Egy Néma krónikája

Sip-Totek

A fáklyák, amik kezdetben a lépcsőt világították meg, nem tartottak az út végéig. Amint a sorzáró Mikatto is lelépett az egyenes földre, mind egyszerre hunyt ki. Egyetlen maradt, amit végül megragadtak és magukkal vittek.

De nem sok fényt adott. Mikattonak semmiképp, aki hátul kullogott, várva, hogy történjen valami csoda. A hosszú séta közben kezdte elveszteni az ebbe vetett hitét.

Kezével végigsimított a falon. Hideg volt és nyirkos, helyenként ujjai valami ragacsosba akadtak. Nedvesség csöpögött a plafonról. Nem nézett fel, inkább nem akarta tudni, mi az. Olykor-olykor majdnem orra bukott egy göcsörtben vagy kavicsban. Kavics...legalább is Tixi szerint. A fáklya a nőnél volt, és ő elöl haladt. Mondhatott bármit, Mikatto biztos volt abban, hogy sziklák nőnek ki a földből, miután két társa átlépte azokat. Az alagútban gyakran hideg szél söpört végig, pedig a rés, amin bejutottak, már régen bezárult. A helyzetet csak tetézte, hogy ha kinyújtja kezét, a könyöke valósággal eltűnik a sötétségben.

Soha nem volt boldogabb. Mindezek ellenére is, a szeme ragyogott az örömtől. Egy igazi, valóságos, megtestesült legenda kelt életre.

Sip-Totekről már nem szóltak azít dalok és mesék. Ő maga sosem hallott erről. Azonban a tudat, hogy ő ott van, túláradó izgatottsággal és hálával töltötte el. Mindezek után rá hárul a feladat, hogy továbbadja Indrátha szellem rejtett völgyét.

Eszébe jutott Kosaki. A lány egész életében Indráthát, a Felkelő Napot szolgálta. Még klogz'primerét, az amulettjét is az ő tiszteletére faragta.

Az azítok sosem tagadták a Fény, mint legfelső hatalom létezését. Ők pusztán a szellemeket tisztelték. Mindannyian egyet, egészen pontosan. Egyhez fohászkodnak egész életükben, és ugynahhoz kiáltanak, ha baj van.

Indrátha - Era, a Halál és Sötétség őrzőjének egyetlen kegyeltje - maga a Felkelő Nap, a Remény és az Ítélet. Előtte minden reggel egy tiszta forrás: egy új esély. És minden éjjel egy igazságos elbírálás. Kosaki olyannyira tiszteli Indráthát, hogy sosem tett meggondolatlanságot. Minden napot úgy élt meg, mint az elsőt és utolsót. Ami elmúlt, az sosem köszön újból.

Ha elmeséli Kosakinak, hogyan érkezett, alig fog hinni neki. Mikatto pedig alig bírja kivárni, hogy megmutathassa.

- Sápadt, szokatlanul csendes lettél - nevetett Tixilla. Ahogy egy pillanatra megfordult, a fáklya megvilágította gyönyörű mosolyát.

- Hagyd csak, hadd eméssze a világot - kontrázott Griqzon. - Eddig úgysem ismerte.

Mikatto szeméből hirtelen eltűnt a gyermeteg csillogás. Túljátszott haraggal fordult a férfi felé.

- Ismerem a világot - ellenkezett.

- Azt se tudod, hol van a Garat.

Mikatto elgondolkodott. Rövid idő után belátta, hogy igazat kéne adnia a másiknak, csaknem minden tekintetben.

Ismét körbefordult a barlangban. Érezni vélte a vibrációt a levegőben. Sosem tapasztalt hasonlót, csak egyetlen helyen.

- A Kalbu-tó alatt vagyunk? - tudakolta.

- Az meglepne - érkezett a felelet Griqzontól. - Valójában nem tudni hol vagyunk. Sip-Totek misztikusan működik. Csak elvezet egyik helyről a másikra. Semmi más.

Különös rengés száguldott végig a falak mentén. Mintha csak Mikatto érezte volna.

- Szerintem többről van szó - vélte. - Tixi úgy hívta, mint Indrátha szellem szentélyét. Azok nem egyszerűek. Ráadásul az azít mesék szerint Indrátha a Kalbu-tó alatti barlangok közt jósolt. Ez nem lehet véletlen.