdezte. Megmutattam neki az Atival váltott üzeneteimet, mire gyorsan felkapta öléből a telóját, hogy megnézze, neki is érkezett-e üzenete. Legnagyobb csalódására semmi nem érkezett.

" Miért kérdezed? Zavarunk?🤣 "

Próbáltam viccesre venni a választ, bár őszintén féltem attól, hogy kicsit megijesztettük. Ekkor már beletelt pár percbe, mire visszaírt.

" Dehogy zavartok, hétvégén találkozunk😁✌️ "

Ezzel letudta. Ezt követően nem kaptam tőle egyetlen üzenetet sem, egész héten. Dalma kissé letört a tény miatt, hogy nem kapott még egy követést sem plátói szerelmétől, ami viszont talán még ennél is jobban fájt neki, az az volt, hogy engem keresett meg. Persze emiatt nem okolt engem, és nem is csapott hisztériát, egyszerűen csak kicsit csalódott volt. Már másnap elutaltuk a kauciót, és az első havi bérleti díjat, és kb az egész hetünk ráment, mire minden cuccunkat összepakoltuk. Szombat reggel útnak is indultunk, a vonatállomáson pedig aggódó szüleink tartottak szent beszédek, mielőtt felszálltunk a pesti vonatra.
- Nagyon vigyázzatok magatokra, ha bulizni mentek, akkor csak ésszel, és ha odaértetek, hívj fel kicsim! - címezte nekem az utolsó utasítást anya. Karakán nő volt, és bár nagyon kivolt attól, hogy már nem vele fogok élni, igazán jól leplezte érzelmeit.
- Csomagoltam nektek egy kis reggelit. - nyújtott egy-egy szendvicset, és üdítőt Dalma anyukája lányának, majd nekem. Ő olyan volt, mint egy kis tyúkanyó. Mindig gondoskodón, és szeretetteljesen viselkedett velem is, mintha csak én is a lánya lennék.
A másfél órás utazás alatt Dalma látszólag elég izgatott volt, bár próbálta visszafogni magát. Valószínűleg ő is belegondolt abba, hogy ha letámadja Atit, abból nem sok jó fog kisülni. A cuccainkat Dalma apukája hozta utánunk kocsival, viszont annyi mindenünk volt, hogy sajnos mi már nem fértünk volna be.
- Na fogjunk egy taxit. - mondtam, mikor végre valahára odaértünk Budapestre.
- Előbb felhívom apát, hogy merre jár. - bólintottam, ő pedig kicsit arrébbsétált. Míg beszélgettek, én elszívtam egy cigit, és azon agyaltam, hogy vajon mi lehetett az, ami miatt megkérdezte Ati, hogy mikor költözünk be. Úgyis meg fogom kérdezni.
- Nos? - néztem a baseball sapkás lányra.
- Nem tudni mikor ér ide, bekeveredett egy elég fasza dugóba. Baleset van az M7-esen. Mindegy, tudja a címet, jön mikor jön. - rántott vállat, majd indultunk is egy taxiért. Mikor odaértünk a lakáshoz, a megbeszélt módon már ott várt minket Györgyi a kapuban, hogy átadhassa a kulcsokat.
- A fiúk megint beelőztek titeket. - nevetgélt. - Menjetek csak, én most sietek. Ha bármi kérdésetek vagy gondotok lenne, tudjátok a számom. - mondta, majd el is sietett. Elindultunk felfelé, majd az ajtóhoz érve Dalma vett egy mély levegőt, és benyitott az ajtót. A fiúk épp vitáztak valamin, így megtorpantunk, és hallgattuk a párbeszédet.
- Nem fogom megkérdezni őket baszd ki, ne kergessük már el őket első nap! - hallottuk Ati hangját.
- Ne izélj már testvérem, akkor hova a faszba menjünk? - nyavalygott Attila.
- Mit tudom én. Majd elmegyünk valami kocsmába, vagy az Álmosékhoz. - ötletelt.
- Dehát az milyen lak... - kezdte volna válaszát Attila, de meguntam a hallgatózást, és bekopogtam a nappaliba, ahonnan hallhattuk a beszélgetést, majd be is léptem, Dalmával a nyomomban.
- Sziasztok! - szóltunk mind a négyen, majd megpróbáltam egy szimpla kérdéssel megtörni a ránk telepedett kínos csendet.
- Mi a helyzet?
- Szeretnénk kérdezni valamit. - válaszolta a fotelben ülő Attila. - Azt terveztük, hogy...
- Nem terveztünk semmit, pakoljatok csak nyugodtan, ma este nem leszünk itt. - vágott közbe Ati. Ez kezdett egyre érdekesebbé válni.
- Most mi van?! - kérdezte barátnőm összezavarodva.
- Arra gondoltunk, hogy tartanánk egy nyárzáró/egyetemváró/lakásavató bulit ma este, de ha zavar titeket, akkor megtartjuk máshol. - fordult Dalma felé a keresztmedálos.
- Dehogy zavar! - csattant fel a szöszi. - Lakásavató bulit pedig abban a lakásban érdemes tartani, amit avattok, nem igaz? - kuncogott. Bár Attila látszólag vidám volt a válasz miatt, illetve amiatt is, hogy nekem sem volt semmi kifogásom a buli ellen, a mellette álló barátját viszont egyértelműen nyomasztotta valami.
- Most mi van már? Nem zavarja őket! - rúgta bokán.
- A mi bulijaink nem szoktak valami civilizáltak lenni. - köszörülte meg a torkát. Összenéztem a mellettem álló lánnyal, és szinte olvastam a gondolataiban. Nem sok olyan embert ismertem, aki tudott olyan állat módon bulizni, mint mi ketten, így nagyon kíváncsivá tettek a fiúk. Ha minket képesek túlszárnyalni, akkor emelem kalapomat.
- Ránk sem határozottan jellemző a kultúrált viselkedés... - vallottam be töredelmesen.
- Hogy érted? - ráncolta homlokát Ati. Pár pillanatig senki nem szólalt meg, úgyhogy Dalma törte meg a csendet.
- Ez a vadbarom egyszer annyira bekólázott, hogy felmászott a színpadra egy koncert kellős közepén, amiről nem mellesleg a mai napig nem tudjuk, hogy ki volt az előadó.- a fiúk a meglepettségtől, én pedig a dühtől eltorzult arccal pillogtunk barátnőm felé. A kis köcsögnek sikerült első nap bemutatnia újdonsült lakótársainknak. Mikor elkezdtek vigyorogni, nagy kő esett le a szívemről. Ezek szerint nem bánják, hogy nem vagyunk normálisak.
- Te meg egyszer úgy betéptél sütés közben, hogy majdnem ránk gyújtottad a házat! - kontráztam.
- Megmondtam, hogy nem lesz itt baj, te! Elsőre tudtam hogy ez a két lány nem valami szép sütemény! - lökte oldalba Attila a már mellette ülő hajpántos srácot.
- Nem gondoltam volna. Na mindegy, akkor elmegyek bevásárolni. Kell pia meg valami kaja is. Jössz velem? - folytatták egymás között a beszélgetést, mintha mi ott sem lennénk.
- Nem tudok, indulnom kell lassan a cuccér'. - jött a válasz Attila részéről, majd fel is kelt és készült elindulni.
- Csajok, valaki? - nézett Ati felváltva hol rám, hol Dalmára. Direkt nem szólaltam meg, hiszen ez lehetett volna a barátnőm nagy pillanata, aki hatalmas meglepetést okozott válaszával.
- Apa bármikor megérkezhet a cuccainkkal, úgyhogy muszáj megvárnom. - mondta elég elkeseredetten.
- Megvárhatom én is. - ajánlottam fel.
- Nem lehet, el kell búcsúznom tőle. Menjetek csak, ha idő közben ideér, felpakolunk ketten pikk pakk. Hozzatok vodkát is légyszi! Adok pénzt. - kezdett el kutatni a táskájában.
- Hagyd csak! Állom a ma estét! - kelt fel a helyéről a göndi is, miközben barátja elhagyta a lakást. - Akkor indulhatunk? - nézett rám egy halvány mosoly kíséretében.
- Indulhatunk. - adtam a rövid választ. El sem tudtam képzelni, hogy milyen kalandos kis bevásárlás elébe nézek.