Egy Néma krónikája

Jexon egyedül

Egy ideig futott az éjjel, de hamar elfáradt. Amint az Égszakadt-erdő sűrűjébe ért, megengedte magának a pihenőt.

Jexon sosem látott még hasonlót. Nem voltak kövek, sem hegyek, sem házak. Csak fák. Végelláthatatlanul sok és rengeteg fajta fa. Hozzászokott már a mezőhöz, a Havashegy magaslatainak látványához, sőt, még az emlékeiből szakasztott városi élethez is. De az erdő egészen mást nyújtott. Olyasmit, amit eddig nem tudott megtapasztalni.

Kívülről, a Nagyteraszról vadnak és veszélyesnek tűnt. Azt a sötétséget árasztja magából, ahová az ember nem szívesen kallódna el. Ha egy-egy állat ki is dugta orrát a fák közül, azok eltévedt szarvasok vagy veszett rókák voltak. Boldogfüzeken kívül alig láthatott mást az ember, szinte hajlamos lett volna azt hinni, ez az egyetlen létező fa a világon.

De Jexon nem ezt élte meg. Első pihenője alatt alig tudta levenni egy szem szemét a mámorfák, tölgyek, jegenyefenyők ágairól. Csodálattal töltötte el a beszűrődő, hajnali napfény látványa. A szél páratlan eleganciával táncolt az elszáradt levelekkel, párás ruháján meg-megcsillant a fény. Az ágak között mókusok szaladtak, madarak rebbentek fel. Tanúja lehetett egy mogyoróért menő párharcnak, valamint egy hímesmadár család repülésórájának is. Mintha a természetet nem zavarta volna a fiú jelenléte, sőt, természetesnek venné.

Alig akart továbbmenni. Nem akarta otthagyni ezt a csodát.

De az út közben is érték meglepetések. Orra előtt többször is pillangók csaptak el, majd méhek zümmögtek körülötte. Sosem hitte volna, hogy az erdő virágoknak ad otthont. Pedig az út mentén ott sokasodtak, mint az emberek a cirkuszi látványosság körül. Élettelteli színt vittek a mohás zöld közé. Egy festmény sem adhatta volna vissza vidámságát.

Felszabadult volt. Mintha a világ összes terhét leemelték volna a válláról. Béke töltötte el testének minden egyes szegletét, mert az erdő is ezt sugallta magából.

Valami azonban nem volt rendjén. Hiányérzete támadt, mintha valamiről megfeledkezett volna. Valami nagyon fontosról. Nem értette: hiszen ő majdhogynem mindenről tud! Talán elfelejtett volna betenni valamit a táskájába? Ruhák, köpeny, útipohár, lepedő, második szemfedő... Mindene megvan. Még szándékosan körbejárta a Kertet is, hogy mindent össze tudjon szedni. Lehetséges, hogy még így is kihagyott egy-két holmit?

Hosszú időbe telt, mire rájött, mi zavarta: elméjének egykedvűsége.

Egész életében képtelen volt nem-aggódni, most azonban mintha kényszerűen ezt tenné. Nem érdekelte a világban zajló dolgok és nehézségek kegyetlenül tartalmas listája. Nem érdekelte azok a világrengető problémák, amikről látszólag csak ő vesz tudomást. Elméje kizárta a Némák aggódó, dühöngő zaját. Már nem is hallotta őket.

Megszabadult tőlük. Egy kis időre mindenképp.

A tény megdöbbentette. Hirtelen megállt haladtában, és csak bambult a kitaposott, poros ösvényre. Nem tudta, mit kéne tennie ilyen helyzetben. Egyáltalán, hogyan kell hívnia ezt a helyzetet?

Régebben már sokszor gondolkozott, mi lenne, ha nem érezné őket. Saját listát is készített, mi mindent fog megtenni, ezek közül azonban csak egyetlen volt erdőben kivitelezhető.

Talált egy nagyobbacska, letört kéregdarabot. Felvette, megkopogtatta. Kellően keménynek bizonyult. Keresett egy szemmagasságban álló ágat, majd ráhelyezte a kéregdarabot úgy, hogy az terhelés alatt se essen le.

Távolabbról megszemlélte művét. Nem látszott különösebben szépnek, de a célnak megfelelt. Ellenőrizte, nem figyel-e a távolból mégis egy Néma, de nem. Nem érezte őket. Nem tudta, kiről írnak, de róla éppen megfeledkeztek.

Nekifutott, öklét hátralendítette. Minden izmát megfeszítve a kéregnek lendült. Ökle fájdalmasan bizsergett az ütközéstől. Bőre felszakadt, ahogy végigsúrolta a rendős felületet, de a kéreg nem esett le.

Ütötte, vágta, ahogy éppen jól esett neki. Bőre fájt, a sebek alatt piros pöttyök buktak felszínre. Nem hagyta abba, folytatta. Elképzelése sem volt, meddig teheti ezt meg, de ki akarta használni azt a kevés időt.

Nem volt elég az ütlegelés. A következő lendítés alkalmával felüvöltött. Először diszkréten, tisztán, ha valaki hallja, mégse nézze bolondnak. De a hímesmadarak elrepültek, az állatok távol maradtak. Közel s távol nem volt rajta kívül ember az erdőben.

Ezúttal nem fogta vissza magát. Egyetlen hangba próbálta belesűríteni minden fájdalmát. Amiket átélt, amikre emlékszik, és amiket már régen elfelejtett. Az összes személy hiányát, akit valaha szeretett. Minden kételyekben eltöltött pillanatot, minden gyűlölködést, amit érzett. Nem volt könnyű egyszerre ennyi mindenre gondolni, de megérte. Az eredmény tökéletesen rémisztő volt.

Megtámaszkodott a fa törzsén. Próbálta csendesen kipihegni magát, míg átgondolja, hogyan tovább.

Taikkába hosszú az út. Szüksége lesz az energiájára.

Ostobaság lenne újra saját magára elpazarolni az erejét. Ostobaság lenne kizárólag magáért üvöltenie.

Végigvette az embereket. Mindannyiukért rávert a fatörzsre.

Ayianáért, mert annyira szerette, és mert megbántotta. Neráért, mert annyira rühellte minden megjegyzését. Zefiráért, mert képes lett volna elhitetni vele saját őrültségét. Rolért, mert az a kis kölyök annyira fel akart nézni rá. Mesdoért, mert nem tért vissza. A Némákért, mert egész életében zaklatták a tudatát. Sobráért, mert - bár fogalma sem volt, ki az - kegyetlenül bánt vele. A csempészekért, akik szó szerint kihajították a szekér aljából. És végül Madárkáért, mert nem volt mellette, pont akkor, amikor kettesben lehettek volna.

A kéreg két darabba tört.

Jexon ökle tovább lendült, magával húzva egész testét. Mellkasa nekicsapódott az ágnak. Bent tartott levegője szétfeszítette tüdejét. Marta, mintha saját kiutat akart volna vágni a mellkasába. Jexon hiába nyitotta szét egyre jobban száját, csak nem akart szabadulni. Tenyérrel verte mellkasát, hátha ilyen módon megszabadulhat, de nem történt semmi.

Emlékszel a gyakorlatra? - szólt egy ismerős hang. Mély levegő be, mély levegő ki. Ha mégse menne, hát emeld fel a karod.

Madárkának akkor is hitt volna, ha nem az élete függ tőle. Kezét magasba tartva várt. A levegő úgy tört ki, mint víz a forrásból.

Lehajolt a kéregdarabokért. A törésvonal sima volt, redők nélkül. Mintha pengével vágták volna ketté - vagy ami rosszabb, mágiával.

Madárka nevét soha többé nem fogja bántani, ha ilyen a hatása.

Vállára vetette táskáját, majd zavartalanul folytatta útját. Most, hogy ezzel végzett, végre kihúzhatott valamit a listájáról. A Némák figyelemre sem méltatták.

Jexon végre szabad volt.