Camouflage

7. Fejezet

Azóta eltelt 2 hét, és vészesen közeledett a Karácsonyi bál napja az orvosin. Ati is került engem, és én is őt. Nem beszélgettünk, nem cigiztünk, nem csináltunk semmit együtt. Mind a ketten csak léteztünk, az ábrázatunk pedig jobban hasonlított egy zombira, mint egészséges emberre.
Ati nem szakított Dalmával, de nem is tett hozzá semmit ahhoz, hogy együtt vannak. Egyszerűen arra nem méltatta, hogy kezdjen valamit a kapcsolatukkal.
Attila még suliban volt, Dalmának pedig lejárt a személyije, így éppen készült indulni a Kormányhivatalba azon a péntek délutánon, melyen történetünk éppen tart.
- Veled mehetek? - kérdeztem tőle, rettegve attól, hogy Atival kettesben kell maradnom.
- Öhm. Miért akarsz velem jönni? - kérdezte értetlenül.
- Kicsit kimozdulnék. - válaszoltam. Láttam Ati arcán, hogy nagyon megbántottam a viselkedésemmel. Fájt neki, hogy nem tudok vele egy légtérben megmaradni.
- Utána szeretnék elmenni karácsonyi ajándékokat venni, köztük a tiédet is, úgyhogy most nem, bocsi! - mosolygott, majd ott is hagyott minket. Ati mélységesen meg volt bántva, ez elég egyértelmű volt. Soha nem láttam még ennyire elkeseredettnek.
- Akkor én most felmegyek tanulni. - mondtam, mire ő csak ajkait összeszorítva bólintott. Felmentem a galériára, és minden erőmmel próbáltam a farmakológia tételekre koncentrálni, de képtelen voltam egyetlen szót is megjegyezni. Kb fél óra erőlködés után lementem a konyhába, hogy igyak egy kávét, és elszívjak egy cigit. Azt hittem, hogy Ati a szobájában van, de ismét az erkélyen futottunk össze. Nagyon úgy tűnt, hogy ez a mi fészkünk ebben a lakásban.
Amint megláttam, sarkon akartam fordulni, de az már tényleg meredek lett volna, így csak szó nélkül leültem a kisasztal azon felére, ami Atival szemben volt. Hosszú percekig csak ültünk, szívtuk a ciginket, és egymásra sem néztünk. Mintha ott sem lett volna a másik.
- Nem akarok Dalmával menni a bálba! - törte meg a csendet, de továbbra sem nézett rám, ahogy én sem rá.
- Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük! - mondtam egész halkan.
- Lehet, hogy te elnyomod az érzelmeidet, és arról sem akarsz tudomást venni, hogy én hogy érzek, de én őszinte vagyok! Nem akarok vele menni a bálba! Téged akarlak kísérni. - fordult felém. Szemei karikásak voltak, mint aki régóta nem tudott egy értékelhető alvást összehozni, arca pedig beesett. Nagyon rossz bőrben volt. Legalább annyira, mint én. Maximum jobban lepleztem.
- Nem én vagyok a barátnőd! Engem Álmos kísér, te pedig Dalmával mész! Minden marad ugyanúgy, mint azelőtt! - mondtam teljesen nyugodtan, mintha csak egy esti mesét olvasnék.
- Azelőtt, hogy összeszedtem a bátorságom, és elmondtam, hogy hogy érzek. Tudod, emiatt nem elítélned kellene, hanem büszke lehetnél rám. Vagy legalább értékelhetnéd! Együtt maradtam a barátnőddel, hogy neked ne fájjon! - mutatott rám dühösen. - Tudom jól, hogy ha elveszítenéd, abba belehasadna a szíved, ezért együtt maradtam vele. Elviszem a bálra... De utána szakítani fogok vele!
- Ati... - kezdtem volna, de most ő vágott az én szavamba.
- Ne! Nem érdekel! Álmos az egyik legjobb barátom, aki szintén belehalna, ha elhagynád, abba pedig mégjobban, ha mondjuk megtudná, hogy a köcsög barátja miatt. ÉN ezt is megtenném érted! Átgázolnék bárkin! Pedig ő a testvérem! A családom! - kezdett egyre dühösebbé válni, szemei szikrákat szórtak. Nem volt egy idegbeteg típus, így kicsit meg is rémített ez az új arca, amit azelőtt még sosem láttam.
- Sajnálom... - alig jött ki hang a torkomon. - Nem... Nem akarom hogy haragudj rám! - vettem egy mély levegőt. - Én is érzem, ami köztünk van. Már az első nap éreztem bassza meg, amikor a Sparból loptunk! - nevettem kínosan.
- Tesco volt, de mindegy! - javított ki, mint mindig.
- Akkor Tesco... Még erre sem emlékszem! Arra viszont tisztán, hogy azelőtt soha nem éreztem magam annyira... - kerestem a megfelelő kifejezést. - Élőnek! Te mutattad meg nekem, hogy milyen élni, milyen fiatalnak lenni, és milyen érezni, de úgy igazán érezni, hogy élsz! Most viszont fuldoklom, Ati! Belefulladok a bánatba, amiért el fogom veszíteni azt az embert, akit a világon a legjobban szeretek! - könnyek marták a szemem, de már nem tudtam úgy igazán sírni. Annyi feszültség volt bennem, hogy képtelen voltam elsírni magam úgy igazán.
- Szeretsz! Most mondtad ki! - mondta keservesen. - Akkor miért? Miért kínzol minket, Manni? - kérdezte csalódottan. - Miért nem elég neked a szerelmem? - döntötte oldalra a fejét, nekem pedig kettészakadt a szívem. Legszívesebben a nyakába borultam volna, és soha nem engedtem volna el.
- Mert a szerelem elmúlik, Ati! Idővel. Dalma viszont... Soha nem tudnék tükörbe nézni, ha ezt tenném vele! - a barátomat választottam. A szerelmem, és saját magam helyett, mert ez volt a helyes döntés.
- Ez a végszó? - kérdezte reményvesztetten, mire én csak bólintottam egyet. - Értem. A bál jövő hétvégén lesz, amire azt hiszem inkább mégsem kísérem el Dalmát. - már szóra nyitottam volna a számat, de leintett. Rágyújtottam a harmadik cigimre is. - Ha meggondolnád magad, ennyi időd van, hogy szólj, kísérjelek téged a bálba. Remélem, hogy egyszer az életben a szívedre hallgatsz! - mondta keserűen, majd homlokon csókolt, és bement a lakásba. Hallottam, ahogy a bejárati ajtó csattant, tehát elment itthonról. Soha de soha nem éreztem magam még annyira elveszettnek, és tehetetlennek, mint akkor. Választás elé állított, és nekem meg kellett hoznom a döntést. Életem legnehezebb döntését, és minderre egy hetem volt. Nem ment. El akartam menekülni, eltűnni a Föld felszínéről.

Az egész hetemet Álmosnál töltöttem, előre bepakoltam még a ruháimat is egész hétre, hogy ezért se kelljen hazamennem. A telefonomat kikapcsoltam, hogy ne kelljen kommunikálnom az otthoniak egyikével sem, az órákra pedig nem mentem be. Álmos minden napját zenéléssel töltötte, Young Fly pedig valóban szárnyalt. Tehetséges volt, ez kétségtelen.
- Mi a baj, cicám? - kérdezte szombat délután, miközben nyakkendőjét kötötte. Ez volt a bál napja. A vízválasztó, a nap, mikor hátralévő életem felett ítéletet kellett hoznom. Egész nap csak néztem ki a fejemből, belül pedig üvöltöttem. Én az ágyon ültem, egy sötétzöld kisestélyiben. A barátom aggódott értem, mert sejtelme sem volt, hogy többet között ő volt a problémám.
- Ez nem működik! - motyogtam.
- Mi nem működik? - kérdezte értetlenül.
- Mi. - néztem rá üveges tekintettel. - Haza kell mennem! - keltem fel az ágyról.
- Tessék? Anna, mi a baj kicsim? - nézett rám kétségbeesve. - Egy hónapja rád sem lehet ismerni, és nem tudom belőled kihúzni, hogy mi bánt! Mit rontottam el?
- Te semmit nem rontottál el! - mosolyogtam rá. - Mennem kell!
- Hová mész? Nemsokára indulnunk kell a bálra! - nézett rám úgy, mintha valami UFO lennék. Teljesen össze volt zavarodva, ami abszolút érthető.
- Nem! Nem megyünk a bálra... Mi már nem megyünk együtt sehova. Sajnálom! - öleltem meg, majd kiviharoztam a lakásból. Utánam jött, magyarázatot követelt, de csak arra kértem, hogy most hagyjon békén. Nagyon csúnyán szakítottam vele, viszont szorított az idő. Alig fél órám volt, mielőtt el kellett volna indulni a bálra. Atinak fel kellett öltöznie, hogy el tudjon vinni a bálba. Nem bírtam tovább, úgy éreztem, hogy a szívem kiszakad a mellkasomból. Sírni akartam, de most inkább félelmemben, mintsem bánatomban. Attól féltem, hogy már nem akar velem menni. Azt mondta, hogy nem viszi el Dalmát a bálba, így szinte biztos voltam benne, hogy barátnőm nem lesz otthon a bál estéjén. Biztosan nem lett volna képes egy légtérben maradni a fiúval, aki kikosarazta.
Tűsarkúban rohantam át három utcát, mire tudtam fogni egy taxit, amivel öt perc alatt haza is értem. Gyorsan kifizettem, majd ismét rohanásba kezdtem, és kettesével szedtem a lépcsőfokokat. A kulcsokkal bénáztam kicsit, majd benyitottam a lakás ajtaján. Ami fogadott, az viszont lesokkolt. A konyhában Ati és Dalma álltak egymás mellett, báli öltözetben, indulásra készen.