Egy Néma krónikája

Nem léteznek rémálmok

Van valami különös abban, ha egyszerre két ember búsul a Nagyterasz korlátján. Lehet, hogy két szélén, és kerülik egymás tekintetét, de akkor is szokatlan.

Mesdonak már tizenhárom napja vissza kellett volna térnie. Olyan feszültség szivárgott be a mindennapokba, amiről az emberek sosem szeretnek beszélni. Ősi igazság, hogy a kimondott szavakat már nem lehet megmásítani. Hogyan beszélhetne bárki is az érzéseiről, ha közben kerülnie kell bizonyos témákat?

Például olyanokat, amiket Nera fennhangon szokott emlegetni. Ő rendhagyó módon dolgozza fel az idegességét.

- Thorou is hirtelen ment el - hangoztatta. - Aztán visszajött? Nem. Azóta se láttuk.

Lehet, hogy kellemetlen, de akkor is tény volt. Zefira minden megjegyzését összepréselt ajkakkal tűrte, bár magában már többször válogatott módon és szokatlan eszközökkel elbánt a lánnyal.

Mióta fent járt Jexon padlásszobájában, máshogy viszonyult a dolgokhoz. Érezni vélte a rossz előjeleket, amikről a fiú is festett. Mikor megemlítette ezt neki, ő csak szomorkásan bólogatott.

- Gondolj bele, mi lenne, ha mindenki tudná. A világ már most is egy őrült hely.

Ebben egyetértettek. Csak azt nem tudták volna megmondani, miért.

A lány sóhajtva nézett a tájra. Annyi éven át bámulta, hogy már ettől a látványtól remélte a megnyugvást. Csodálatos világra nyílt, amit az emlékek csak még szebbé tettek. De már semmi sem az, aminek látszik. Azt hitte, a dolgokat a jelentésük teszi széppé, vagy, hogy mire asszociál róluk. Azonban a dolgok vagy szépek, vagy nem. Ez csak a külső kérdése.

A Nagyteraszról nyíló látvány kétségkívül az egyik legszebb volt Isingaban. Nagy kár, hogy mindent elcsúfít egy emlék. A rossz emlékek még a leggyönyörűbb dolgokat is képesek gyökeresen torzítani. Zefira már tudta, hogy sosem fog békére lelni a Nagyteraszon. Addig semmiképp, míg a szépnek hitt tájban próbál gyönyörködni.

Oldalra fordult, Jexon felé. A fiú nem érzékelte a külvilágot. Könyökölve bámult a végtelenbe nyúló erdőrengetegbe, bár fél szeme mintha az ürességet figyelte volna. Mikor megjelent az ajtóban, talán észre sem vette Zefirát.

Nem igazán beszéltek arról a padlásszobáról. Nem kerülték a témát, csupán nem fecsérelték rá a szót. Igyekeztek a régi kerékforrásban tartani mindent. Bizonyos tekintetben ez nem jelentett gondot: Zefira azelőtt, és most sem tudja mi baja Jexonnak. Halványan dereng neki, hogy az ő emlékei mintha... Össze lennének keveredve? Ez az egész idő-dolog neki túl sok. Jexon agya eddig is megfejthetetlen titkokat tartogatott, de így... Ha lehet, szeretne távol maradni ettől a problémától.

Ez se volt éppen nehéz. Ha a megszokott módon működik minden, nekik kettejüknek semmi közük egymáshoz. Zefira megtarthatta az órákat, Jexon pedig nem járt be azokra. Ugyan nincs ez rendjén, de jelen állapotban mégis ez áll hozzá a legközelebb.

Bizonyos tekintetben azonban szörnyen nehéz. Isingában az embernek elsősorban azt kell megtanulnia, hogy nem tarthat mindent a kezében. El kell fogadnia, hogy ki van szolgáltatva a körülményeknek. Ha ez sikerült, utána jöhet minden egyéb.

Zefira ezt érezte: ki van szolgáltatva valami olyasminek, aminek nem akar a részese lenni. Kicsúszik a kezéből az irányítás. Mesdo eltűnt, pont úgy, ahogy Thorou is, Jexon - mint kiderült - az őrület szélén áll, a hideg kezdi megviselni az iskola szigetelését, és hozzá csak a rossz hírek jutnak el.

Kezdi azt hinni, Thorou okosan tette, amikor elment. Vele kellett volna mennie.

- Tudod - szólt Jexon, a Nagyterasz túloldaláról. - amikor láttam a Csarnokot, te ott voltál.