Egy Néma krónikája

A névtelen Sötétség

Valami láthatatlanul mozgott az Égszakadt-erdő sűrűjében. Nyomában nem reccsentek sem ágak, sem levelek. Mintha teste érzékelhetetlen lenne a világban.

Alaktalan volt. Még. Ugyan senki nem láthatta, de félelmet és hideget keltett, amerre csak járt. A fagy átjárta minden részét és gondolatát. Bármihez ért, levakarhatatlan dér fedte be, ám ez nem védte meg a növényeket: csapdába csalta és elpusztította.

Érezte, erre teremtették. Ugyan alig egy napja született, végzetéhez kétség sem fért. A Sötétség parancsba adta neki: pusztíts! Igen, pusztítani fog, élvezettel, ahogyan azt illik. Megmérgezi az erdőt, ahogyan azt kell. Tönkreteszi azokat, akik tenni akarnának ellene. Éltette őt a bosszú gondolata, amit a Sötétség tanított neki. Az a sok fény a világban! Felháborító. Botrány. Az embereket elvakíthatta Vespera, ha nem látják, mi hoz egyensúlyt közéjük.

A Sötétség jót akar. Az uralkodása alatt nem látnák a kisebbet és a nagyobbat, az újat és a régit. Minden egyforma lenne, ahogy egykor az üresség idején - még a teremtés előtt. Azok voltak csak a szép idők! A szellemek viszálya és félelme édesebb volt minden méznél.

A sötét lényt háborúra teremtették. Azért, hogy öljön. Igen, már érzi is a csalogató szagokat. A káoszban született, az is tartja életben.

Megérezte első áldozatának ízét: magabiztosság. Kezdetnek megfelelő. Ráadásul a fiú egyedül van. Micsoda elbizakodottság és önhittség! Talán azt hiszi, nem bánthatja senki? Ostoba.

Csendben, hang nélkül közelített. A fiú szaga egyre kivehetőbbé vált. Olyan érzelmek is kiváltak, mint az öröm, na meg a káröröm - és egy kevés aggodalom. Mintha a gyász is ott lebegne benne. Micsoda ínyencség!

Lassanként a gondolatai is megjelentek. Szabadságról szóltak, meg nagy tervekről. Fiatalos álmok, amik soha nem fognak megvalósulni. Szerelem! A fiú szerelmes. Lehetséges, hogy ez elrontaná az ízét? Az effajta szenvedés sose kedvez igazán.

A fiú érzékei tompulni kezdtek. Lomhákká váltak, és érzelmei sem sugároztak olyan vadul, mint azelőtt. Hallotta a lassú, egyenletes szuszogását. Érezte az ernyedt mosolyt az arcán.

Talán jobb is így, hogy elaludt, vélte a lény. Nem érezte magát kellően felkészültnek ahhoz, hogy felemésszen valakit, aki visszanéz rá.

Hirtelen új áldozatra lett figyelmes. Merőben mást tükrözött, mint a fiú. Illata körbelengte a fákat, beleivódott a levegőbe. Csodálatos volt. A lény sosem érzett hasonlót.

A lány felszabadultabb illatú volt, mint a másik. Nem csak annak hitte magát, de tudatában volt mindennek és boldogan fogadta. Boldogsága a természetből fakadt. Szabadsága a szellemektől.

A lény tétovázott. A Sötétség parancsba adta neki, hogy a fiút támadja, és jelen állás szerint ez nem is jelenthet különösebb gondot. Ám a lány nyilvánvalóan egy szellem pártfogoltja, kinek pusztulása fájó pontot hagyhat egy ellenségen. Vajon a parancs fontosabb, vagy a háború? A fiú legyen, vagy a lány? Vesperának ártson, vagy a szellemeknek? Mind a kettő túlságosan csábítóan hangzott.

Angyali hang lengte körbe a lényt. A lány énekelni kezdett.

- Hasábosi legszebb legény a babám. Még azt mondják, hogy nem jön el énhozzám. Megmutatom, eljön hozzám estére, kacsintgatok szép fekete szemibe.

Gyönyörű énekhangja volt, az angyalok pironkodva irigykedhetnek. Ám a lény nem képes elviselni az effajta szépséget.

A probléma eldőlt: a fiú lesz. Kizárt dolog, hogy megtámadjon egy olyan lányt. Túl sok veszély leselkedhet rá a közelében.