Egy Néma krónikája

Éljen a királynő!

A nadelpai kastély tündöklő trónterme előtt Boroger, a nadelpai helyőrség újonnan kinevezett parancsnoka várakozott audienciára. Egyszerű kőfalú szobában állt közönséges, elkopott fapadokkal körülvéve. Se egy barátságos festmény, se egy kényelmes ülőpárna. Az egész helyiséget úgy alakították ki, hogy a szoba után bárki kellemesebb légkörnek vélje a tróntermet. Vagy pedig - és ez egy reálisabb magyarázat - az uralkodói tagok közül soha senki nem nézett még az ajtó mögé, ezért úgy vélték, nincs is mit felújítani.

Boroger próbálta megállni a bosszankodást. Mégiscsak a királynőhöz fog belépni, akkor pedig nyoma sem látszódhat bármiféle dühnek.

Ám az is igaz, ha a felség képes volt több - talán harminckét? - napot várni a halaszthatatlan fontosságú ügyével, ez a kis zavar még biztosan belefér.

- Jöjjön, uram - nyitott be a szobába egy kikiáltó. Az ajtó takarásában megigazította gallérját, majd arcán a nemesi egykedvűséggel visszaállt helyére. - Boroger parancsnok, a Selyemnegyed helyőrségétől - szólt, amint a másik is belépett.

Boroger díszes csarnokba érkezett. Tízszer, sőt, százszor akkora lehetett, mint a dohos váró. A fal mellett futó folyosókat legalább öt öl széles márványoszlopok választották el, melyek aranyozott boltíveket kötöttek össze. A plafont az ég színeire festették, csillagok gyanánt valódi sellákat használtak. Selyemfüggönyök mögül szökött be a napfény, megcsillantva a drágaköves eget. És csempe! Valódi, lakkozott csempe fedett a padlón mindent.

Az ablakok plafontól padlóig terjedtek. Nyers mágia, a szellő lebegett be rajta, megpörgetve a szobában álló levegőt, ezzel biztosítva az állandó légmozgást. Ám a szellő mintha valami másnak is engedelmeskedett volna. Bármennyire is akart, Boroger nem bámészkodhatott sokáig, a mágia mindig a királynőre vezette tekintetét.

És Adelina királynő szebb volt, mint amire emlékezett. Hasonlóan a korábbi alkalomhoz - a kinevezéséhez -, a halhatatlanok nemzeti színeiben pompázott: hófehér bársonyszoknyáját szinte eltakarta mély, bordó palástja. Ezüstszálakból szőtt fűzőjét a hagyománynak megfelelően, kívül viselte. Mágikusan ragyogó koronáját körbeölelte sötét, gesztenyebarna fürtjei, melyeket művészi fonatokba foglaltak.

Barna szeme melegen sugárzott, ám tekintete egy merőben más jellemről tanúskodott. Szigorúan villámlott, a felvilágosultak tudatával méregetett mindent. Olyasmit üzent: ha a mondandód nem is olyan fontos, többé nem lépsz ki a palotából.

Boroger úgy döntött, nem gondolkozik tovább, nehogy a gondolatai is kiüljenek arcára. Megállt a teremben, derékból meghajolt, majd tovább ment. Megállt, kezeit szívéhez emelte és ismét meghajolt. Harmadjára a homlokához ért, negyedjére pedig a száját takarta el. Mikor a trónemelvényhez ért, letérdelt, ezúttal már nem mozdult.

Miközben Adelina elhelyezkedett a trónján, végigmérte a parancsnokot. Sejtette a megbeszélés okát: a köszönetnyilvánítás. Ezt minden újonnan kinevezett tiszt megteszi. Nagy kár, gondolta, hogy egyikük sem él elég ideig.

- Beszélhetsz - adta meg az engedélyt. Igyekezett minél több barátságos tónust csempészni a hangjába, de a kellő mennyiséget így sem érte el.

- Királynőm. Mindenek előtt szeretném hálámat kinyilvánítani a megtiszteltetésért, hogy választása rám esett a döntésnél - kezdte Boroger.