Rózsát a rózsának

17. Pénzérme

– Ez meg micsoda? – emeltem fel a kerek, arcképpel ellátott, aranyszínű korongot.

– Egy pénzérme, még a múltból – válaszolta, majd csillogó tekintetét rám emelte.

– Komolyan ezzel fizettek még az őseink?

– Igen, bizony, hogy ezzel. Nagypapa azt mondta, még egy nagyon távoli rokonomé volt. És ezért a valamiért mennyit harcoltak az emberek!

– Igen, jobban örülök a beépített chipnek, egyszerűen sokkal hatékonyabb. Ráadásul ezeket számolni is kellett?

– Igen, de azért csak nem annyira nehéz a beépített számológép nélkül sem.

– Hát, szívem, én nem nagyon tudnám elképzelni úgy az életet – mondtam neki, mire odasétált hozzám, kezét a mellkasomra helyezte, majd a kanapéra nyomott.

Ezután lefeküdt mellém, szorosan hozzám is bújt, majd az érmét a levegőbe emelte. Csak nézte ámulva, de nem értettem azóta sem, mit szeret ezekben az ősrégi dolgokban. Ő mégis csak mosolygott, és a fényes korongot mutogatta nekem.

– Gondolj csak bele, mennyi munka volt ezzel! A természet adta hozzá az alapanyagokat, majd egy ember keze formálta ilyenre! Te lehet nem látod rajta azt a sok munkát, amit én, de nekem ez fontos. Hiszen egy családtagom tulajdonában állt.

– Jó, igazad lehet – pusziltam meg az arcát, és elvettem tőle a pénzt.

– Tudom, nem könnyű értékelni, hiszen ma simán csinálhatnánk egy egyszerű replikát, de képzeld el, ahogy te készíted! Amikor nem gépek végzik helyetted az ilyen munkát, hanem te! Akkor biztosan büszke lennél rá.

– Valóban, jó meglátás. Lehet elmehetnénk valahová, ahol lehet ilyeneket csinálni, mostanában láttam is valami helyet a reklámokban – válaszoltam töprengve, miközben combom az övéhez simítottam. – Elmehetnénk oda.

– Komolyan? Az nagyon jó lenne!

A szeme felcsillant, ahogy meghallotta, a pénzérmét elejtette örömében, mert a nyakamba vetette magát, majd nagyon ölelgetni kezdett. Így máris értettem az ő nézőpontját. Vagyis talán sosem fogom annyira szeretni ezeket a dolgokat, mint ő, de a boldogságáért megéri.