Egy Néma krónikája

A hitbe vetett bosszú

A Pandorra Vállalat legtöbb alkalmazottja két tevékenység közül válogat egész életében: felügyeli a számára kiosztott területet és kuncsaftok után kajtat, vagy pihen és Taebos elől rejtőzködik.

Mikatto az utóbbit állandósította. Kedvelte újdonsült munkáját, hiszen nem volt pontosan meghatározott feladatköre, így hagyatkozhatott a képzeletére az ideje kitöltését illetően. Meg persze, amíg Kosaki Havasvölgyben van, a rendszeres levelezésük révén valójában elvégzi helyette a teendői nagy részét. Havastáj felügyelete nem tűnt nehéz feladványnak. Havashegyet köztudottan vad iszakiak lakták, Havasvölgy egy unalmas városka volt, a Havasi Kertről meg elég annyit tudnia, hogy létezik.

El se hagyta Sárszéket. Ha mégis, csak az Indigóig vagy a Reménység-öbölig utazott egy kis kikapcsolódásra. Az apja mindig azt mondta neki, a vakáció olyasmi, amit az emberek a kemény munka után szoktak csinálni. Mikatto saját megítélése szerint is léha munkát végez. Azóta sem döntötte el, hogyan is nevezze a kis kiruccanásait.

Hamar belátta, hogy nincs értelme vízparton lennie. A város lakóterületén ült, unottan rajzolgatva a porba. A kopár, narancssárga város még mindig jobb választásnak bizonyult, mint a szeles természet.

Ami az időtöltést illeti, az már egészen más. Most, hogy Tixiék - vagy, ahogy ő nevezi: az Átkozottak Ligája - ellenségként tekintenek rá, senkivel sem tud beszélni. Minden kollégája bolondnak nézi őt, pedig ők sem állnak messze ettől. Mikatto annyiban különbözött tőlük, hogy nem félt megosztani a véleményét akkor sem, ha pillanatnyilag őrültségnek tűnt.

Igaz, talán itt rontotta el. Hajlamos azt hinni az emberekről, hogy egy adott pillanatban majd, amikor visszaforgatják magukban a történetet, ráeszmélnek, és valami olyasmit mondanak majd, hogy: ,,ennek a Mikattonak valóban igaza volt, miért is nem hittem neki korábban?". Nagy kár, hogy az emberek általában a jelennel vagy a lehetséges jövővel vannak elfoglalva.

A nagymamája egyszer azt mondta, csodákat tehet egy kevés nosztalgia. Eszerint meg kell várnia, míg mindenki nyolcvan évesen felismeri az igazságot, amikot már rég megfeledkeztek róla?

Nem, ő erre nem hajlandó. Inkább kerüljön bajba, és legyen igaza, mintsem rontson el mindent, de hallgasson.

Talán egyszer mégis csendben maradhatott volna: amikor nem hitt Tixiéknek.

A meséjüket azóta is nehezére esett elhinnie. Milyen lehetetlen dolog az, hogy valakit halála után elraboljanak az ürességbe, és hálátlanul semmibe vegyék, ha Leto a Fény akaratából visszahozza őket. Az ember azt hinné, több tisztelet övezi a megmentőket.
Méghogy visszatértek... Nevetséges. Miért rabolnának el bárkit is a haláluk után? Akkor már semmi haszna az egésznek. Ráadásul pont az ürességbe, ahol örökké lebegnének. Épeszű embernek meg sem fordul a fejében hasonló.

Mi létezhet, ami megtehetne hasonlót? Feltételes módban, természetesen. Nincs annyi esze, hogy elhiggye ezt az eretnekséget.

Megérezte valaki figyelő tekintetét. Felnézve Ceziimet látta nem sokkal maga előtt. A férfi csomagot vetett át a vállán, olyat, amit a brutroszi hajósok szoktak használni. Kétkedve végigmérte Mikattot, majd elfordult.

Az azít fejében szöget ütött valami.

- Hé, állj meg egy kicsit - kérte. Ceziim nem lassított. - Várj már meg, hallod?

- Mit akarsz, sápadt?

- Sápadt?

- Olyan sápadt vagy, mintha halálra rémültél volna. Vagy csak tükörbe néztél? - morogta rosszindulatúan az átkozott, majd haladt tovább.