Camouflage

6. Fejezet

2 évvel később

- Manni! - kiabált be az erkélyről Ati. Egy ideje mindig így becézett. - Hova a faszba kúrtad el megint az öngyújtómat? - na igen. Életünk szerves részévé vált, hogy egyfolytában lopkodtuk egymástól az öngyújtókat.
- Nem én voltam, eskü! - léptem ki, és a kezébe nyomtam az öngyújtóját.
- A kurva szádat! - nevette el magát. December közepén jártunk, a hó pedig beborította egész Budapestet. Gyönyörű látvány volt.
- Dalma? - kérdeztem. Ati és Dalma azóta az este óta együtt voltak, hogy először csókolóztak. Barátnőm elképesztően boldog volt, és nagyon szerelmes. Ati is boldognak tűnt. Kissé ingerszegény volt a csávó, így nem igazán mutatta ki érzelmeit. Ettől függetlenül azt mondtam volna, hogy ő is szerelmes.
- Asszem lement a boltba. - rántott vállat. - Te figyu! Nincs kedved elnyomni egy dzsót? - kérdezte tök természetesen. Pár pillanatig elgondolkodtam, majd vállat rántottam, és bólintottam egyet.
- Mi bajunk lehet? - kuncogtam. - Igaz, hogy reggel 10 óra van, de sebaj!
- Nem időzáras! Meg amúgy is szombat van! - nevetett ő is, majd bement tekerni egyet, és elpöfékeltük.
- Már több, mint két éve együtt élünk. - kezdtem bele szentimentális dumámba. - Ez tök durva, nem?
- De, nagyon. Azóta sorolod, hogy nem kéne drogoznotok Dalmával, és azóta ugyanúgy egy mondatommal ráveszlek bármire. - kacsintott rám. Mindig incselkedett, de soha nem vettem komolyan.
- Azért nem bármire! Bármire max Dalmát veszed rá! - kacsintottam vissza, mire egy keserédes mosollyal bólintott, de nem szólt semmit.
- Álmos jön ma? - kérdezett rá a pasimra. Elmentem vele a randira, és igazi úriemberként viselkedett. Nem kellett sok idő, hogy hivatalossá tegyük kapcsolatunkat. Ő szerelmes volt belém. Én pedig a szerelem gondolatába. Szeretni akartam.
- Nem hiszem, dolgozik egy új számon. Jut is eszembe. Te hogy állsz az albummal? - Ati youtuberként, és énekesként is szerepelt már a médiában. Volt pár kiadott kislemeze, most viszont egy albumon dolgozott, és Azahriah-ként szárnyalt. Túl nagy közönsége még nem volt, de iszonyúan tehetséges volt, és tudtam, hogy nagyon sokra fogja vinni.
- Egy kicsit elakadtam. Van egy két zene, amin még dolgoznom kell, de őszintén fogalmam sincs, hogy hogyan fejezzem be őket. - dörzsölte halántékát gondterhelten.
- Művészi válság? - emeletem fel egyik szemöldökömet.
- Művésznek még közel nem mondanám magam, de ja, mondhatni.
- Dehogynem! Amit te csinálsz, az művészet! - hajoltam közelebb, majd suttogva folytattam, mintha bárki is hallhatná, amit mondok. - Ezt soha nem mondhatod el senkinek, de... Az összes énekes pacsirta közül, akiket ismerek, rád nézek fel a legjobban! Te bele adod szíved lelked, téged átjár a zene! Te magad vagy a zene baszd ki! - taglaltam lelkesen. - Jönni fog az ihlet, ne keseredj el! És ha egyszer nagy sztár leszel, nem koptathatsz le, csak mert te már híres vagy, vili?! - vicceltem el a végét, amitől kicsit jobb kedvre derült.
- Téged sosem koptatnálak le, Mannikám! - mosolygott kedvesen, és megfogta a kezem. - Te mindig itt vagy nekem! - ez valóban így volt. Akármilyen szar érte, mindig ott voltam, ha úgy volt, megoldottuk a gondjait közösen, ha viszont csak egy barát kellett, aki meghallgatja, azt is megtettem. Ezzel pedig ugyanígy volt ő is. A legnagyobb támaszom volt. A legjobb barátom.
- Te is nekem, göndi! - szorítottam meg a kezét. - Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled! - mondtam könnybe lábadt szemekkel. Nem volt egy egyszerű időszak. Rengeteg stressz ért a tanulás miatt, illetve amiatt is, hogy egy semleges párkapcsolatban éltem. Akkor persze még nem tudtam, legalábbis nem tudatosan, hogy mindemellett elnyomtam legmélyebb érzelmeimet is. Szerettem Atit. Mindig azt hittem, hogy legjobb barátomként, barátnőm szerelmeként, és lakótársamként tekintettem rá, de valójában ő volt az az ember az életemben, akit ha elveszítettem volna, az tönkretett volna teljesen.
- Neeem sírsz! - állt fel gyorsan, majd magához ölelt. Olyan szorosan tartottuk egymást, mintha ezen múlna, életben maradunk-e.
- Sajnálom, nem tudom miért vagyok ilyen szenzitív! Lehet meg fog jönni. - poénkodtam el, de most nem nevetett velem. Elengedett, és mélyen a szemembe nézett.
- Nem lesz soha olyan, hogy "nélkülem"! Jó? Megígérem! Én sem veszíthetlek el! - mikor ezeket kimondta, egy köhintés hallatszódott az erkély ajtaja felől. Dalma állt ott, az ábrázata pedig semmit jót nem ígért. Féltékeny volt, és teljesen érthetően.
- Hú de érzelmesek valakik! - mosolygott, bár egyértelműen nem tetszett neki a dolog.
- Hát.. igen. Eléggé betéptünk, és ez most nem jött ki valami jól. - hadarta Ati. - Na most ha megengeditek, én megyek, megpróbálok összehozni valamit az albummal.
- Ihleted támadt, édes? - kérdezte Dalma. Nagyon kellemetlen egy beszélgetés volt.
- Csak próbálkozok. - mondta kissé letörten.
- Miért erőlteted, ha nem megy? - kérdezte csípősen. Dühös volt, máskülönben nem piszkálta volna.
- Mert ez fontos nekem, Dalma! Szeretném még idén kiadni az albumot!
- Ha erőlteted, szar lesz! Majd ha jön, akkor csináld!
- Köszönöm, hogy támogatsz! - emelte fel a hangját, majd bebaszta az ajtót, és bevonult a szobájába.
- Ez most mi volt? Miért piszkálod? Így is kivan szerencsétlen! - álltam ki Ati mellett, bár inkább ne tettem volna.
- Te csak foglalkozz a te pasid zenészi karrierjével! - bökte oda, majd ő is beviharzott. Gyors léptekkel haladt felfelé a lépcsőn, én pedig utánamentem.
- Dalma, neked meg mi bajod? - kérdeztem, mikor utolértem.
- Hogy mi a bajom? Anna, arra kell hazajönnöm, hogy a pasim, és a legjobb barátnőm ölelkezve nyalják egymás seggét, mert egyikük sem akarja elveszíteni a másikat. Tudod, nekem soha nem mondott ilyet! Tudom, hogy ami köztetek van, az különleges! Azt is tudom, hogy soha nem volt köztetek semmi, ami túllép a "friend zone"-on, és nagyon jó barátok vagytok, de attól tartok, hogy ez kezd átmenni betegesbe! Egy fiú lány barátság nem így nèz ki! Lehet, hogy most egy hisztis picsának néztek, de igen, féltékeny vagyok! Olyan dolgokat oszt meg veled, amiket velem nem, de ami még ennél is jobban fáj, az az, hogy téged is elveszítelek! - sírta el magát a végére.
- Jaj Istenem! - borultam a nyakába. Igazán érzelmes egy napnak néztük elébe... - Ne viccelj már! Nézd! Ati nagyon jó barátom, ebben igazad van, és nagyon sajnálom, ha megbántottalak bármivel is, de hidd el, hogy miért aggódnod! Ati nagyon szeret téged, nekem pedig te vagy a legjobb barátnőm pattanásos tini korunk óta basszus! Nincs ember, aki miatt cserben hagynálak! - motyogtam a nyakába.
- Köszönöm! - pityergett.
- Na húzz le a pasidhoz, és beszéld meg vele is! - utasítottam, Dalma pedig vigyorral az arcán távozott.
- Anna! - kiabált fel kb fél óra múlva barátnőm.
- Igen?
- Gyere le! - Ati és Dalma egymás mellett ücsörögnek a kanapén, a lány lábait pasija ölében pihentette.
- Mizu? - kérdeztem.
- Arra gondoltunk, hogy ma este iszogathatnánk kicsit. Attila is itthon lesz, ma jön haza Brigitől. Persze csak ha van kedved. - Brigi Attila barátnője volt, egy igen karakán, és nagyszájú csaj volt, mellette pedig irtó dögös. Imádtam.
- Oké, benne vagyok. - egyeztem bele, és leültem velük szemben a fotelba. - Mit eszünk ma?
- Rendeljünk pizzát. - adta a hatalmas ötletet Ati. A héten harmadszor.
- A könyökömön jön ki a pizza, édesem! Valami más, kreatívabb ötlet? - kérdezte Dalma. Egyet kellett értenem vele.
- Ő... Manni, csinálj már olyan spagettit, mint múltkor, légyszi! - kérte Ati.
- Akkor el kell menni boltba, nekem nincs kedvem! - nyavalyogtam.
- Elmegyek én, csak csináld meg! - tette össze könyörgően két tenyerét. - Életemben nem ettem még olyan jó spagettit baszd ki! - pillogott rám méteres szempilláival. Egyértelműen nem tudtam ellenállni, bár barátnőm ismét nem túl boldog ábrázata felett sem tudtam elsiklani.
- Öhm. Persze, oké, akkor összeírom mi kell. - mondtam, majd ki is siettem a konyhába. Ennyi esze azért lehetne ennek a gyereknek, hogy nem mond ilyeneket. A konyhából hallottam, ahogy Dalma kifejti nem tetszését az imént történtekkel kapcsolatban, mert nem egyszer főzött Atinak spagettit ő is.
- De igen szívem, te is nagyon jó spagettit tudsz főzni, hidd már el! - erre léptem be a nappaliba, majd gyorsan Ati kezébe nyomtam a bevásárlólistát, aztán biccentettem neki, hogy menjen már. Meglepő módon Dalma nekem nem mondott semmit. Egész egyszerűen csak elkezdett az anyagról beszélni, amit épp vettünk a suliban, és kész, de tudtam, hogy egyre inkább nem tetszik neki az, ami körülötte folyik. Távolinak láttam, ahhoz képest biztosan, mint amilyen közelség jellemezte a barátságunkat kb egy éve.
Atival túl közel kerültünk egymáshoz, és ennek véget kellett vetnem. Csak a megfelelő pillanatra vártam, ami hamarabb elérkezett, mint gondoltam volna, ugyanis a kis iszogatásunk során Dalma hamarabb kidőlt, mint valaha. Este 11-kor már fent horkolt a galérián, így hárman ültünk kint az erkélyen, a kender füstje pedig dőlt ki a szabad levegőre.
- Nem szokta ez a lány így kiütni magát, nem? - kérdezte Attila.
- Csak ittunk meg szívtunk tesó, nincs semmink ami ébren tartana. - mondta Attila, majd nekem passzolta a varázspálcát.
- Na majd várjatok! Beszéltem én ezügyben egy illetővel! Minnyá' felhívom mer' azt mondta hogy 11 fele lesz egy kis spuri! - mondta, majd telefonált egyet, és indult is kb két sarokkal arrébb, természetesen gyalog, hiszen alkohol az már bőven volt a szervezetünkben. - Nemsokára itt vagyok! - mondta, majd lelépett. Kettesben maradtam Atival, így megragadtam az alkalmat, hogy belekezdjek a kellemetlen beszélgetésbe. Így visszagondolva, lehet nem hulla részegen kellett volna.
- Beszélnünk kéne! - fordultam felé.
- Hallgatlak. - válaszolt meglepetten.
- Dalmát bántja az, hogy mi ennyire jóban vagyunk. Ami érthető. - mondtam ki csigalassúsággal egymás után a szavakat. Nagyon nem voltam képben.
- Nem érthető, ne kezdd el te is ezt a faszságot! - Ati határozottan jobban bírta a piát, mint én. Közel sem volt józan, de nálam jobban volt.
- De elkezdem, mert ebből baj lesz! Meg fogja elégelni, és... nem tom' mit akartam ebből kihozni. - próbáltam koncentrálni, de a tequila mindig győzött felettem.
- Nem érdekel ha megelégeli, nem leszek szarabb barátod, vagy nem fogok kevésbé kötődni hozzád, mert neki nem tetszik. - gesztikulált hevesen, mint aki előre tudta, hogy ez a beszélgetés meg fog történni.
- De érdekeljen, Ati, mert ő a barátnőd! Mi van, ha tényleg befuckol, és mondjuk kidob? Akkor mit csinálsz? Itt élsz, vele egy lakásban, sóvárogsz utána, és? Nem hagyhatod, hogy kicsússzon a kezeid közül. - erre olyan szarkasztikus nevetésben tört ki, hogy teljesen összezavarta az amúgy sem túl tiszta fejemet.
- Sóvárgok utána, mi? - rázta a fejét. Nem tudtam hova tenni ezt a viselkedést. - Engem nem érdekel, ha kidob! Senki, de senki nem mondhatja meg nekem, hogy hogy viselkedjek veled, csak te magad! Ha nem tetszik neki, akkor így járt! Sajnálom, én tényleg igyekszem boldoggá tenni a barátnődet, de nem tudok többet adni neki! És kurvára szarul esik, hogy te feldobnád a barátságunkat miatta! Nem látod, hogy egyfolytában közénk áll? - kezdte felemelni a hangját, én pedig roppant zavartan álltam előtte, a pumpa pedig kezdett bennem is felmenni.
- Te nem érted, amit mondok?? Egyáltalán hallod amit mondasz? Közénk áll? - mutattam rá, majd magamra. - Ember, nem velem vagy együtt, hanem vele! Nem csinálhatjuk ezt, pont! Nem fogom tönkretenni a barátnőm párkapcsolatát! Szerelmes beléd, és úgy tudom, hogy te is belé! Akkor viselkedj is úgy! - kiabáltam az arcába. Egyre közelebb álltunk egymáshoz, és a közelséggel együtt nőtt az indulat is, ami a beszélgetésünk legfőbb jellemzőjévé vált.
- NEM TUDOK!!! - üvöltötte vissza. - Nem tudok úgy viselkedni, mert felbasz! - vette lejjebb a hangját. - Nem tudok tovább úgy csinálni, mintha ő lenne életem szerelme, csak hogy boldog legyen, hogy ennek következtében te is boldog legyél, meg az egész kurva lakásban mindenki! A kibaszott béke érdekében vagyok együtt egy lánnyal, akit két év alatt sem sikerült megszeretnem, maximum csak megkedvelnem! Nem fog dirigálni nekem olyasvalaki, akit nem szeretek! - Fejezte be mondandóját, majd idegesen elnyomta a csikket. A szavai hidegzuhanyként értek, és tátott szájjal bámultam rá véget nem érő percekig.
- Nem! - leheltem magam elé. - Ezt nem mondhatod komolyan! - ráztam a fejem. - Ő odavan érted... Nem... Nem hagyhatod, hogy szakítson veled. - motyogtam szinte csak magamban.
- Nem hagyom! Én fogok szakítani vele. Soha nem szerettem, Manni! - mondta olyan hangon, mint aki feladta. Így is volt. - Sosem szerettem... mindig csak té... - még mielőtt befejezhette volna, közbeszóltam.
- Meg se próbáld! - förmedtem rá. - Ez a beszélgetés soha nem történt meg! Világos? - kérdeztem könnyeimmel küszködve. Ezek után mindennek vége. Ha szakít Dalmával, akkor a barátnőm összeomlik. Atival a barátságomnak vége. Soha nem lesz már semmi a régi.
- Kérlek... Nem bírom tovább! - gördült le arcán az első könnycsepp.
- Ne csináld! - már én sem bírtam... A könnyek elöntötték a szemeimet, és nem voltam képes másra, csak a fejemet rázva sírni és sírni.
- De muszáj! Nem tudok tovább hazudni!
- De hazudtál! Évek óta hazudsz! Hogy tehetted? - zokogtam, ő pedig szorosan átölelt. Hallottam, ahogy Attila lépett be a lakásba, de valószínűleg hallhatta a zokogásomat, így bement Ati szobájába, és ki sem jött. Nála tisztább lelkű embert nem igazán ismertem meg soha.
- Bocsáss meg! - sírta vállamra szavait. - De nem érdekel mi az ára, nem veszíthetlek el! Abba belehalok... - felegyenesedett, és belenézett a szemeimbe ugyanúgy, mint reggel. - Kérlek, nem akarok meghalni! - nézett rám könyörgő szemeivel, és én semmi mást nem akartam, csak eltűnni innen ezzel a fiúval. Kézenfogni, és eltakarodni oda, ahol senki sem találhat ránk.
- Nem fogsz meghalni! - mosolyogtam rá, majd hátraléptem. - Most elmegyek aludni. - szipogtam, majd bementem a lakásba.
- Manni! - fájdalom. - Manni! - kétségbeesés. - Anna! - keserűség. Zokogás. Nem fordultam hátra. Otthagytam. Előtte azt hittem, hogy tudom mi az, szenvedni. Utána jöttem rá, hogy semmit nem tudok a fájdalomról.