Egy Néma krónikája

Thorou búcsúja

A fiú mellkasára hajtotta fejét és beszívta friss, nárciszillatát. Egyenletesen emelkedő mellkasa féktelenül dobogó szívet takart. Arca piros, épp csak annyira, mintha futott volna, ám az érzés egészen más volt. Álmatagon lehunyt szemmel somolygott magában, míg a heves vonzalom bizsergető érzése átjárta teste minden zugát. A fiú mellett örökké nyugodtnak érzete magát, szinte sérthetetlennek. Mellette eltűnt a világ, és ő is eltűnhetett a világban. Mellette a mindenséget megrengető problémák is észrevehetetlenné váltak. Mellette végtelenné nyúlt az idő.

És a fiú is ölelte a lányt. Titokzatos arca mindig csak a felszínt mutatta, ám cirógató ujjai többet árultak el bármilyen kifejezésnél. Úgy ölelte a lányt, mintha a mindenséget tartaná a kezében és valaki el akarná szakítani szeretett hatalmától. Ölelte, ahogyan keveseket szokott. Nem félt a figyelő szemektől: a Havasi Kert Nagyteraszára kevesen tekintenek fel ebben a késői órában. Ha bárki feléjük les, nem látott volna többet mozdulatlan árnyaknál.

Nézték a némaságot.

Annyi minden néznivaló van az üres sötétségben - különösen, ha egymás társaságában teszik ezt. Ott van például a közeli hegyek csendes dúdolása, ahogy bánatosan kiáltják a viszhangokat. És a távoli Havasvölgy fényes, Évközépi Mulatsága; hangulatával messziről tancol a szél. És a fák is: az Égszakadt-erdő halk, sejtelmes neszei nem sokat engedtek magukból az avatatlan füleknek, de a pár már elég ideje tanult a Havasi Kertben, hogy megtanuljon tájékozódni a sötét és szunnyadó természet jeleiből.

És a csillagok! A csillagok a legszebb dolgok, amik valaha megmutatták magukat az emberiségnek. A hosszú évek során még a halhatatlanok sem tagadták: ha valami, hát a csillagok Fénye sosem lett kevesebb, mint ami volt. Talán ez az elhanyagolható tényező a legfontosabb alkotóeleme a némaságnak.

A csillagok a hűséget jelképezik világszerte. A hűség épp olyan fontos a fennálló társadalomban, mint égnek az apró fényei. Ha nincs csillag, nincs hűség - és akkor tényleg vége a világnak.

Rengeteg részlet megfigyelhető a némaságban. De minek néznék, ha ott vannak egymásnak ők?

~•°•~

Valamikor éjszaka ébredtek fel a Nagyterasz padlóján, tökéletesen egyszerre, akárha valamilyen hangzavar risztotta volna fel őket. Ám semmi hasonló nem történt, legfeljebb a tücskök szerelmi nótái zavarták meg közös álmukat. Sűrű felhők takarták a holdat, már a Kertből sem szűrődött ki fény. Az erdő neszei elhaltak, a távoli mulatság véget ért. Csak a hegyek búgtak továbbra is egyhangúan, siratva a rég múltat és a közelgőt.

Csend volt mindenütt. Az a tapintható, mámorító fajta, amikor az embernek kedve volna élete végéig azt hallgatni.

Tudatosult bennük, hogy még mindig egymás kezét szorongatják. Tekintetük egy hosszú percig összefonódott, majd, mikor már szemük is hozzászokott a sötétséghez, elmosolyodtak. Nem húzták vissza a kezüket, inkább jobban szorították. Egymás felé fordultak, de nem beszéltek. Csak nézték a másikat, mintha utoljára látnák. Mintha meg akrnák jegyezni örökre társuk összes nevetőráncát.

Aztán, mikor már a csendes mosolygás sem volt elég, visszaültek a korlátra. A kései órában már tényleg semmi érdekes nem volt látható vagy hallható a tájban. Tökéletes: tényleg csak ketten vannak.

- Végre egyedül - motyogta a fiú. Fél kézzel kutakodott a sarokban évekkel ezelőtt felfedezett titkos rekeszben, míg másik karjával átölelte a lányt. - Kiváló. - Megtalálta amit keresett és elégedett vigyorral a lány elé tartotta. - Akkor ünnepelhetünk. Cseresznyepezsgőt?