A sztyeppe csillagai (BEFEJEZETT)

13.rész

Vladimir pov.
Igor jó mélyen az ágyra nyomott és épp hevesen csókolt. Kuncogva fogadtam hevességét.
- Nem vagy kicsit telhetetlen? - érdeklődtem.
- Talán az vagyok, de csak ha rólad van szó. - csókolgatta a nyakamat.
- Értem én... - suttogtam, de ekkor megcsörrent a telefonom.
- Ne vedd fel!
- De...
- Most én vagyok itt. - mondta mélyen.
- Mi van ha fontos? - toltam el fejét.
- Én is az vagyok!
Végül beadtam a derekam és vele foglalkoztam. Egy újabb felejthetetlen alkalmat töltöttünk el. Mikor végre kiélte magát megnéztem a hívást. Nem ismertem a számot, visszahívtam.
- Halló? - ez egy kisgyerek hangja.
- Vladimir vagyok, ki beszél?
- Harry vagyok... Anyu azt mondta téged hívhatlak ha baj van.
- Az anyukád?
- Igen. - válaszolta vékonyka hangon.
- Hogy hívják őt?
- Gael.
- Mi a baj, kicsikém?
- Anyu nem akar kijönni a szobából. Thomas éhes és Lucky sír! Nagymama még nincs itthon.
- Mi az? - kérdezte aggódva Igor és a telefonhoz közel mászott.
- Gaelnél baj van. - néztem rá - Tudod merre laktok?
- Nos... Egy kertes házban... - jaj, ne! Túl kicsi még.
- Figyelj, kicsikém! Felhívunk valakit, aki azonnal ki tud menni és segít. Menj a kistesóidhoz és figyelj rájuk, jó?
- Jó... - motyogta. Párom egyből hívni is kezdte volt sógorát, aki pár idegőrlő búgás után fel is vette. Elmagyaráztuk neki a helyzetet gyorsan.
- Jó, hogy hívtatok! Hívlak titeket, ha van valami!
- Mi is oda megyünk! - jelentettem ki - Küld át a címüket!
- Gael szüleinél laknak Philadephiaban.
A döbbenettől alig bírtam megszólalni.
- Maradjatok otthon.
- Nem! Az a kisfiú engem hívott, mert bíznak bennem! Nem fogok tétlenül ülni! - mondtam határozottan.
Igor és én az első géppel Philadelphiába repültünk. Markék ugyan mérgesek voltak, hogy őket kihagytuk ebből az egészből, de nem tehettünk mást. Aggódtam a három kicsi és az anyjuk miatt. A megadott címre taxiztunk ahol mentőautó és két rendőrautó álltak. Ijesztő volt. Bent a házban a kicsik a nappaliban ültek. Aggódva nézelődtek a fiúk, míg hugukat ringatták.
- Sziasztok! - siettem oda hozzájuk. A kis Harry azonnal megölelt.
- Jól vagytok? - érdeklődött Igor átvette a kis lányt, aki nyűgösen mocorgott karjaiban.
- Mi igen, a rendőr bácsi azt mondta maradjunk itt mert anyu rosszul van. - motyogta félve.
- Nem lesz semmi baj. Ne aggódjatok! - öleltem meg őket.
- Megmondtam, hogy ne gyertek ide. - jelent meg hirtelen párom volt sógora.
- Ezek a kicsik számítottak rám, nem hagyhattam őket cserben. - mondtam. Miért nem akarja ennyire, hogy itt legyek... Ahogy rám néz.... Mérges rám valamiért?
- Ryan, mi van a gyerekek anyjával? - tudakolta Igor.
- Rossz gyógyszert vett be. Véletlenül kétszer vette be az egyik erőset.
- Te jó ég!
- De ugye anya jól lesz? - nézett rá Harry aggódva és szemei könnyesek voltak - Ugye nem fog meghalni...?
Leguggolt a kicsihez és mosolygott.
- Ne félj, a doktor bácsik vigyáznak anyára.
Ajkai megremegtek, majd hirtelen átkarolta nyakát és hozzá bújt.
- Köszönjük. - motyogta. Mosolyogva néztem őket, de amikor Ryannel találkozott a szemünk ismét mérgesen tekintett rám. Ennek meg mi baja? Csak nem köze van Markhoz már megint?
Estig a kicsikkel maradtunk, amig a nagyanyjuk hazaért. Szegény asszony alig győzte. Csak egy napra ment el. Ott maradtunk a biztonság esetére vigyázni a gyerekekre és vártunk a fejleményekre. Mikor lecsendesedett a lakás félre hívtam az ügynököt.
- Mi a bajod velem? - tértem a lényegre.
- Tessék?
- Azt hiszed vak vagyok?
- Semmi! - fordult el.
- Na azt már nem. - álltam elé és bezártam az ajtót, mert egyik vendégszobában beszélgettünk - Addig nem megy innen egyikünk se amíg el nem mondod mi van! Az zavar, hogy Igorral vagyok?
Nem mondott semmit, csak elnézett. Ez egy egyértelmű válasz volt.
- Azt... Azt hittem örülsz, hogy boldog.
- Ebben igazad van. - értett egyet - De nem hittem volna, hogy meg is kéri a kezedet.
- Szóval... Azt nem akarod, hogy hozzámenjek?
- Hűséget fogadott az öcsimnek! Örülök, hogy nem depressziós többe, de nem vértam, hogy elvesz valaki mást!
- Elhiheted nekem is furcsa az erőszakos férjem után egy kedves és törődő férfival lenni, aki elfogadja hogy nem lehet többé gyerekem! - mondtam folytott hangon és éreztem, hogy belsőm megremeg - Igazán sajnálom, ha én is egy kis boldogságra vágyom, nem csak ő!
- Mi... Te... Nem lehet gyereked?
- Nem.
- Ezt nem tudtam...
- Nem lényeg. - fordultam el tőle és eltakartam arcomat.
- Ne haragudj... Önző vagyok, tudom. Csak tudod, nagyon szerettem az öcsémet. - vett elő egy képet. Eliot és ő volt rajta, amint mosolyogva ölelik egymást.
- Megértem. Én is hasonlóan éreznék, ha Thomas lepne túl, de boldog lennék, mert tudom, hogy Mark nem akarná, hogy Thomas magányos legyen.
- Sajnálom. - sóhajtotta és megölelt, amit viszonoztam.
- Nem vagyok Elliot és sose leszek ő, de ha elfogadsz mint Vladimir, az... Nekem sokat jelentene.
- Nem foglak hozzá mérni, ígérem.
- Köszönöm.
Hosszasan öleltem majd lementünk a kicsikhez. Igor éppen egy mese könyvből olvasott nekik, amit nagy érdeklődéssel fogadtak. A kis Lucky már szundikált és Thomas is lassan el álmosodott. Nagyokat ásított testvérének dőlve.
- A herceg pedig megcsókolta szerelmét és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Vége. - fejezte be kedvesem.
A kicsik álmosan ásítoztak. Segítettünk a nagymamájuknak lefektetni őket. Luckyt én vittem fel. Annyira pehely könnyű volt, hogy azt hittem egy felhőt fogok karjaimban. Mózeskosárból volt neki egy kisagy. Óvatosan lefektettem aludni. Betakargattam és halkan dúdolni kezdtem egy dallamot. Szívem szakad meg, ha erre a kis csöppségre nézek. Vajon az én kis angyalom jól van? Lefeküdtem a kicsi melletti ágyba. Ám mikor kinyitottam a szemeim egy világos helyen voltam és csilingelő gyerek nevetés hallatszódott.
- Szia, anyu! - jelent meg felettem egy kisfiú.
- Te ki vagy? - ültem fel és a szőke fiút néztem.
- Martin vagyok, már meg sem ismersz? - riadtan ültem fel és csak néztem őt - Nem örülsz, hogy látsz, anyu?
- Nem lehet... - fogtam kis arcát kezeim közé.
- Szeretlek, anyu! - mondta nevetve. Éreztem, hogy folynak a könnyeim és magamhoz öleltem a kicsit.
- Én is szeretlek kicsikém! - szorítottam mellkasomhoz - Csoda szép lettél.
- De boldog vagy, ugye? - kérdezte aggódva.
- Igen. De nagyon hiányzol.
- Veled vagyok, anyu! Mindig veled leszek. - mondta boldogan.
- Szeretlek kis hercegem. - csókoltam homlokára.
- ...imir! Vladimir! - arra ébredtem, hogy a vőlegényem ébresztget.
- Hm? - riadtam fel és nagyokat pislogva néztem rá.
- Visszahozták Gaelt.
- Oh... - felálltam és elindultunk. Lent a mentősök épp Gaellel beszéltek.
- Ez a gyógyszer adagoló majd segít, hogy ilyesmi ne forduljon elő és mostantól figyeljen.
- Rendben. - bólintott fáradtan - Köszönöm a segítségüket.
- Ez csak természetes! - bólintottak.
- Szia, Gael!
- Vladimir... Jaj, annyira sajnálom az egészet, igazán nem kellett volna idáig utaznotok.
- A kisfiad a segítségemet kérte, nem fordítok hátat senkinek.
- Harry! - nézett kis fiára meglepetten, miután kirohantak hozzá az öccsével.
- Nagyon féltettelek! - motyogta.
- Oh, édesem! - suttogta meghatottan és megölelte a piciket. Bekísértük őt a kanapéra és beszélgetni kezdtünk.
- Mi történt pontosan? - kérdezte Ryan és teát tett elénk.
- Nem tudom. Fáradt voltam mert Lucy sírós és este nem figyeltem a dobozokat.
- Én pedig pont tegnap utaztam el. - mondta aggodalmas hangon anyja.
- Nem a te hibád anyu, én nem figyeltem.
Tehát csak fáradtság miatt volt az egész.
- Örülök, hogy mindenki jól van.
- Hát még én! - sóhajtotta megkönnyebbülve és Luckyt - Köszönöm, hogy vigyáztatok rájuk. Vladimir, neked piros a szemed? - kérdezte aggódva.
- Csak keveset aludtam. - erőltettem magamra egy mosolyt - Nincs semmi baj.
Ekkor valaki megrángatta a lábamat. A pici Thomas volt az.
- Mondjad kicsi. - simítottam hajába. A kis kezeiben egy gyűrött kis virágot szorongatott. Azt az én kezembe nyomta - Köszönöm, ez nagyon szép! - vettem el tőle mosolyogva, amit viszonzott is elpirulva.
- Kedvel téged. - mosolygott Gael.
Csak néztem a pici virágot és óvatosan tartottam. A kis fiú boldogan mosolygott rám és mellém telepedve figyelte a többi felnőttet. Estig ott maradtunk, majd egy éjszakai járattal elindultunk haza.
De valami nem kerülte el a figyelmemet. Ahogy Ryan nézett Gaelre, olyan furcsa volt... Mintha csodálná őt. Bár nem lep meg, azok után amiket átélt, Gael képes mosolyogva nevelni a gyerekeit. Ők adnak neki erőt, ahogy látom. A gépen én elaludtam és szerintem Igor is, mert mind a ketten akkor ébredtünk mikor landolt a gép. Kicsit zötykölődősre sikeredett, de végre haza mehettünk.
Otthon a kismama már készülődött a pici fogadására. Thomas fent épp egy kisagyat szerelt össze.
- Az "A1"-t össze illesztjük a "G6"-tal... Mi van?! - kiabálta az emeletről morcosan.
- A babakocsit könnyebb volt összerakni. - sóhajtotta Mark a kanapén fekve.
- Elhiszem. - kuncogott Igor.
- Segítenél neki? - néztem rá bociszemekkel.
- Max megyek nézem ahogy szenved.
- Hallom ám! - kiabálta a másik, amire már Mark is elnevette magát.
Leültem a kismama mellé és a tekintetemmel kérdeztem mire bólintott. A púpos hasára simítottam. Éreztem az apró mozgást, ami megmosolyogtatott.
- Már most kedvel téged. - suttogta boldogan.
- Úgy gondolod?
- Érzem. - felelte magabiztosan.
- Gyönyörű kisbaba lesz. Tudjátok a nemét?
- Nem akartam tudni. Nem érdekel, csak azt akartam tudni, hogy egészséges-e. A doki szerint jó erős baba.
- Mint az apja.
- Remélem nem lesz olyan bolond, mint ő.
- Hallak titeket! – hallatszódott fentről.
- Bepisilek, ha nevetek mert a gyerekedet hordom magamban, azt mondok, amit akarok! - kiabálta vissza Mark.
- Jogos, szerelmem! Imádlak!
- Mi is! - rikkantotta, majd halkabbra váltott - Csak remélem nem fogja elfelejteni, hogy mit ígért.
- Mit? - kérdeztem kíváncsian.
- Ha megszületik a kicsi elvesz... - pirult el zavartan.
- Oh... Hát nagyon szeret téged.
- Én is őt. - simogatta hasát - Ti hogy haladtok az esküvővel?
- Nos... Igor megmutatta a gyűrűket. Szebbet meg sose láttam.
- Muti meg! - jött izgalomba egyből. Felszaladtam és lehoztam őket. A kis dobozban voltak.
- Aztarohadt... Ez a pasi imád téged.
- Tudom. - jöttem most én zavarba - Ugye milyen szépek?
- Azok!
- Nem vagy éhes? - kérdeztem mire bólintott.
Segítettem neki felállni, majd vele az oldalamon eltotyogtunk az étkezőbe. Ott leült az asztalhoz én pedig készítettem két pulykás szendvicset.
- Amúgy... - kezdte halkan megtörve a csendet.
- Mi az? - fordultam felé kíváncsian.
- Anyáék a hétvégén ide utaznak...
- Oh, igen?
- Meg akarják ismerni a fiúkat és érdeklődni akarnak a kicsi iránt. Főleg anya.
- Biztos aggódik. - tettem elé a tányért, amit hálásan fogadott.
- De nem akarom, hogy mindig a nyakamban legyen. Szinte minden nap hív, hogy mit hogyan csináljak.
- Igen, ha anya segíteni akar, akkor nem mindig veszi észre, hogy hol a határ.
- Nem kicsit. - sóhajtotta és beleharapott a paprikába.
Ekkor kopogtak az ajtón. Felkeltem és kinyitottam. Nevelőanyám izgatott, sipító arca jelent meg és a bőröndöket cipelő apám.
- Vladi!
- Anya? Mit kerestek ti itt? Hétvégére vártunk!
- Oh, csak gyorsan felpattantunk egy korábbi gépre.
- Négy nappal korábban?
- Nagyon hiányoztatok már! - ugrott nyakamba és szorosan ölelt át.
A válla felett megláttam szegény apát. Ő csak egy bocsánatkérő arccal vállat vont. Mosolyogva megráztam fejemet és magamhoz szorítottam a tőlem alacsonyabb nőt.
- Te most a hajamat szimatolod? - kérdeztem kissé aggódva.
- Igen. - suttogta anya.
- Szívem! Hagyd már azt a szegény gyereket!
- Jól van na! Nem tehetek róla, hogy napsugár illata van a gyerek hajának!
- Mi? - pislogtam nagyot és segítettem apának bevinni a bőröndöket.
- Szia, apa! Hogy vagy?
- Szia, tökmag! Jobban így, hogy végre megjöttünk. Imádom anyádat, de egyszer ő okozza a halálomat.
- Bagoly mondja! - korholta mosolyogva - Nem is tudom ki pörgött túl az unoka hallattán!
- Nem is pörögtem be.
- 2.000 dollárt költöttel egy ember méretű plüssmacira es ajándékra!
- MI?! - hallottuk meg Mark döbbent hangját.
- Szia drágaságom! - ugrott hozzá anyánk. Anya azonnal a karjaiba zárta majd mikor elengedte a hasát kezdte dögönyözni.
- Elég lesz. - nyöszörögte kellemetlenül.
- Bocsánat, de olyan szép kerek vagy! Apád is imádta mikor én voltam terhes.
- Jó, de nem szeretem ha úgy nyúlnak a hasamhoz, ha nem kérdeznek rá. - húzódott el.
- Igaz, még én is mindig meg kérdezem. - vontam vállat.
- Ne haragudj, kicsim.
- Mark! Ki van itt? - jött le Thomas. Szüleink csodálkozva nézték a négert, aki Markhoz lépve átölelte derekát.
- Anya, apa! Ő itt a vőlegényem és a gyermekem apja, Thomas.
- Üdv! - nyújtott nekik kezet az említett. Anya azonnal átölelte mintha egy plüsst szorongatna.
- Jó magas vagy, drágám! - vált el tőle, de a vállait még jól megtapogatta - Ezt nevezem bicepsznek!
- Anya! - szóltunk rá, amire a néger csak mosolyogva feszített rá.
- Sok munkám volt vele. - dicsekedett.
- Agyra kellett volna gyúrnod, nem karra. - válaszolta Igor, mikor ő is ideért.
- Helló, Richard vagyok. Vladimir és Mark apja. - nyújtott neki kezet apa.
- Üdvözlöm! Én Igor vagyok, Vladimir párja. - viszonozta a jobbost.
- Pontosabban a vőlegényem. - öleltem át a derekát.
- Hala istennek. Az a barom után már igazan rád fért egy rendes férfi.
- Ígérem mellettem királyfiként fog élni! - csókolt kézfejemre, én pedig elpirulva mosolyogtam rá.
- Hát nem édesek drágám?!
- Azok, de ne visíts! - morogta apa.
- Uram, ön esetleg tud kisagyat szerelni, mert nekem valahogy meggyűlik vele a bajom...
- Persze, de ha még egyszer magázol nem leszünk jóban! - kacsintott rá.
Nevetve felmentek, Igor pedig kávéval kínálta anyánkat. Ő pedig belé karolva elvonultak.
- Remélem nem nagyon fogják őket kikészíteni... - motyogta a kis mama.
- Én is erre gondoltam. Szerinted meddig fogják bírni?
- Max két óráig, utána segítséget kérve rohannak hozzánk. - kuncogott. De meglepetésünkre Thomas és az apánk nagyon jól elvoltak, anya pedig bármit kérdezhetett Igorról.