Rózsát a rózsának

32. Farkas

Nagyon tetszett ennek a történetnek az írása, egészen elégedett vagyok most vele!

A messziben hallottam a farkasok vonyítását, míg Len ott állt velem szemben a fenyvesben, az egyik laposabb sziklán. Szokásos fekete ingjét viselte, göndör, ébenfekete haja pedig csigákban tapadt izzadt homlokára. Szép látványt nyújtott, még milyen szépet!

Tiltottat, veszélyeset, úgy éreztem tőle, én vagyok a préda, akit a vadász kerget. Pedig én is vadászként élem az életem, de egy vérfarkas ereje kevésnek számít a vámpírokéhoz képest. Mégis velünk tart az éjszaka varázsa, míg ők a napon elporladnak.

Szerencsétlen élet, ami túl gyorsan véget érhet, ha nem vigyáznak eléggé. Viszont most éjszaka volt, telihold, nem kellett semmiért sem aggódnunk. A falkám tagjai egészen biztosan nem tudták meg, hogy én miféle titkos találkákat folytatok az ellenséggel.

Hiszen a szeretőm! A szeretőm, akiről sosem mesélhetek, még a saját anyámnak sem, pedig szeretnék. Len csodálatos lény, rendes, megmentette az életem. Emlékszem, még kicsiként futottam, betévedtem a területükre, egyenesen belerohantam az egyik kitett csapdájukba.

A lábamra csapódott, üvöltöttem. Csak ő hallotta meg, és egyből a segítségemre sietett, mikor nem idősebb nálam. Azóta is felemlegetem neki azt a napot, minden alkalommal, amikor találkozunk. Mert a mi történetünk nem itt kezdődött igazán.

A szerelem csak évekkel később alakult ki az irányába, egy csata közben futottunk össze újra. Távolabb kerültünk a többiektől, akkor tévedtünk arra az eldugott, fákkal körülvett tisztásra, ahova azóta is járni szoktunk.

Tisztán rémlik a mód, amivel Len vizslatta a képem, a vérvörös tekintete, a szépen dolgozott teste. Elcsábultam. Abban a pillanatban nem tudtam támadni, lassacskán felismertem, ő is engem. Inkább más mellett döntöttünk: béke.

Kezet fogtunk, leültünk egy fa tövébe, és beszélgettünk. Órákon át, a csata végéig ezt tettük. Aznap halt meg a bátyám, megölték a vámpírok. Mégis Len közelsége vált az én menedékemmé a nehéz időkre.

Sűrűn beszélgettünk ott, lassan alakulgattak köztünk a dolgok, míg végül egy napon, amikor a gyász erősebbnek hatott mindennél, és bőgtem, megcsókolt. Gyengéden, finoman, aztán a magáévá tett, hogy elmulassza a fájdalmam.

Szép nap volt, a mai már kevésbé az. Egyre közeledik a vég, szerintem már sejti mind a két fél, hogy egy-egy tagjuk viszonyt folytat az ellenséggel. Len karjába bújtam, megcsókoltam, szorosan átöleltem, még egyszer érezni akartam a teste vámpírokra jellemző forróságát.

Ezek után elengedtük egymást, farkassá változtam, majd futni kezdtem. Ő tartotta a sebességet velem, nem akart lehagyni, mikor nagyobbakat kellett volna ugranom, ő a karjába kapott, megemelt, végül úgy vitt tovább, míg én visszatértem emberi formámba.

Néztem őt, a szélben lobogó loboncát, a határozott tekintetét. A farkasok vonyítása és a vámpírok macskához hasonló szisszenése jelezte, a felek összecsaptak.

Addig Len a Választó-hegyre haladt felfelé, eszméletlen sebességgel ugrott szikláról-sziklára, a szél a hajamba tépett, közben egyre nézelődtem. Biztonságban éreztem magam a karjában, tudtam, immár semmi sem állhat a szerelmünk közé.

Hamarosan megláttuk a három területet elterülni a szemünk előtt: balra a vérfarkasokét, jobbra vámpírokét és szemben az angyalokét. Mindet vékony hegyvonulat választotta el egymástól, akárcsak egy magas fal, amit az istenek építettek. Mindaddig a hegy alatt bújt meg a démonok otthona, ahonnan néha előbújtak, és csapást mértek a hófehér lényekre.

Mi a békés égiek felé vettük az irányt, ők minden fajt elfogadtak, egyenlőként kezeltek, támogatták a szerelmet, a szabadságot, így reméltük, egészen a partokig menekülhetünk, ahol immár a biztonság vár ránk. Mind a ketten egy pillanatig a gyönyörűszép angyalvárosokra tekintettük, aztán ekkor egymás mellett álltunk.

– Készen állsz egy új életre, szerelmem? – kérdezte tőlem Len, miközben elmosolyodott.

– Igen, készen, veled bármikor – nyomtam puszit az arcára, és futni kezdtem.