Egy Néma krónikája

Sárszéki besúgók

Sárszék soha nem rendelkezett akkora hírnévvel, mint Nadelpa vagy Keddah. A semmi közepi kis falu volt, néhány lepedőből eszkábált sátorral és egyetlen, apadozó forrással. Egyesek a Reménység Földjének nevezték, mások az Elátkozott Tájnak. Egyesek lehetőséget láttak benne, mások folyékony mocskot és felhalmozódott trágyát. Egyesek fejleszteni akarták a környéket, mások elhagyták azt.

Minden alkalommal az utóbbiaknak volt igazuk.

Sárszék valóban nem volt szép, sem komfortos, nem rendelkezett kulturális vagy természeti kincsekkel. Ha véletlenül felütötte arrafele valami kincsféleség a fejét, a város önmaga emésztette fel azt. Földrajzi fekvése ragacsos és forró esőket ígért, anyagi helyzete pedig közeli csődöt és összeomlást. Ha tehette, a postaszekér is kerülővel utazott, és csak évnegyedenként hajtott arra.

De volt egy Vállalata, a Pandorra. A tolvajok, banditák, útonállók, rablók, betörők, gyilkosok, orvvadászok, nadelpai üzletemberek és bérmunkások gyülekezőhelye. Egy nyíltan Alvilági üzem, ami a világon senkit nem zavar. A helyiek - az a maroknyi, lojalitással túlcsordult őslakos, valamint a korábban felsoroltak - még örülnek is a jelenlétüknek, hisz legalább ez vonzza a vendégeket és megmozgatja a pénzforgalmat. Sokan - mindenki - maradéktalanul előnyben részesítik az effajta bűnözőket. Évezredes tapasztalatok alapján a halhatatlanokkal ellentétben az Alvilág mindig megtartotta a szavát, legyen az bércsökkentés vagy áruelhárítás.

A Pandorra Vállalat egyetlen hátránya a gyakori vezérigazgató váltás volt. Olykor már belefárad az elme a folytonos kavarodásba, főleg, ha a legtöbb csere évenként többször is előfordul. Az utánpótlással sosem volt probléma, feltehetőleg ezért sem kezdtek nyomozásba a ragályosnak mutatkozó pengék általi halálok után.

Az aktuális főnök, Taebos azonban nem panaszkodhatott: immáron második éve tartotta meg sikeresen pozítcióját, azon egyszerű stratégia okán, hogy rendkívül keveset aludt. Talán elvesztette a fél eszét, a másik fele pedig sosem volt teljesen működőképes, de az ember egy idő után meg tud békélni a férfival. Taebos még mindig jobban érezte magát álmosan, mint egyes halott elődei a pillanatnyi állapotukban.

Tixilla pedig nem teljesen, de eléggé meg volt elégedve a férfi munkásságával. Bár megjelenése nem okozott maradandó fülkárosodást, jelenléte mégis erővel bírt. Elérte a kellő tiszteletet azáltal, hogy egy meglehetősen életlen konyhakéssel sétálgatott fel-le az utcán, miközben imbolygó léptei próbálták függőlegesben tartani felsőtestét.

- Könnyen remeg a kezem - szokta mondani, ha valaki tetszésének ellentétes kifejezéssel méregeti őt.

Ám a hangja a tanácskozásokban nem mutatkozott meg. Minden tizedik napi gyűlésen a munkásai körében bújt meg, gyakran még megmozdulni sem látták. Egyedül a betonból öntött széke - esetleg trónja - adott okot a nagyzolásra. Abban a székben csak ő, a vezér ülhetett. Ez volt az egyetlen biztos jele annak, hogy él, esetleg halott az elöljáró.

Akkor épp dermedten bambult maga elé, pontosan ugyanabban a pozítcióban, mint két órával előtte, amikor ernyedten belezuhant. A Vállalat tagjai közül tizennyolc már régen hozzászokott ehhez. Ami azt illeti, meglepően sok idő jutott számukra, holott a korábbi példák nem erről tanúskodtak.

Csak Griqzon méregette meglepetten. Az Alvilág újonca többször is meglengette szeme előtt a karját, mire Taebos lomha tekintete parázsló lyukat fúrt a fiú koponyájába.

Griqzon alig pár napja érkezett, legfeljebb húsz éves volt. De, ahogy azt Tixilla párszor remekül megfogalmazta: ,,Mit számít az életkor Leto elátkozott fattyai közt?" Ebben nem tévedett: az állásinterjúkon sosem szerepelt döntőtényezőként, vajon az illető betöltötte-e a nagykorúságot?