Camouflage

11. Fejezet

Az állam a földet súrolta, mikor megláttam Ati széles mosolyát. Először köpni nyelni nem tudtam, csak álltam ott, és döbbenten bámultam.
- Manni, feltartod a sort! - biccentett az autóm felé, hogy fáradjak vissza a helyemre, de az önelégült mosoly továbbra sem tűnt el az arcáról.
- Mi a fasz, ember? - szólaltam meg végre, de továbbra sem mozdultam.
- Szállj már be a kocsiba, mindjárt te jössz! - nevette el magát. Tényleg én kerültem sorra, így gyorsan visszaszaladtam, és leadtam a rendelésem. Direkt olyan helyen álltam meg a parkolóban, ahol mellettem is volt egy hely, és ahogy arra számítottam is, a merdzsó szépen leparkolt mellém.
- Szállj be! - utasított.
- Szállj be te! - húztam fel egyik szemöldököm.
- Nem szállok be melléd, Manni! Nem tudsz vezetni. - nevetett hangosan.
- Nem fogok vezetni, itt ülünk a parkolóban, baszd ki! - tártam szét kezeimet. Elég pipa voltam. - És tudok vezetni, ezt kikérem magamnak!
- Itt akarsz enni? - kérdezte kételkedve. Le sem reagálta a
- És akkor mi van?
- Hmm! - szűkítette össze szemeit. - Azt hittem, hogy elfoglalt vagy ma.
- Hát... Az is vagyok, de enni attól még kell! - rántottam vállat.
- Aha! - forgatta szemeit. - Na átülsz végre, vagy külön kérvényt kell benyújtanom?
- Te talán sietsz valahová? Vagy mi ez a követelőzés? - néztem rá kihívóan. Valójában kezdtem belefeledkezni a szópárbajunkba, és élveztem.
- Nem sietek sehova. Ez a távolság viszont kikészít! - könyökölt ki az ablakon, és mutatott felváltva hol rám, hogy saját magára. Nem csalódottan, vagy letörten mondta ezt. Sokkal inkább olyan dögösen, és erotikusan, hogy majdnem eléveztem a helyszínen. Flörtölt velem. Mindig is oda voltam érte, és kurva jó pasinak tartottam, de be kell látni, hogy a csuklóján villanó arany Rolex karóra, a fekete Ray Ban napszemüveg, az Armani melegítőszett, na meg az AMG merci nem állt neki rosszul. Ami viszont teljesen kicsinált, az az önelégült, féloldalas mosolya volt. Pár pillanatig szerintem még levegőt venni is elfelejtettem, és bár meg tudtam volna válaszolni, inkább nem tettem. Meg kellett húznom egy határt, ennek a beszélgetésnek a folytatásával pedig ezt jócskán átléptem volna.
- Oké, akkor átülök hozzád, eszünk, aztán visszaülök, és megy mindenki a dolgára. Deal? - meg sem vártam, mit reagál, átsétáltam hozzá a kis kajás zacskómmal, és beszálltam mellé az anyósülésre.
- Hm. - morogtam csalódottan. Ati értetlenül nézett vissza rám. - Hiányzik a bogár! - néztem komolyan a szemébe. Csak szuggeráltuk egymást, én ilyen "Full komolyan mondom!" nézéssel, míg az ő tekintete a "Menj a faszomba!" felszólítást sugallta. Egy ideig tartottuk ezt a hang nélküli csatát, majd egyszerre nevettünk fel mind a ketten.
- Hiszed vagy sem, nekem is hiányzik! - mondta, míg én nekiálltam kicsomagolni a kajámat. - Nincs evészet a kocsiban! - mondta szigorúan, összeszedett szemöldökkel. Tágra nyílt szemekkel néztem rá, majd a lábam alatt heverő ételes zacskókra.
- Most szopatsz! - néztem vissza rá.
- Manni! Ne mondj már ilyeneket, zavarba hozol! - rakta kezét teátrálisan a szívére, mondatával sikeresen olyan zavarba hozott ENGEM, hogy azt se tudtam hova nézzek. Láthatta a kínlódásomat, és biztosan kurvára élvezte is, de végül nem bírta tovább, és elnevette magát. - Na jó.. Nem szekállak tovább, mert még elájulsz itt nekem. Arra viszont felhívnám a figyelmedet, hogy ha nem akarsz holnap reggel a facebookot görgetve azzal szembesülni, hogy a bulvársajtó telekúrta a médiát a rólunk készült autóban mekizős fotókkal, akkor tényleg el kéne húznunk innen! - nézett rám most véresen komolyan.
- Tényleg baszd ki... Te már híres vagy. - sóhajtottam egyet.
- Aha! Hol lesz dolgod? Már ha nem veszed tolakodásnak... - kérdezte, miközben elindította az autót, és sebességbe rakta.
- Hé! Az én kocsimmal mi lesz? - néztem rá kétségbeesetten.
- Ahj! Akkor ülj át, és kövess! Menjünk el hozzám, és együnk már végre, mert Isten bizony mindjárt leesik a vércukrom, azt meghalok a gecibe!
- Nem! - vágtam rá a szántnál gyorsabban. Nem akartam összefutni Attilával. Tudtam, hogy pikkel rám, és iszonyúan szégyelltem a pofámat. - Tényleg sok dolgom lesz még otthon, úgyhogy gyere inkább te hozzám! - mosolyogtam rá. Nem kérdezősködött, csak bólintott egyet. Átültem a kis peugeot-mba, és elindultam hazafelé. Ati most betartotta a követési távolságot, így el is hagytam útközben egy pirosnál. Azonnal csörgött a telefonom.
- Megadnád a címet? - sóhajtott egyet.
- Na mi van nagymenő? Lehagyott egy kis hülye picsa? - röhögtem a telefonba.
- Küldjed már baszd meg! - kiabált a vonal másik végéről, én pedig már visítottam.
-Küldöm már, nyugello! - leírtam neki a pontos címet, aztán pár perc múlva meg is érkeztem a lakótömb elé, ahol éltem. Nem kellet sokat várnom Ati, ő is rövid időn belül leparkolt mellettem, aztán indultunk is fel a lakásba. Na igen. Nem igazán szoktam vendégeket fogadni, rengeteget dolgoztam, és időtlen idők óta egyedül éltem, tehát a lakásom enyhén szólva... Kupis volt. Kb alig tudtunk bemenni. Teljesen megfeledkeztem erről, így mikor kinyitottam az ajtót, és beléptünk az előszobába, ahol minden is hevert mindenhol, akkor Ati döbbent arckifejezésével találtam szembe magam. Kurva gáz volt, és nagyon égett a fejem.
- Bocsi a kupleráj miatt... Többek között az a dolgom ma, hogy ezt elpusztítsam. - vakargattam a halántékom zavaromban.
- Ja nem izé.. nem gáz. - mondta szája sarkában lapuló rejtett mosollyal. - Na jó, kurva gáz, Manni! Hadd segítsek! - nevetett fel.
- Nem kell segítened! - vágtam rá.
- Dehogynem, így nem maradhatsz te bánat! - indult be a konyhába kukászsák után kutatva.
- Jó! - kiabáltam rá, mire felém kapta a fejét. - Segíthetsz, de előbb együnk! - az asztalra fordítottuk a tekintetünket. Nem igazán volt olyan felület rajta, ami üres lett volna.
- Khm... Hol?! - biccentett az említett bútor felé.
- Hát... Az ölünkben! - mondtam úgy, mintha magától értetődő lett volna, aztán kínomban elkezdtem szakadni a nevetéstől. - Én annyira sajnálom, Ati basszus! Nem számítottam vendégre! - fuldokoltam tovább. Ati is elnevette magát, majd fejét rázva leült az egyik székre, vele szemben én is helyet foglaltam, és nekiálltunk enni.
- Hogy érzed magad? - kérdeztem óvatosan , mikor kb a kaja felénél jártunk.
- Tök jól. - vetette oda félvállról.
- Akkor jó.- bólintottam. Vártam, hogy mondd valamit az állapotáról. Bármit. A pszichológusos dolgot nem akartam felhozni, aznap már eleve rákérdeztem egyszer, és kurvára nem mondott semmit, nyilván nem ok nélkül. Erőltetni pedig semmit nem akartam.
Ati telefonja elkezdett csörögni, ezzel megmentve minket a kialakuló feszült hangulattól.
- Mondjad! - vette fel a telefont, köszönés nélkül. Ami azt illeti, elég sokat változott. Nem lett valami életvidám tünemény, a stílusa pedig fele annyira nem volt kedves és bájos, mint annak idején. - Itt vagyok az Annánál, eszünk épp. - felkaptam a felem erre a mondatra. Szinte biztos voltam benne, hogy Attilával beszél. - Fasz tudja. Estére fix hazaérek. - itt már tányérnagyságúra nyílt szemekkel bámultam a csávóra. Ha estig itt marad, akkor mindketten meghalunk. Én kinyírom őt, mivel mióta találkoztunk a mekinél, vég nélkül szívja a vérem, Attila pedig az én nyakamat tekeri ki. - Most mi a fasz bajod van? - kérdezte olyan flegmasággal, amilyet még soha nem hallottam tőle azelőtt. - Na jó! Ha hazaértem megbeszéljük. Csá! - azzal letette. Halott vagyok.
- Khm... - köhintettem, mert Ati úgy csinált, mintha mi sem történt volna. - Minden oké? - néztem rá erőltetett mosollyal.
- Aha, persze! - dörzsölte halántékát gondterhelten. - Nem... Attilának nem igazán tetszik, hogy itt vagyok nálad, dee nem az apám, plusz ha az is lenne, se mondhatná meg, hogy kivel, hol, mikor, mit csináljak, mert vágod.. Felnőtt ember vagyok. - magyarázta, miközben én felkeltem a helyemről, és az addigra már elpusztított kajás zacskókat dobtam ki a kukába. Nagyon sóhajtottam.
- Csak jót akar. - válaszoltam halkan.
- Tudom, de nincs oka aggodalomra! Túl vagyok rajtad. - rántott vállat játszi könnyedséggel. Még mielőtt bármit is szólhattam volna, összecsapta tenyereit, és felpattant a helyéről. - Akkor most cigizzünk, és kezdjünk el rendet tenni! - azzal megindult megkeresni az erkélyt.
Pár slukk cigi után halkan kuncogni kezdett a mellettem ülő. Kérdően kaptam felé a fejem.
- Már megint itt vagyunk egy erkélyen. Nem akarsz veszekedni? - nézett rám vidáman.
- Menj a picsába! - nevettem fel.
- Este buli lesz nálam. - váltott gyorsan témát. - Nincs kedved eljönni?
- Holnap 24 órás ügyeleten leszek, úgyhogy nem tudok menni sajnos, de köszönöm a meghívást! - mosolyogtam rá. Úgy csinált, mintha soha nem esett volna ki az a négy év.
- Az igen. Kitartást! - bólintott.
- Köszi! - válaszoltam röviden. Elég sokszor kapott el mellette a frusztráció. Kellemetlen volt egy társaságban lennem vele azok után, amit műveltem. Nem mellesleg Attila szavai egyfolytában visszhangoztak a fülemben.
- Na mehetünk? - kérdezte tök természetesen, miután elszívtuk a ciginket. Őt egyáltalán nem zavarta, hogy kettesben vagyunk a lakásomban, ráadásul ennyi idő után. Ettől csak még szarabbul éreztem magam.
- Aha. - bólintottam nagyot sóhajtva, majd neki is álltunk szarból várat építeni. Míg én a szennyeseket mostam, és port töröltem, Ati a tiszta ruháimat hajtogatta. Gyűlöltem hajtogatni, nem is tudtam szépen soha, és ezt meg is jegyezte, így élből magára vállalta ezt a feladatot. Éppen a sminkes vattakorongjaimat szedegettem össze a fésülködőasztalomról, mikor fejen talált egy ruhadarab, ami a földre esett. Lenézve egy fekete csipkés tangabugyival találtam szembe magam. Tágra nyílt szemekkel fordultam Ati felé, aki fütyörészve, hátratett kezekkel sétálgatott a szobában.
- Te most megdobtál a bugyimmal? - kérdeztem rá az egyértelműre.
- Meglőttelek! Nem ugyanaz! - emelte felém mutatóujját.
- Te semmit nem változtál. - ráztam meg nevetve a fejem, ami nem mellesleg paprikavörös volt. Annak idején egy ilyentől nem jöttem volna zavarba, ezek természetes dolgok voltak köztünk. Azóta viszont sokminden változott.
- Jaj Manni, ne legyél már ennyire zavarban! Amúgy szép bugyi. - nézett a földre elismerően.
- Nem vagyok zavarban! - vágtam rá.
- Akkor miért pirultál el? - szűkítette össze a szemeit.
- Te ezt élvezed? - néztem vissza rá hasonló arckifejezéssel.
- Mit? - tett felém egy lépést.
- Hát... Hogy ilyen zavarba ejtő dolgokat mondasz!
- Tehát mégis zavarban vagy! - jött még közelebb.
- Nem vagyok zavarban!!! - kezdett nagyon bepörgetni.
- Annyiszor mondtuk ki a "zavarban" szót, hogy teljesen összezavarodott tőle a fejem. - nézett le rám tettetett gondterheltséggel, és kb 10 centivel előttem állt meg. Annyira régen volt már ilyen közel hozzám, hogy egy pillanatra teljesen megfeledkeztem arról, hogy nekem nagyon volna szabad ilyen szituációkat megengednem sem neki, sem saját magamnak. - Az igazat megvallva tényleg élvezem. - húzta félmosolyra a száját.
- Tényleg? Ha élvezed, hogy zavarba hozhatsz, akkor ezek szerint mégsem vagy túl rajtam! - válaszoltam halkan, és mélyen a szemeibe néztem. Fordítani akartam a kockán, azt akartam, hogy ne legyen ennyire magabiztos, én akartam irányítani ezt a párbeszédet a továbbiakban, de Atinak sikerült újból meglepnie.
- Igazad van. Addig hittem ezt, míg meg nem találtam a bugyijaidat. - kacsintott rám, nekem pedig az állam a padlót súrolta. Két nappal ezelőtt még egy őrjöngő, és teljesen összetört srác volt, akiből csak még több fájdalmat hozott ki a jelenlétem, most pedig szemérmetlenül flörtölt velem.
- Elég legyen ebből! - figyelmeztettem.
- Eltűnt a humorérzéked, doktornő? - pimaszkodott.
- Ez már nem vicces! - toltam az arcába a mutatóujjamat.
- Miért nem? Talán te sem tetted túl magad rajtam? - tette fel a sorsdöntő kérdést. Persze, hogy nem tettem túl magam. Nem telt el úgy nap még azóta sem, hogy ne gondoltam volna rá, és ne gyűlöltem volna magam, amiért hagytam kicsúszni a kezeim közül. Ez viszont teljesen más volt. Hiába szívta a vérem, és viselkedett úgy, mint aki látszólag jól van, pontosan tudtam, hogy kurvára nincs rendben lelkileg. Az a nyomás, ami ránehezedett, egy mentálisan teljesen stabil, és erő embernek is nagyon megterhelő lett volna. Döntenem kellett. Azzal, hogy erre a kérdésre mit válaszolok, meghoztam egy olyan döntést, amin még "felkészülten" is rengeteget agyaltam volna, és úgy is kurva nehéz lett volna, hát még így, hogy full random szegezte nekem. Ha elmondom az igazat, abból a világon bármi lehet, viszont ha mégsem, megint elszalasztom életem szerelmét, de legalább megóvom őt még egy problémát, hiszen akármennyire is vágytunk erre mind a ketten, legalábbis én biztosan, az a négy év akkor is eltelt, és azóta nagyon sok dolog változott. Percekbe telt, mire szóra tudtam nyitni a számat, Ati viszont most várakozva figyelte minden mozdulatomat. Akarta tudni, hogy hogy állok hozzá. Nekem pedig meg kellett szólalnom végre...