Szitterkedj

1. Fejezet

Nyári munka gyanánt állást kerestem. Tényleg voltam már mindenhol felvételizni, kávézóban, fagyizóban, könyvtárban... De valahogy egyik sem volt az igazi. Nem tudom, nem az én világom. Aztán megakadt a szemem az egyik buszmegálló falán, ahova egy plakát volt kiszögelve, ami az állt, hogy egy család bébiszittert keres az ötéves kislányának, mert sajnos a munka mellett nem tudnak felügyeletet biztosítani, és a családtagok nem a közelben élnek. Ezért felhívtam, és azonnal meg is kaptam az állást. Nos, ez talán túl egyszerűen ment, vagy nem tudom... Furcsa. Na mindegy, van egy munkám! Egyébként azért akartam ennyire dolgozni, hogy meglegyen majd a pénz az egyetemre, bár még csak tizenhat vagyok, szeretek előre tervezni. Anyunak nagyon sok dolga van, és így sem állunk a legjobban anyagilag. Erősködött, hogy nem nekem kell kifizetnem az iskolát, de én szeretném, és kész. Anya és apa elváltak, mikor tíz voltam, de igazából baráti viszonyuk maradt, annak ellenére, hogy apámnak új családja lett. Egy felesége, és egy lánya. Vele sosem beszéltem ilyen dolgokról, mint például az egyetem. De attól még sok időt töltök nála, és tényleg sokat köszönhetek neki is.

Mellesleg, imádom a gyerekeket. Igen, annak ellenére, hogy egyke vagyok - vagyis van egy féltesóm - imádom őket. Tök szuper, hogy olyan állást találtam magamnak a nyárra, amit élvezni fogok, és még pénzt is kapok érte. Bár hátránya is van... Például így ritkábban látom majd az apámat, és a legjobb barátnőmet, Miát. Mi már általános óta a legjobb barátnőm, egy iskola projektnek köszönhetően. Művész lélek, folyton rajzol, zenét hallgat, vagy éppen fotóz. Ő lenne a legjobb barátnőm, Mia Bailey. A kedvenc emberem!

Igen, szóval ma van az első napom, vagyis inkább csak bemutatnak a kislánynak, aztán lesz ami lesz. Bízom benne, hogy szoros kötelék alakulhat ki köztünk, mert azzal nagyon egyszerű lenne a munka. De ha mégsem, akkor kihívásnak veszem. Márpedig szeretem a kihívásokat, és minden erőmmel azon leszek, hogy megkedveljen a kislány. Nem megfelelési kényszer, csak ha már én leszek a bébiszitter vagy mi, akkor legalább kedveljük egymást. Nem? Szerencsére nincs is olyan messze a ház, bár eddig sosem jártam erre, nagyon szép környék. A ház meg bazi nagy. Már bocsánat. A kapu előtt álltam, és a csengőt néztem, a csengőről meg egy kis kamera engem. Csak nyomd meg Luna, nem nagy dolog... és egy sóhaj. Csengettem. Ekkor a kis kamera kinyúlt, ezért automatikusan hátrébb léptem, és így szemeztem a kamerával, amiből pár perc múlva annyit hallottam: "Neved?"

– Luna – bólintottam. – Luna Brooke. Azt hiszem, bébiszitternek jelentkeztem. Vagyis, tudom, hogy annak jelentkeztem.... – ne dadogj már Luna!

A kapu kinyílt.

A nyikorgó kapun belépve egy nagy kertbe léptem be, ahol egy autófeljáró is volt, a ház bal oldalán a kerítés mellett pedig egy nagy beépített medence, az mellett meg egy trambulin. Gondolom a kislányé. Pár lépés után az ajtó előtt találtam magam, vagyis egy kis teraszon, ahol elhelyezkedett egy kis asztal, mellette pedig két fotel, meg az ereszről lógtak a virágok. Szép ház volt, bár eddig sosem láttam. Kopogni akartam, bár nyilvánvalóan tudták, hogy a ház előtt állok, mivel valaki kinyitotta nekem az előbb azt a kaput. Pár perccel később egy kedves hölgy nyitott ajtót. Barna haja volt, amiből két tincs az arcába lógott, a többi pedig laza kontyba fogva feje tetején. Mikor meglátott rám mosolygott, majd zöld szemeivel végigmért.

– Fáradj be! – lépett arrébb, majd miután nézelődve beléptem a házba becsukta az ajtót.

– Ezek szerint jó helyen vagyok – gondolkodtam hangosan, közben kínosan mosolyogtam. – Milyen pofátlan vagyok, elnézést! Luna Brooke! – nyújtottam a kezem, mire a nő mosolyogva megrázta.

– Roberta Larson – mutatkozott be ő is, mire bólintottam, jelezve, hogy próbálom megjegyezni a nevét. – Szólíts nyugodtan Robertának!

– Ó, rendben – mosolyogtam kedvesen.