Camouflage

13. Fejezet

" November 25-én szombaton Azahriah koncertet adott, melyet a Supermanagement hivatalos kiírása szerint este 20:00-kor kellett volna kezdenie, ehelyett egy órás késéssel kezdte meg fellépését. Több, a színpad előtt bulizó rajongó elmondása szerint is Azahriah furcsán viselkedett, a koncert egész ideje alatt, amely a tervezett egy óra helyett fél órára redukálódott. Az előadás végét az jelentette, mikor az énekes rosszul lett, kapkodni kezdte a levegőt, erősen verejtékezni kezdett, majd arcát a kamerák elől takarva magyarázat nélkül hagyta el a színpadot. Ezt követően managere, Tóth Gergő lépett a mikrofon elé, és a közönséghez szólt:

Jó estét kívánok! Mindenkitől elnézést szeretnék kérni a ma esti incidens miatt! A koncert sajnos véget ért, viszont hamarosan folytatódik a buli! Természetesen valamilyen formában kárpótolni fogunk mindenkit, addig is még egyszer, elnézést kérek! További jó mulatást kívánok!

Az esetről videofelvétel is készült, melyet az alábbi linkre kattintva lehet megtekinteni:

*link*

Megkérdeztük egy orvos véleményét a történtekkel kapcsolatban, elmondása szerint a tünetek pánikrohamra engednek következtetni."

Simán elhittem magamnak, hogy hallucinálok az álmosságtól. Kétszer is megdörzsöltem a szemeimet, hogy megbizonyosodjak róla, valóban az történik, amit történni vélek. Azonnal magamra rántottam a két napos ruháimat, majd olyan sebességgel rohantam taxit fogni, amilyet csak engedett a szervezetem. Az autóban ülve tárcsázni kezdtem Attila számát, akit bár hajnalok hajnalán hívtam, szinte azonnal felvette a telefont.

- MI A FASZ TÖRTÉNT??? - üvöltött bele.
- Mindent elmagyarázok! Hol vagytok? - válaszoltam remegő hanggal.
- A szájbabaszott várost kutatjuk utánad baszd meg, mert még azt sem tudjuk geci hogy melyik kórházban dolgozol! - nagyon ideges volt a hangja.
- Akkor mondj már egy címet, hogy hova menjek! - válaszoltam már én is egy fokkal ingerültebben. Nem válaszolt, recsegést hallottam, majd Ati szólt bele a telefonba, aki vélhetően elvette barátjától a mobilt.
- Anna? Minden rendben veled? Jól vagy? - hallottam a rekedt férfihangot, kinek rettegés, és reménnyel teli volt minden szava.
- Igen, jól vagyok! Hol vagytok? - már a sírás kerülgetett. Szívem szerint lyukat kapartam volna magam alatt, hogy elsüllyedhessek.
- Hála az Istennek! - sóhajtott egy hatalmasat. - Nem messze otthontól, gyere oda kérlek! - szinte könyörgött. Nem hibáztatott egy percig sem, csak végre megkönnyebbült, hogy épségben vagyok. Elmondtam a sofőrnek a címet, aki 10 percen belül oda is ért Ati lakása elé. A fekete Mercedes oldalának támaszkodva már ott várt a szőkeség, aki látszólag időzített bombaként bármelyik pillanatban felrobbanhat, és a kisírt szemű barátja is. A cigit mind a ketten úgy szívták, mintha valaki elvenné tőlük. Amint Ati meglátta, hogy kiszálltam a taxiból, azonnal eldobta égő cigarettáját, és elém sietett. Szó nélkül borultunk egymás nyakába. Ez az ölelés más volt, mint valaha. Szorosan tartottuk egymást karjainkba zárva, és hatalmas megkönnyebbülés járt át azt hiszem mind a kettőnket. Arcát a nyakamba temette, egyik kezével a derekamat szorította, míg másikkal lágyan a hajamba markolt, és éreztem, ahogy remegve engedett ki magából egy akkora sóhajt, ami az egész este stresszjével érhetett fel.
- Azt hittem, hogy bajod esett! - suttogta úgy, hogy csak én halljam. A szívem szakadt meg, és elképesztően szégyelltem magam.
- Bejött egy sürgős műtét, és nem tudtam szólni neked, mert lemerült a telefonom, és kikapcsolt. Kérlek, bocsáss meg! Annyira de annyira sajnálom! - elszakadt a cérna, és sírva fakadtam. Mindamellett, hogy a bűntudat mardosta a lelkem, valószínűleg a végkimerülés határán táncolhattam, mert éreztem, ahogy csuklik össze alattam a lábam. Ati is észrevehette ezt, mert felemelte a fejét, és kérdő pillantást vetett rám.
- Le kell feküdnöm! - néztem rá ködös tekintettel. - 37 órája vagyok talpon. - nem válaszolt semmit, csak a rákvörös fejű Attilának, hogy segítsen, két oldalról közrefogtak, és bekísértek Ati lakásába.
- Hozok neked valami pizsamaszerűséget, aztán lefeküdhetsz, jó? - kérdezte Ati, mikor már a szobájában ácsorogtunk.
- Köszönöm! Adj csak valami takarót, a nappaliban elleszek. - indultam meg a nappali felé, de alig álltam a lábamon.
- Dehogyis! Maradj csak itt, majd én alszok a nappaliban. - ellenkezett.
- Akkor én hol alszok, testvérem? - nézett rá értetlenül Attila. - Ne haragudj, de én már haza nem indulok ilyenkor ha nem muszáj. - nem tűnt sokkal nyugodtabbnak, de a fáradtság rajta is nagyon látszott.
- Igaz is... Akkor öhm. Anna, nem gond, ha egy ágyban alszunk? - nézett rám bocsánatkérően.
- Nem, dehogy. - motyogtam. Azt sem bántam volna, ha a Jeti horkol mellettem, csak le akartam feküdni végre. Ati pedig különösen abba a kategóriába esett, amely nem zavar, ha egy ágyban van velem.
Miután kaptam egy pólót meg egy rövidnadrágot, átöltöztem, és lefeküdtem Atival együtt. Egymással szemben feküdtünk. A szemeim már csak résnyire voltak nyitva, és nem is akartam olyan nagyon magasröptű beszélgetésbe belekezdeni, de egy valamit muszáj volt megkérdeznem.
- Ati! - suttogtam. - Jól vagy? - elmosolyodott a kérdésem hallatán. Tényleg nem hibáztatott, pedig nagyon is megérdemeltem volna.
- Most hogy itt vagy, már igen. - a fülem mögé tűrte egy kósza hajtincsemet, érintése hatására pedig jóleső borzongás járta át egész testemet. Aprót bólintottam, majd becsuktam a szemem, és pillanatok alatt álomba zuhantam. Még annyit hallottam, ahogy Ati azt mondja "Jó éjszakát, Mannikám!", aztán teljesen megszűnt a kapcsolatom a valósággal.

Másnap, mikor felébredtem, először fel sem fogtam, hogy hol vagyok, vagy mi történt velem. Körbenéztem a valahonnan már ismerős szobában, és realizáltam, hogy Atinál vagyok, és az egyetlen, aki hiányzik a képből, az Ati maga. Megpróbáltam feltápászkodni, miközben a konyhából beszűrődő csörömpölésre lettem figyelmes. Mikor kimentem, láttam, ahogy az előbb említett nekem háttal állva főz le egy adag kotyogósat. A legjobb kávé a világon. Miközben serénykedett, magában dúdolászott valamit. Egy ideig csak néztem, nem szóltam semmit. Arra gondoltam, bárcsak minden reggel erre ébredhetnék! Végigmérten tetőtől talpig. A lenge pólóján át, amit viselt, bár nem tisztán, de körvonalazódott széles válla, és keskeny csípője, a térdnadrágja pedig szabadon hagyta hosszú, vékony vádliját. Szívem szerint odamentem volna hozzá, hátulról megöleltem volna, és csupasz nyakát ezer csókkal szórtam volna tele.
A valóságban viszont csak egy szerencsétlen voltam, aki elszalasztotta élete szerelmét, pánikrohamot okozott neki, és kidőlt nála. Ami viszont ennél is illúziórombolóbb volt, az az, hogy magyarázattal tartoztam, amin jobb volt minél előbb túlesni.
- Jó reggelt! - találtam meg a hangomat.
- Jó reggelt! - fordult felém egy széles mosollyal. - Vagy jó napot inkább! - az órámra néztem. Már délután 2 volt, igaz ugyan, én inkább reggelnek éreztem. Határozottan nem volt elég 11 óra alvás.
- Igaz is. - bólintottam. Elég kínos volt a szituáció. Nem igazán tudtam, hogy mit kéne mondanom, vagy hogyan kéne felvezetnem a tegnapit.
- Jól aludtál? - kérdezte, miközben kitöltött magunknak egy-egy csésze kávét.
- Igen, nagyon. Köszönöm szépen a lehetőséget! - nyújtottam a kezem a kávéért. - Meg a kávét is! - mosolyogtam szerencsétlenül.
- Még mindig ugyanúgy iszod, ugye? - ennyi idő után is emlékezett. Nem tudom, miért, de inkább abszurdnak gondoltam mintsem hízelgőnek. Én arra nem szoktam emlékezni, hogy tegnap mit ettem.
- Igen, köszi! Figyu... - kezdtem bele a tarkómat vakargatva. - Nagyon de nagyon sajnálom a tegnapit! Nekem bejött egy súlyos esetem, és egyszerűen muszáj volt bent maradnom, mert... - hadartam.
- Anna! - szólt közbe, de fittyet hányva folytattam.
- Mert tudod ez olyan eset volt, ami...
- Anna!
- És lemerült a telefonom is! Nem engedtek be az öltözőbe, én annyira sajná... - elém lépett, és nemes egyszerűséggel befogta a számat. Kikerekedett szemekkel néztem rá.
- Nincs semmi baj, oké? - mosolygott lágyan. - Majd legközelebb eljössz. Ha akarsz!
- Pemmsze hmmogy emml ammmkammrok! - motyogtam a tenyerébe. Levette a számról a kezét, majd intett a fejével, hogy menjünk ki cigizni. Az erkélyen ülve már muszáj volt felhoznom egy, az előbbivel bár összefüggésben lévő, de jóval komolyabb témát is.
- A tegnapi... Ami a színpadon volt. Mi történt, Ati? - faggattam óvatosan. Nyilvánvaló volt, hogy mi történt, valójában arra voltam kíváncsi, hogy érti-e már, segítségre van szüksége.
- Csak a szokásos. - nevetett gúnyosan.
- Pánikroham. - suttogtam.
- Azt hittem bajod van! - nézett mélyen a szemembe. - Nem tudtam úgy bulizni, vagy bulit csinálni, hogy közben azon agyaltam, melyik árokban fekszel egy összetört autó alatt.
- Tényleg őszintén sajnálom! - hajtottam le a fejem. - Viszont aggódok érted! Komolyan... Tegnap a karriered kockáztattad, és ez már nem játék! - néztem rá komolyan.
- Tudom. - nem nézett a szemembe. A várost kémlelte, arca gondterhelt fátyolba borult. - Pontosan ezért fogok elmenni dokihoz. - rántott vállán lemondóan, fanyarú mosollyal. Meglepett ez a kijelentése. Érett, és a szokásosnál kevésbé makacs magatartása csak még inkább vonzóbb színben tűntette fel előttem a fiút.
- Örülök, hogy így döntöttél! - pillantásom biztató volt. Mindenképp azt akartam, hogy érezze, nincs egyedül ebben a nehéz helyzetben. Támogattam. - Ha szeretnéd, hozok neked néhány névjegykártyát, igazán jó orvosoktól. Diszkrétek, és értik a dolgukat. - ajánlottam fel. Egy apró bólintással nyugtázta, és nem volt nehéz leolvasni arcáról, mennyire kényelmetlen neki a téma, így tovább nem firtattam. Általános dolgokról beszélgetve ütöttük a maradék kevéske időt, amit még nála töltöttem, mielőtt hazamentem, hogy ugyanott folytassam álmaim, ahol abbahagytam.

Már másnap eljuttattam Atihoz az ígért papírkártyákat, melyek a doktoranduszok elérhetőségeit foglalták magukba. Volt köztük egy nő, aki két évvel előttem diplomázott, és két férfi, egyikük az én orvosom.

A megbeszéltek alapján, kedden délután 6-kor Dr. Takács József rendelőjének linóleumozott padlójú várójában ücsörögtem, az egyik vaslábú, műbőrrel borított ócska széken. A helyiség ódivatú, és állott szagú volt, páciensei jobbára idősebb korosztály képviselői voltak, ám a kolléga hatalmas szakmai alázatára, és nagyra kiterjedő tudására való tekintettel elsiklottam eme unszimpatikus szoba nyújtotta nyomasztó érzés felett. Hosszú beszélgetés várt rám, és akkor még nem is tudtam, hogy mekkora lavinát indítok el a doktorúr látogatásával.