Egy Néma krónikája

Egy korai emlék

A hobbikonyha ősidők óta ott vesztegelt a földszint oldalának szegezve. Ha egy-egy Mesdo ki is akarta szerelni a falból, a vörösre rozsdásodott szögek miatt képtelen volt rá. Makacsul ellenállt mindennemű vésőnek és késnek, sőt még a kezdő empirikus filozófus olyan kezdetleges masináinak is, amik rövid életük során nem érték meg a kellő sikert, hogy nevet érdemeljenek ki maguknak. Régebben egy iszaki gyerek elnevezte Anicconak, bár nem azért, mert annyira szívéhez nőtt volna. Véleménye szerint a sötétben a konyha él. Sosem beszélt róla bővebben, hisz végül ő is belátta állítása valószerűtlenségét.

De csendben, ha az ember nagyon figyelmesen hallgat, észre lehet venni a jeleket.

Legalább is ezt mondták.

De Anicco sosem vetemedett arra, hogy megszólaljon vagy megmoccanjon. Hétköznapi szempontból a léte is, mint olyan, megkérdőjelezhető volt. Csak szelíden pöfékelte penészes kéményéből az égett olaj és pácolt hal bűzét.

Holott, egy másik megközelítésből valóban élt. Felvett, átalakított és leadott anyagokat. Nem úgy, ahogyan egy ember vagy egy növény teszi, hanem annál sokkal rendszerezettebben. Hatalmas tüdője beszívta a levegőt, megforgatta az ősrégi hamuban és félresikerült cipómaradványokban, majd sóhajtás kíséretében kiengedte. Nem volt tudatos, de végső soron működött. Olyannyira, hogy procedúrája lomha léptekkel tipegett a végzetes katasztrófa felé.

Anicco élettelen váza bentről figyelte, ahogy a vihar komótosan szaggatja a téli rózsák masszív szárát. Ha rendelkezett volna tudattal, felfogta volna, hogy ekkora szél ellen lassan a fal sem lesz elegendő, nem beszélve a fekete tónusokban játszó felhőkötegről, ami a sötét mellett mást is tartogatott - világosságot. A villámok kezdetben csak egymás között képeztek sebes hidat. Minden emberi számításnak ellentmondva különös módon nem keltettek lármát, sem riodalmat az éjszakában. Mintha csak saját határait feszegetné. Ha Anicconak lettek volna gondolatai, sejtette volna, hogy a vihar, mely hasonlóan csekély tudattal rendlekezett, egyetlen csapásra acélozza magát.

Kegyetlen volt. A hideg miatt eső helyett félig fagyott, fehér pamacsok érkeztek. Ezek képtelenek a tűzoltásra, ha arra kerülne sor. Kegyesen betakarhatják az égett maradványokat, alkalomadtán kifejezetten csinos díszként is alkalmazhatóak, ugyanakkor célszerűtlen a víz helyettesítőjének tekinteni.

Bár életteltelibbnek látszott Anicconál, sokkalta fenyegetőbbnek is.

A Sötétség láthatatlanul kavargott a Havasi Kert kerítése körül. Rosszindulatú hangulatot árasztott a környékre, vigyázva, hogy jelenléte titokban maradhasson. Egy céllal érkezett a Havastájra, amit véghez fog vinni.

A Sötétség sokkal fejlettebb tudattal rendelkezett, mint bármilyen más élőlény az Otthonban. Mikor az az átkozott megidézte Nadelpában, azt hitte, irányítása alá vont egy elemi erőt. A Sötétségnek volt annyi esze, hogy beszálljon a játékba. Számára semmi sem volt egyszerűbb, mint a háttérben szőni nagyratörő terveit. Csendben mérgezhette meg Orizis elméjét, majd lassacskán néhány elkötelezett hívőjét is. Álmukban elsuttogta nekik kívánságát, amit ők kérdés nélkül teljesítettek. Csökevényes agyuk azt hitte, a saját akaratuk! Végső soron talán tényleg az volt. Ha visszavezette a szálakat, szigorú értelembe véve kijelenthette: minden átkozott egy eszköz az ő kezében.

Már akkor a rabjai voltak, mikor halálukkor elrabolta az ürességbe. Mikor Leto visszahozta őket, a tudta nélkül neki tett szívességet. Ó, ha Vespera tudna erről! Az emberek azt vallják, imádott Fényük mindentudó, de lám, mennyi minden marad rejtve előtte!

Ez a Mesdo, aki itt lakott, valósággal fürdőzött Vespera kegyelmében. Most, hogy elment, lehetőséget adott a támadásra. El fogja veszíteni Rebarát, azt az áruló freveráns barátját. El fogja veszíteni a két legértékesebb patronáltját: a félvér lányt, meg a félszeműt. Elvesz tőle mindent, amit akár egyszer is értékesnek vélt, és hagyja, hogy az általa védelmezett világ darabokra hulljon. Végül elveszíti az életét is.