Kényszer vagy Szerelem

37. rész

- Nem... ALEC! –sikoltottam a nevét torok szakadtából. A pulzusához kaptam, de semmi. Nem lélegzett, nem vert a szíve. Elvesztettem őt, aki a legfontosabb volt a számomra az egész világon. Azt, aki az életet jelentette nekem. –ALEC!

- Tina! –kiáltotta valaki a nevem, de nem érdekelt. Én csak a férjemet néztem, ahogy próbálom itt tartani. De már nem...

- ALEC! –üvöltöttem a nevét és kiadtam minden fájdalmamat. Zokogtam a testét ölelve, ami jéghideg volt.

- BELLAZA! –kiáltották a távolból, majd egy meleg erős kar kezdett el rázogatni. –Tina, mi amor! –ezek voltak azok a szavak, ami miatt kipattant a szemem.

- Alec... -nyögtem ki a könnyeim között, ahogyan megláttam őt. Felettem volt és aggódva meredt rám.

- Sikoltoztál álmodban. Bellaza, jól vagy? –simított végig könnyes arcomon. Ő az, ez pedig csak álom volt...

Felpattantam és a nyakába temettem az arcomat. Olyan szorosan öleltem magamhoz, hogy már szinte levegő sem volt közöttünk. A forró teste pedig ösztönösen védelmezve ölelte át az én hideg testem, ami reszketett a félelemtől.

- Már vége, csak egy álom volt. –simogatta a hajamat és a hátam gyengéd mozdulatokkal. –Már meghalt, nem árthat neked.

- Nem a patkány... -vágtam a szavába zokogva és éreztem, ahogyan összefeszülnek az izmai.

- Mit álmodtál, ami így megrémisztett? Beszélj hozzám?–kérdezte lágy hangon, amitől nagyot dobbant a szívem. Tudtam, hogy mással nem beszél így csakis velem.

- A mai estét. Haza jöttem és vacsorát főztél, átadtad a rózsát, de... aztán egy lövés hallatszódott. Te pedig... -húzódtam hátrébb remegő végtagokkal. Kezeimet a szívére tettem, hogy biztos legyek benne jól van-e. Az egyenletes dobbanások pedig elég erőt adtak nekem, hogy kimondjam azt, ami szétmarta a torkomat. –Szíven lőttek. A karjaim között véreztél el és... annyira valóságos volt.

- Csak álom. –ölelt magához szorosan, mintha magától a rémálomtól akarna megvédeni. –Felébredtem arra, hogy a nevemet motyogod. Először azt hittem csak szépet álmodsz, de aztán sikoltottál. Nem ébredtél fel, csak a nevemet sikoltottad. A frászt hoztad rám, amíg fel nem ébredtél. –hajolt közelebb, hogy homlokon csókolhasson. Engem pedig kezdett egy kicsit átjárni a megnyugvás. Hiszen jól van.

- Nem akarlak elveszíteni. Soha sem, előbb akarok meghalni, mint te. –bújtam hozzá még közelebb, de ő eltolt magától annyira, hogy a szemembe nézhessen.

- Én nem tudnék nélküled élni, szóval ilyet ne is kérj tőlem. Nem akarlak elveszíteni és nem is foglak. De ha eljön az idő, azt akarom, hogy élj és támaszt nyújts a gyermekünknek. –simított végig az arcomon. –Én is ezt tenném, még ha belepusztulnék is a hiányodba.

- Akkor éljünk mindketten, hogy hetven évesen együtt tegyenek minket sírba. –néztem fel rá és átöleltem a nyakát.

- Tetszik az ötlet Bellaza. Legyen így. –lehelte az ajkamra mielőtt egy észveszejtő csókban részesített. A nyelve első érintésére szétnyitottam a szám, hogy egy vad csókban egyesüljünk. Olyan érzés volt minden csókunk, mintha az első volna. Mintha minden egyes porcikámat fel akarná fedezni kívül és belül. Aztán amikor megízleljük egymás ízét, egyszerre uralkodik el felettünk ez a földöntúli vágy.