Camouflage

8. Fejezet

- Anna? Téged mi a picsáért nem lehetett eddig elérni? - kérdezte Dalma félig dühösen, félig megkönnyebbülve, amiért előkerültem. Nem néztem rá. Nem is válaszoltam. Le sem tudtam venni a szeme Atiról, ahogy ő se rólam. Tudta, hogy miért vagyok ott. Lihegve álltam az ajtóban, és néztem a hajót, ami most úszott el előttem, a szemem láttára. - Anna? - ábrándított ki Dalma.
- Én... Szakítottam Álmossal. - néztem barátnőm szemébe.
- Tessék? - kérdezte döbbenten, majd odajött, és megölelt. A válla felett újra elvesztem Ati fájdalmas pillantásában. - Jaj istenem életem, akkor mi is hagyjuk a kurva bált, és itthon maradunk veled, jó? - kérdezte barátnőm, majd Atira pillantott, jelezve neki, hogy ezt most meg kell tenniük értem.
- Nem, nem! Rendben leszek, ti menjetek csak, érezzétek jól magatokat! - mosolyogtam bátorítóan.
- Tényleg nem gond, ha itthon maradunk! - szólalt meg most először Ati.
- De gond! Menjetek, most egyedül szeretnék lenni kicsit. - erőltettem magamra egy mosolyt, bár szívem szerint üvöltöttem volna.
- Nem maradunk soká! - engedett el Dalma, majd kézen fogta szerelmét, és kisétáltak. Ati bánattal teli tekintettel pillantott vissza rám, mielőtt becsukta volna maguk után az ajtót. Nem maradt más hátra, mint hogy pia után kezdjek kutatni, húsz évesekkel teli lakásban pedig nem volt nehéz megtalálnom. Felpattintottam egy üveg bort, leültem a kanapéra a tévé elé, és egyik pohár bort követte a másik. Nem telt egy órába, hogy az üveg aljára nézzek, így követte a következő Chardonnay. Nem akartam őket megvárni, fel akartam menni a galériára aludni, de végül a tv előtt ülve szenderedtem álomba.
Még nem volt éjfél sem, mikor a bejárati ajtó nyitódásának hangjára felébredtem. Kicsit még szédelegtem a bortól, mikor felkeltem a kanapéról, és fel akartam szökni a galériára, de Ati hangját hallottam meg a nappaliból.
- Manni! - hallatta reményteli hangját. Hátrafordultam, és legnagyobb meglepetésemre egyedül állt a lépcső alján.
- Hol van Dalma? - kérdeztem remegő hangon. Intett a kezével, hogy menjek le hozzá. A villany nem égett, csak a tv világította meg megterhelt arcát.
- Én... Szakítottam vele. - összeszorult a szívem. Rettegtem, hogy mondott neki valami olyat, ami tönkretehette a barátságunkat.
- És.. Mit mondott? - kérdeztem óvatosan, miközben megálltam vele szemben.
- Teljesen kiborult, és azt mondta gyűlöl. - nyelt egy nagyot. - Anna, én elmondtam neki mindent. - hajtotta le a fejét, nem tudott tovább a szemembe nézni.
- Hogy érted, hogy mindent? - kérdezte alig hallható hangon, miközben az első könnycsepp lefolyt az arcomon.
- Nagyon sajnálom. - nézett újból a szemeimbe, és láttam, hogy ő sem tudta tovább visszatartani könnyeit.
- Ati, mit mondtál neki? - kérdeztem egy fokkal ingerültebben.
- Hogy téged szeretlek... Hogy mindig téged szerettelek. - fordította el a fejét, most oldalra, majd egy gyors mozdulattal letörölte könnyeit. Először szóhoz sem tudtam jutni. Leültem a kanapéra, és csak bámultam magam elé. Vége volt. Tudtam, hogy soha de soha nem lesz ugyanolyan a barátságom Dalmával, mint azelőtt, már ha megmarad a barátságunk egyáltalán.
- Azt is elmondtad, hogy én... - kezdtem bele, de nem tudtam, hogy kimondhatom-e. Nem mertem.
- Nem. - adta a rövid választ, majd letérdelt elém. - Manni! Miért jöttél ma ide? - kérdezte szipogva. Hevesen elkezdtem rázni a fejem. Késő volt. Ez így teljesen más volt, hiszen elhagyta őt. Értem.
- Nem! - leheltem magam elé zokogva, és Atit is egyre jobban rázta a sírás. Két tenyerét a térdeimre helyezte, és próbálta tartani velem a szemkontaktust.
- Miattam jöttél, tudom! - mondta könyörgően.
- Nem lehet Ati! Összetört a barátnőm, és valószínűleg soha többé nem fog velem szóba állni, érted? Nem tehetem ezt vele, nem rúghatok bele még egyet!
- Könyörgöm! Szakítottam vele, te is Álmossal! Ha akarod, akkor nem vállaljuk még fel, de nem bírom tovább nélküled! - zokogott, alkarjával a térdeimen támaszkodva, arcát pedig tenyerébe temette. Egyik kezemmel a hajába markoltam, másikkal az álla alá nyúltam, és magam felé fordítottam. Remény csillant a szemében, tisztán láttam. Én viszont összetörtem. Azon az estén láttam, ahogy mindenem, amim valaha volt, egy szempillantás alatt köddé vált.
- Ölelj meg! - könyörögtem, mire azonnal felkelt, magához rántott, és szorosan körbefogta derekamat. Egymás vállaim sírtunk hosszú-hosszú ideig. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, mikor megszólalt, megtörvén a ránk nehezedő csendet.
- Annyira szorosan ölelsz, mintha búcsúznál! - lehelte nyakamba. Felemelte vállamon pihenő fejét, és a szemembe nézett, de nem engedett el. Szóra akartam nyitni a számat, de nem engedte. - Tudom, hogy mit akarsz mondani... Csak nem értem meg. Tényleg igyekszem megértő lenni, de képtelen vagyok. Hiszen ma már egyszer döntöttél! Egyszer már engem, sőt, minket választottál! - simította hátra fülem mögé egy kósza hajtincsemet.
- Akkor még bele sem gondoltam, hogy mit okozunk ezzel, Ati... - hajtottam tenyerébe arcomat, ő pedig hüvelykujjával letörölte egy legördülő könnycseppemet. A szemei mindent elárultak. Igaz a mondás, miszerint a szem a lélek tükre. Láttam benne, ahogy darabjaira hullott. Mint akit legyőztek.
Bólintott egy aprót, jelezvén, hogy feladta. Tudomásul vette.
- Nem maradhatok itt... - motyogta magában, miközben egy lépést hátrált.
- Tessék? - néztem rá értetlenül.
- El kell mennem innen. Te is, és Dalma is itt éltek, én... Nem maradhatok itt bassza meg! - nevetett kínosan.
- Ati... - folytattam a sírást egyre keservesebben. - Nem mondhatod komolyan! - ráztam a fejem. Egyértelmű volt, hogy mennie kell. Hogy is maradhatna? Egy fedél alatt az exével, és a lánnyal, akibe szerelmes. Képtelenség volt, amit pontosan tudtam, de nem akartam elfogadni. Nem mertem ténylegesen őt választani, és nem mertem elengedni sem.
- Nem maradhatok, Manni! - mondta fájdalommal teli hangon.
- Ne hagyj el! Kérlek! - válaszoltam elcsukló hangon. Azonnal visszalépett elém, és szorosan átölelt. Az egész addigi életem köddé vált, és tudtam, soha nem kaphatom vissza. - Azt mondtad, hogy soha nem fogsz elhagyni, Ati! Megígérted! - sírtam ismét a vállán.
- Akkor még ott volt a remény, hogy egyszer a szerelmemnek hívhatlak... Én most is reménykedem, babám! Mindig várni fogok rád! - fogta meg az arcom két kezével, és mondta a szemembe a szavakat, majd bármiféle előjel nélkül az ajkaimra hajolt, és megcsókolt. Egy pillanatig sem ellenkeztem. Tudtam, hogy ez a búcsúcsókunk. Az első, és egyben utolsó, amit valaha kaphattam tőle. Ajkai lágyan mozogtak az enyémen, nyelve puhán kért bejutást. A leggyengédebb érzelmeinket vittük bele ebbe a csókba, minden mozdulatával azt mondta, hogy szeret. Tenyeremet könnyáztatta arcára simítottam, és magamban könyörögtem Istennek, a karmának, vagy bármilyen felső erőnek, aki irányította életünket, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat. Volt a csókban szenvedély, viszont nem testi. Inkább lelki, inkább csak egymást kérleltük hatalmas intenzitással, hogy ne kelljen elszakadnunk. Csak még egy kicsit! Csak még egy csókot...
Fizikai fájdalmat okozott, mikor elszakadtunk egymástól. Már meg sem tudnám mondani, hogy ki vált előbb a másiktól, csak az érzésre emlékszem. A fájdalomra, csalódottságra, és a tátongó űrre, amit a lelkem mélyén éreztem már abban a pillanatban, mikor Ati ajka nem érintette többé az enyémet.
-Minden este együtt néztük a csillagokat az erkélyről. - fordult az erkélyajtó felé egy keserédes mosollyal.- Ha felnézel az égre, a csillagról, ami pont feletted van, jussak eszedbe, szerelmem! - csókolt homlokon még egyszer, utoljára. - Vigyázz magadra, Mannikám! - mosolygott rám olyan bíztatóan, amennyire csak tudott. Nem sírt tovább. Tartotta magát, talán ezzel is engem próbált nyugtatni. Hátralépett egyet ismét. Itt volt az idő, tudtam.
- Te is vigyázz magadra, Ati! - zokogtam tovább. Úgy éreztem, hogy el fogok ájulni. - És sajnálom! Tényleg, nagyon nagyon sajnálom! - nem válaszolt. Mosolyogva bólintott egyet, majd lassan megfordult, és hosszú, kimért léptekkel elhagyta a lakást. Térdrerogyva üvöltöttem a sírástól egy egész éjszakán át. "

- A fájdalmam nem akart szűnni sem a napok, sem a hetek, hónapok, de még az évek során sem. Persze, csillapodott, hiszen ma már nem kapok pánikrohamot minden héten, de ezért ülök ma itt Önökkel! - néztem körbe az AA gyűlésen ülő társaim között. - Ennek már több, mint négy éve, de azt hiszem, a mai napig nem sikerült teljesen feldolgoznom. Attila természetesen követte barátját, úgyhogy ketten maradtunk az albérletben. Minden erőmmel azon voltam, hogy legalább Dalmával rendezzem a viszonyomat, de képtelen volt elvonatkoztatni a történtektől, és az ominózus estét követő kb másfél évre elköltözött, és azóta nem igazán beszéltem vele. Ezek után elköltöztem egyedül egy garzonba, barátok nélkül. Ekkor kezdődött a néhai iszogatás átcsapni alkoholizmusba. Ati pedig akkor kezdett kivirágozni, mint Azahriah. Ma azt hiszem, hogy egyiküknek sem kell bemutatnom. - mosolyodtam el, hiszen országszerte elismert énekes volt. Mit elismert... Egy sztár! - Azóta soha nem találkoztam vele, még a kiköltözését is akkor intézte, mikor tudta, hogy iskolában vagyok. Őszintén, fogalmam sincs, hogy hogyan voltam képes ledoktorálni. Talán a zene... - gondolkodtam hangosan. Mindenki szinte itta a szavaimat. - Igen! Ati zenéi! Hallhattam a hangját. Ez segített! - vigyorogtam, mint a tejbe tök. Egy velem kb egykorú nő feltette a kezét. A gyűlés vezetője intett neki, hogy szólhat.
- Ne haragudjon, de muszáj megkérdeznem. A Camouflage albumhoz akkor ezek szerint van köze magának? - kérdezte félénken. Rengeteg emlék villant át az agyamon hirtelen.
"Álmos az egyik legjobb barátom, aki szintén belehalna, ha elhagynád, abba pedig mégjobban, ha mondjuk megtudná, hogy a köcsög barátja miatt. ÉN ezt is megtenném érted! Átgázolnék bárkin! Pedig ő a testvérem! A családom!" Press f - interlude
"Te mutattad meg nekem, hogy milyen élni, milyen fiatalnak lenni, és milyen érezni, de úgy igazán érezni, hogy élsz! Most viszont fuldoklom, Ati! Belefulladok a bánatba, amiért el fogom veszíteni azt az embert, akit a világon a legjobban szeretek!"Filter
"- De muszáj! Nem tudok tovább hazudni!
- De hazudtál! Évek óta hazudsz! Hogy tehetted?" 4k love
"Bocsáss meg... De nem érdekel mi az ára, nem veszíthetlek el! Abba belehalok... Kérlek, nem akarok meghalni!" Yellow card
"Ha felnézel az égre, a csillagról, ami pont feletted van, jussak eszedbe, szerelmem!" Emulator

Keserűen mosolyogtam. Az egész album rólunk szólt. Minden egyes sor.
- Nos, nem hinném! - válaszoltam mosolyogva. A zene művészet. Számomra a mi szerelmünket jelentette, de a velem szemben ülő lánynak jelenthette a saját szerelmi bánatát, vagy bármit a világon. Ezt soha nem vettem volna egyetlen rajongójától, vagy hallgatójától sem.
A gyűlés végeztével bepattantam a kocsimba, és indulni szándékoztam haza. Megterhelő egy nap volt, a kórházban sebész rezidensként helytállni, majd kiadni az életed minden apró részletét vadidegen emberek előtt. Fáradtan tettem sebességbe az autót, mikor a telefonom rezgésére lettem figyelmes. A név, amely felvillant a készülék képernyőjén, egy életre a retinámba égett. Legalább 10 másodpercig csak bámultam a telefont, mire képes voltam felvenni. Vele sem beszéltem már vagy négy éve. Hiszen az ő legjobb barátja, evidens volt, hogy köztünk is megszűnik a kapcsolat.
- Attila?