Rózsát a rózsának

14. Ametiszt

Szeme akár az ametiszt, sima és csillogó. Szíve pedig a vaj, puha és kemény egyszerre. Ha melegben tartom, megolvad, krémes meg kenhető, míg a téli hidegben, a veszekedések alkalmával a sziklák erejével vetekszik.

Az enyém nem, azt inkább a fák lombkoronájához hasonlítanám. Amikor itt van, ő az én napom, akkor zöld hajtásokat ontok, viszont nélküle darabokra hullok, majd eltűnök. Ő pedig körforgásszerűen feléleszt, visszahozza a tavaszt, míg a nagyvilág elhozza az őszt és a telet, én meg elhullajtom a leveleim.

Ítélkezés, erőszak, halál, mind jelen van ebben az életben. Csúnya szavakat vágnak a fejünkhöz, mert bíztunk abban, hogy férfi férfit szerethet. Reménykedtünk benne, nem fognak ez alapján képet alkotni a gondolataikban, de így volt.

Az egész egy nagy csalódás, hosszú, a végtelenségig tartó tanulási folyamat, ami összetör, majd újra felépít. Néha elbújnék a mindenség elől, talán napokra dikerül, de aztán mindig rájövök, én vagyok a király.

Egy egész ország számít rám, a döntéseim nagy dolgokról döntenek, mégis gyenge vagyok. Simlok az én támaszom, az éjszakám, a nappalom, a szívem, a lelkem, minden egyes testrészem.

Elalvás előtt rajta gondolkodom, a múlton, a régi szerelmes napokon, amikor kettőnk még csak egy titkolt szerelem voltunk, mi kialakult szolgáló és herceg között.

Bizony, akkor még herceg voltam, azóta meghalt az apám, enyém lett a trón, a teher, ami a sosem kért rang adott nekem. Már elszökhettem volna vele, de mégsem teszem, miért nem? Futnom kellene, kéz a kézben, messzire, a tengereken lovagolva, egy messzi világba, egy újba.

Mégis, mikor meg tudom, ki lenne utánam a király, s rájövök, milyen lenne az élet szökdösve, megértem, mi az a bizonyos ok. Amikor pedig meglátom ezt a tökéletes arcot, kisimulva, boldogan, máris maradni akarok.

Mert minden fájdalom ellenére így jó, a vaj és a lombkorona, a kavics meg a csiszolt, hibátlan, csillámló ametiszt. Ez tesz minket boldoggá, hiszen ő az én támaszom és én vagyok az övé, drágakő a kacattal, örökkön örökké.