Camouflage

9. Fejezet

Attila, azaz mai, művésznevén Desh kétségbeesett, mondhatni hisztérikus hangon szólt bele a telefonba. Teljesen lefagytam, és el sem tudtam képzelni, hogy mégis mi lehet a baj.
- Anna, ugye te vagy az? - kérdezte köszönés nélkül. Nem mintha én köszöntem volna.
- Igen, ez a számom! Valami gond van? - kérdeztem ijedten.
- Igen! Itt vagy Budapesten?
- Itt vagyok, de mondd már mi a baj, a frászt hozod rám! - mondtam idegesen. Kezdtem kiborulni.
- Ati... Nem kap levegőt, nem tud megnyugodni! Nem tudom, hogy mi a baja, de nagyon megijeszt, Anna! Kérlek, gyere és segíts! Meg fog fulladni, én nem tudom, hogy mit csináljak! Nem hívhatom a mentőket, mert... - nem fejezte be a mondatot, bár szinte biztosan tudtam, hogy miért nem. A háttérben hallottam, ahogy néha egy férfi hang torka szakadtából, fájdalmasan üvölt. Ati hangja volt, ez nem kérdés.- Mondd, hogy ide tudsz jönni! - gyakorlatilag lepergett előttem az életem. Nem láttam őt négy éve, és most felhívtak azzal, hogy fuldoklik.
- Mondd a címet! - vágtam rá azonnal.
- Elküldöm SMS-ben.
- Siess! - mondtam, majd rányomtam a telefont, és már álltam is ki a parkolóból. Fél percen belül megérkezett az üzenet. Fogalmam sincs, hogy hánnyal száguldhattam végig a városon, de az fix, hogy a megengedettnél jóval gyorsabban. Isteni szerencse volt, hogy nem fogtak meg. Az idegességtől alig láttam, csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél előbb odaérjek. Nem lehetett több öt percnél, mire leparkoltam a lakás előtt. Szerencsére nem voltam indultam túl messziről, és a forgalom is elfogadható volt. Kipattantam a kocsiból, és tárcsáztam is Attilát, miközben rohantam a lépcsőház felé.

- Igen? - szólt bele Attila.
- Engedj be! - utasítottam, ő pedig megtette. Felrohantam az első emeletre, ahol a nyitott ajtóban topogott Attila, arca pedig mindent elárult. Rettegett, és fogalma sem volt, hogy mi történik. Gyorsan becsukta magunk után az ajtót, és nem volt nehéz rájönnöm, hogy melyik szobában van Ati. Zokogva üvöltött. Nem mondott semmit, csak fájdalmasan ordibált, én pedig azonnal berontottam a szobába. Egy székben ült, kapkodta a levegőt, és néha elmotyogta, hogy "megfulladok", majd újból keserves kiáltásokkal töltötte meg a szoba csendjét.
- Sajnálom, hogy téged rángattalak ide, de nem hívhattam a mentőket, mer' - kezdte volna Attila, de a szavába vágtam.
- Mit vett be? - kérdeztem indulatosan, miközben letérdeltem Ati elé, és jobb híján a telefonom vakujával ellenőriztem a pupillareflexét.
- Csak betéptünk, meg iszogattunk, meg egy kis kokót nyomtunk, de nem sokat! - mondta, Ati üvöltései pedig annyira megijesztették, hogy sírva fakadt. Én is képes lettem volna rá. - Mi a baja? - egyelőre nem válaszoltam. Megvizsgáltam még egy-két alapvető dolgot, ami Atiban egyáltalán nem is tudatosult. Észre sem vette, hogy ott vagyok, mindaddig, míg egy elég csípős pofont nem adtam neki. Kicsit mintha észbe kapott volna. Pont ez volt a cél.
- Te meg mit...? - kérdezte Attila a hátam mögül, az előttem ülő srác pedig kikerekedett szemekkel nézett rám, de még mindig borzasztóan kapkodta a levegőt.
- Pánikrohama van! - válaszoltam idegesen, majd erősen tartva Ati fejét, mereven a szemébe néztem.
- Szia, Ati! - mosolyogtam kedvesen. - Én vagyok az! Anna vagyok! Figyelj rám! Tudom, hogy azt érzed, meg fogsz fulladni, és rettenetes halálfélelmed van, de nem lesz semmi baj! Hallgass rám! Meg kell nyugodnod! Lélegezz velem, jó? - úgy nézett rám a karikás, üveges tekintetével, mint aki szellemet látott. Azt gondolhatta, hogy hallucinál. Ha nem tartottam volna a fejét, és nem éreztem volna, nem tudtam volna, hogy bólintott, mert annyira bizonytalan, és apró volt a mozdulat. Lassan kezdtem be és ki lélegezni, ezzel ösztönözve Atit is a harmonikus légzésre. Nagyon igyekezett megnyugodni, és szabályosan venni a levegőt, így kb negyed óra alatt sikerült nagyjából megnyugodnia. A könnyek folyamatosan folytak a szeméből, még azután is, hogy viszonylag nyugodt, kiegyensúlyozott légzéssel, és hang nélkül ült velem szemben. Hátranéztem Attilára, aki csak hálásan nézett le rám, bàr cseppet sem tűnt kevésbé feszültnek. Elengedtem Ati arcát, de nem keltem fel a földről.
- Jobban érzed magad? - kérdeztem aggodalommal teli hangon. Igyekeztem úgy kezelni, mint beteget, nem mint a rég nem látott szerelmemet, ami a roham közben egészen jól ment, akkor viszont, mikor már teljesen tudatánál volt, ez kezdett sokkal nehezebb feladatnak bizonyulni.
- I-igen... - válaszolta nagyokat pislogva. Borzasztóan nézett ki. Egy roncs volt. - Te mit keresel itt? - hunyorított, azt hiszem tényleg nem hitt a szemének.
- Attila hívott, mondta hogy vészhelyzet van. - hajtottam le a fejem. Nem tudtam a szemébe nézni. Én sem tudtam felfogni, hogy ott van előttem.
- Mi történt velem? - kérdezte kótyagosan, mint akit egy rémálomból ébresztettek fel.
- Pánikrohamod volt. Fordult már elő veled ilyesmi? - kérdeztem lágyan. Nem akartam megijeszteni.
- Nem... Vagyis de, de nem ennyire durván. - dörzsölte meg kisírt szemeit.
- Mi történt? Mit csináltál, miközben rádjött a roham? - nem válaszolt. Látszólag fogalma sem volt róla, vagy csak nem akart beavatni. Érthető.
- Egy dalt énekelt fel az új albumához. - szólalt meg énekes társa a hátam mögül. - A kaotikus egy ház!-at. Eléggé egy.. vehemens dal. - csak bólintottam, Atin pedig láttam, nem nagyon tetszik neki, hogy Attila ezt az orromra kötötte. Hátrafordultam, és intettem az említettnek, hogy ha lehet, kicsit hagyjon magunkra. Szó nélkül kiment, és becsukta a szoba ajtaját.
Kezdett elgémberedni a lábam, így felálltam, és leültem Atival szemben az ágy szélére. Percekig nem szólalt meg egyikünk sem, így kénytelen voltam megtörni a csendet.
- Ati, meg kéne látogatnod egy orvost! - mondtam komolyan, ő pedig csak kínosan elnevette magát.
- Ezért vagy itt, nem? - temette arcát a tenyerébe. Folyamatosan kerülte a szemkontaktust. Rengeteget változott. Nagyon idegen volt számomra.
- Én embereket vágok fel. Neked nem kell eltávolítani a vakbeledet, így nem rám van szükséged! - fel sem mértem a mondatom második felének súlyát. Ahogy kimondtam, azonnal meg is bántam. Ati is felkapta a fejét, és akkor először, szándékosan a szemembe nézett.
- Wow! Idejöttél, hogy négy év utáld közöld, nincs rád szükségem. - nevetett megkínzott hangon.
- Tudod, hogy nem így értettem. - ráztam a fejem. - Pszichológusra van szükséged! - mondtam határozottan.
- Dehogy van.. Nem vagyok gyogyós. - legyintett.
- Nem csak gyogyósoknak kell pszichológus, Ati, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád. - kezdtem felkapni a vizet. Sokkal higgadtabban kellett volna kezelnem az egészet, orvosilag abszolút etikátlanul viselkedtem, amiért ilyen hangnemben beszéltem vele, de ez nem volt egy egyszerű szituáció.
- Tényleg? Akkor most beállítasz ide, mint dr. Barabás Anna, és négy szájbatekert év után megmondod, hogy mi kell nekem?! - pattant fel a helyéről, és kezdett ordibálni. Valami nem változott. Egyfolytában veszekedtünk. - Azt sem tudod, hogy mi van velem baszd meg! Egyszer sem kérdezted meg! Én meg akartam kérdezni, rád akartam írni, de képzeld el, nem tudtam, mert kurvára le vagyok tiltva nálad minden egyes gecis platformon. - fortyogott a dühtől. Hevesen gesztikulált, hadonászott a kezeivel, teljesen kikelt magából. Megérdemeltem, ez nyilvánvaló.
- Szerinted játékból vagyok itt? He? - pattantam fel én is a helyemről, így igen kevés távolság volt köztünk. Én sem voltam sokkal kevésbé ideges. - Rádküldhettem volna a mentőket, és akkor mostanra már full leszedálva fetrengnél egy koszos kórházi ágyban, várva a toxikológia eredményére, ami kimutatná a véredből a kurva THC-t meg kokaint baszd meg, és járhatnál a rehabra, vagy a sztárügyvéded pereskedhetne a kórházzal! Tehát igenis érdekel hogy mi van veled, különben nem lennék itt! - üvöltöttem vissza.
- Akkor miért nem küldted őket, mi? Miért vagy itt? - folytatta a kiabálást elcsukló hangon, könnyei pedig ismét utat törtek maguknak. A levegőt ismét kapkodni kezdte, így tudtam, ha nem nyugszik meg azonnal, újabb pánikrohammal kell szembenéznie. Nem szóltam semmit, amekkora felületen csak tudtam, szorosan átöleltem, és nem engedtem el. Kezei görcsösen kapaszkodtak belém, majdnem letépte rólam az ingem, ahogy belemarkolt.
- Shh, semmi baj! - nyugtatgattam.
- Nem bírom, Anna! Akármit mondok, vagy teszek, annak súlya van! - hüppögte a szavakat a nyakamba, nekem pedig ismét a szívem szakadt meg érte. - Én akartam ezt a rengeteg rajongót, és nagy hírnevet, de nem hittem, hogy ekkora nyomás fog rám nehezedni! - vallotta be töredelmesen, hogy mi nyomja ennyire a szívét.
- Tudom, Ati! Tudom! - simogattam a hátát, és nagyon közel álltam hozzá, hogy én is sírva fakadjak.
- Mindenki vár tőlem valamit, de én nem vagyok képes tovább csinálni ezt! Mindenemet odaadtam! - sírt keservesen.
- Nyugodj meg, édesem! Nem lesz semmi baj, megígérem! Össze fogod szedni magad, és képes leszel kezelni ezt az egészet! - cirógattam továbbra is, de már én sem bírtam tovább, és megkönnyeztem a fájdalmát.

Ezek után percekig néma csendben álltunk, egymást karjainkba zárva. Kis idő múltán ismét alábbhagyott a sírása, így mikor nagyjából sikerült lenyugodnia, óvatosan kibontottam magam az öleléséből, kezeimet a vállára fektettem, és mélyen a szemébe néztem. Már nem kapta el olyan hirtelen a tekintetét.
- Le kéne feküdnöd! - szóltam rá lágy hangon. - Próbálj meg aludni, vagy legalább pihenj egy kicsit! Hozok be neked vizet. - mosolyogtam rá, ő pedig szó nélkül az ágyra vetette magát. Elindultam a konyhába vízért, de Ati utánam szólt.
- Anna! - ült fel az ágyban, és olyan aranyos, ártatlan tekintettel pillogott rám, mint egy kisgyerek. Majd' megzabáltam. - Ugye most nem tűnsz el négy évre? - préselte össze ajkait.
- Nem... Gondoskodok rólad, ameddig csak szükséges. - mosolyogtam bíztatóan.
- És utána? - kérdezte remegő hangon.
- Utána... - nyeltem egyet. - Most ne foglalkozz ezzel, pihenned kell! Mindjárt jövök! - mosolyogtam továbbra is, bár képes lettem volna üvöltve, és pánikolva őrjöngeni pont úgy, mint Ati az imént.

Kimentem a konyhába, ahol Attila ücsörgött egy üveg gin társaságában, Isten tudja mióta. Megnyugtattam, hogy nincs nagy baj, és Atinak most egy kis pihenésre van szüksége. Töltöttem egy pohár vizet, majd visszamentem a szobába, ahol Ati békésen szunyókált. Elképesztően kimerült lehetett szegény. Leültem mellé az ágyba, és csodáltam az eddig csak emlékeimben élő arcát, amely mára egy fiatal fiú pofijából, egy igazi, markáns férfi fizimiskájává formálódott. Percekig csak bámultam, külső szemmel bizonyosan elég creepynek hathatott, de még az én agyamnak sikerült feldolgoznia, hogy ott ültem életem szerelme ágyában, és ott volt ő is. Láthattam. Megérinthettem. Leírhatatlan érzés volt.
Későre járt. Már este 11-et ütött az óra, mikor jobbnak láttam, ha hazamegyek, hiszen a reggeli vizitre mindenképp be kellett érnem a kórházba. Lassan próbáltam felállni, nehogy felébresszem Atit, de mikor az ajtóhoz értem, elkezdett (vélhetően álmában) motyogni. Mindig is beszélt álmában.
- Nemmm. - hablatyolta. - Várjál.. Anna is jön! - sorolta nyugtalanul. - Mindjárt megyek... Anna... Itt várok a backstageben!- mondta, majd kiszáradt szájjal kezdett "nyámmogni". Elképzelésem sem volt, hogy mit álmodhatott, csak abban lehettem biztos, hogy a részese voltam. Akkor még nem tudtam, hogy mégis mennyit szenvedett miattam...

Óvatosan lenyomtam a kilincset, és kiléptem az ajtón. Tudtam, hogy még egy igen hosszas beszélgetés vár rám a konyhában magányosan vedelő Attilával.