Camouflage

10. Fejezet

- Elaludt. - mondtam halkan Attilának. Nem akartam Atit még véletlenül sem felébreszteni, így jócskán levettem a decibelt.
- Hála az Istennek! - nézett fel az égre. - Ülj le! - mutatott a vele szemben elhelyezkedő székre. Hulla fáradtan dobtam le magam. - Kérsz? - kérdezte, és megemelte a fél üveg Bombayt.
- Nekem nem szab.. Nem kérek, köszönöm! Holnap ügyelek, úgyhogy nem lehet. - mosolyogtam. Nem akartam elmondani, hogy két hónapja ismét tiszta vagyok, így csak udvariasan elutasítottam. Nem faggatózott, simán elhitte az egyébként teljesen elfogadható kifogásomat. - Nézd! Tudom, hogy semmi jogom sincs ennyi idő után bármit is kérni, vagy okoskodni itt... De Atinak segítségre van szüksége, és minél gyorsabban. Pszichológus kell neki, egyedül nem tudja helyén kezelni a ránehezedő terhet, úgyhogy valahogy rá kéne venned, hogy forduljon orvoshoz! - néztem Attila arcát, de ő csak a gines üvegről kapargatta a címkét, nem nézett a szemembe. Láttam rajta, hogy elképesztően dühös.
- Ha nem félteném a testvéremet attól, hogy kiderül róla, hogy drogozott, soha nem hívtalak volna fel! - adta a nem túl kedves választ. - Nagyon hálás vagyok, hogy idejöttél, és segítettél neki, de innentől megoldom! - nézett rám végre, és ha szemmel ölni lehetne, már rég halott lennék.
- Megértem, hogy gyűlölsz, Attila... De hidd el, csak segíteni akarok! - hajtottam le a fejem most én.
- Tudod te, hogy min ment keresztül? A legrosszabb rémálmaidban sem gondolnád! Elvesztettem azt az embert, aki azelőtt volt, hogy kikosaraztad volna! Akkor elindult a lejtőn, és bár voltak jobb szakaszok az életében, de azóta egy roncs! Teljesen tönkrement, és nem tudom, hogy ehhez elég lesz egy dilidoki! - fakadt ki. Ha nem lett volna részeg, valószínüleg soha nem hányta volna a szememre a történteket. Legalábbis nem így.
- Nekem sem volt könnyű, Attila! Engem is felemésztett a bűntudat, és a fájdalom! És geci még csak meg sem érte! - tártam szét a karjaimat. - De nem azért vagyok itt, hogy most ezen vitázzunk. Nem mellesleg megígértem neki, hogy átsegítem azon a szaron, amin most épp keresztülmegy. Engedd, hogy betarthassam! Kérlek! - ment át a hangom dühösből könyörgőbe. Egy darabig nem szólt semmit, csak lemondóan megrázta a fejét.
- Kérlek! - mondtam mégegyszer.
- Megint össze fogod törni a szívét! - rázta a fejét. - Nem mondhatom meg, hogy mit csináljatok, de én végignéztem, hogy min ment keresztül, és megy a mai napig! Kurva sok baja van így is! Nem akarom, hogy megint még miattad is szenvedjen! - iszonyúan fájt ezt hallani. Percekig meg sem szólaltam, csak emésztgettem a rám zúduló szavakat.
- Oké... - nem akartam tovább feszegetni a témát. Valójában mindenben teljesen igaza volt, és akármennyire is hiányzott nekem Ati, eszem ágában sem volt bántani őt. - Akkor megpróbálom annyira leredukálni a kontaktot vele, amennyire csak lehetséges. - sóhajtottam gondterhelten. - Viszont egy dologra szeretnélek megkérni! - néztem rá komolyan. - Informálj Ati állapotáról! Tudnom kell, hogy jól van, Attila! - a velem szemben ülő szőke cinikusan felnevetett.
- Komolyan? Elég időben jutott eszedbe, Anna. Nem? - nézett rám számonkérően.
- Tényleg ezt fogod egész végig csinálni? - soha nem voltam jó a következmények vállalásában. Iszonyúan frusztrált a helyzet, holott tökéletesen tisztában voltam vele, hogy minden kurva szava jogos volt.
- Miért tiltottad le? - válaszolt kérdéssel a kérdésre. Élesen szívtam be a levegőt, és kezdtem belátni, hogy nem fogok egykönnyen kiszabadulni ebből vitából. Addig nem, amíg valami magyarázattal nem szolgálok. Ennyivel tartoztam.
- Dalma miatt. Megkért, hogy tiltsam le Atit, és bár nem mondta, tudtam, hogy ha nem teszem, akkor búcsút inthetek a barátságunknak. - vallottam be. - Igazából kénye kedve szerint jártam el ezek után is mindenben. - nevettem kínosan, és az ujjaimat tördeltem. Nem néztem fel, csak a kezeimet bámultam. - Nem volt elég! - rántottam meg a vállam. - Besokallt, akárhányszor bepasizott, egyfolytában azt figyelte, hogy mennyire vagyok jóban a barátjával, már egy mosolyból is azt szűrte le, hogy van valami közünk egymáshoz, így egyszer csak bejelentette, hogy különköltözik, és lekoccolt. Azóta én is le vagyok tiltva nála mindenhol, úgyhogy semmit nem tudok róla. Annyi biztos, hogy még az egyetemet is otthagyta. Ennyi a sztori. - csaptam össze a tenyerem.
- Hát... Ez gyönyörű! - ráncolta homlokát. Kezdett egyre darabosabban beszélni a folyamatosan fogyatkozó gin hatására. - Akkor remélem megérte! - vetette még oda.
- Nem.. Nem érte meg, de a múltat nem lehet megváltoztatni. - mondtam, miközben felálltam a helyemről, és elindultam a kijárat felé. - Haza kell mennem! Reggel meló. - néztem rá bocsánatkérően. Mikor a kezem már a kilincsen volt, visszanéztem rá a vállam felett.
- Elvesztettem a legjobb barátomat, és a szerelmemet egy személyben, és a lányt, akit testvéremként szerettem. Nekem csak a hivatásom maradt. Semmi másom nincs ezen a világon, Attila! Hidd el nekem, soha nem fogok megbocsátani magamnak! - az este folyamán először nézett vissza rám megértő tekintettel. Bólintott egyet, de nem szólt semmit. Lenyomtam a kilincset, és a lehető legvegyesebb érzelmekkel a szívemben távoztam.