Rózsát a rózsának

8. Muffinok

Édes, finom sütemények, omlós kekszek, ezekért éri meg cukrásznak lenni. Ezek a dolgok, ez a szenvedély, mind odáig vezetett, hogy felvegyem ezt a hivatást, majd a részemmé tegyem. Egyszerűen mindig is ezzel akartam foglalkozni és közel fél éve teljesült ez az álmom. Szerettem, úgy, mint még semmi mást, örültem, amiért olyan munkát kaptam, amit szerettem csinálni, azonban nem sejtettem, hogy ez az érzés még fokozódhat is.

Egyik nap, ahogy az már megszokott volt, a muffinokkal foglalkoztam, amikre pasztellkék krémet nyomtam, majd apró gyöngyökhöz hasonló cukrokkal szórtam meg. Elégedetten dolgoztam, tetszett a kora reggeli nyugalom, ami még ilyenkor fogadott. Mégsem tartott sokáig, ugyanis hamarosan az ajtócsengő hangját hallottam.

Nem foglalkoztam a cukrászdába belépővel, tovább díszítgettem a muffinjaim, amiket aznap reggel sütöttem. Csak arra figyeltem fel, mikor baritonján megszólalt, hogy ő hat muffint szeretne azokból, amiket akkor csináltam. Udvariasan elmosolyodtam, majd bólintottam egyet, és egy dobozba pakoltam őket, ami remélhetőleg megóvta a kreálmányaim a sérüléstől.

Ezután a zöld szemű, fekete hajú férfi hálálkodott egy sort, fizetett, majd elment. Azonban a szívem mégis gyorsan vert utána, mert a pulton egy apró fecnit találtam, arra pedig rá volt írva a száma. Boldogan emeltem fel a fejem, hogy még elkapjam távozó alakját, és megállítsam a távozásban, de kudarcot vallottam.

Akkor már kint is volt a boltból, mikor én szólásra nyitottam volna a szám. Úgy döntöttem, nem követem őt, hanem maradtam, és tovább végeztem a munkám. Közben egészvégig csak arra tudtam gondolni, hogy vajon milyen lesz megcsörgetni a telefont, majd kideríteni, ki van a vonal túlfelén.

Otthon viszont egyszerűen nem mertem felhívni, pedig többször is bepötyögtem a számát, de minden alkalommal lemondtam a hívásról. Nem értettem, mi akadályoz meg abban, hogy egy ilyen, máskor igen egyszerűnek bizonyuló műveletet ne legyek képes megtenni. Gyávának éreztem magam, mikor az ágyamba bújtam, de előtte még elhatároztam, holnap mindenképpen felhívom.

Másnap kissé pozitívabban kelve mentem a cukrászdába, ahol ismét a muffinokkal szöszmötöltem, mivel különösen szerettem ezt a feladatot. Ma megint kékek voltak kisebb-nagyobb gyöngyökkel, a tegnapi titokzatos srác pedig ismét belépett az épületbe.

Ezernyi érzés vágtatott át rajtam, mikor megláttam. A szívem robogott, mint egy gyorsvonat, meg sem állva a céljáig, a boldogságig. Mert örültem neki, hogy visszatért, extrém módon jónak és szívmelengetőnek éreztem a visszatértét. Szólni akartam, beszélni a tegnapi dilemmámról, de úgy tűnt, nem az érintette.

– Hat muffint szeretnék, a kékből – mutatott a muffinokra, mint már korábban. – Nem hívtál – tette hozzá kissé szomorkás hangnemben.

– Sajnálom, pedig akartalak, csak annyira féltem, hogy gáznak tartanál.

– Nem hiszem, hogy egy ilyen szépséget annak lehetne tartani – válaszolta, szája szegletében pedig immár mosoly csücsült. – Megiszunk később egy kávét?

– Persze, igyunk! – egyeztem bele.

Így kezdődött el vele a kapcsolatom, majd a kávéból mozizás lett, abból csók, majd végül egy ágyban kötöttünk ki boldogan, örülve egymás társaságának. Innentől együtt lógtunk, és ő a társam lett akkor is, mikor más nem. Gáz vagyok? Nem, cukrász. Ki gondolta volna, hogy ekkora erővel rendelkeznek a muffinok?