Szitterkedj

12. Fejezet

Péntek este átcuccoltam apáékhoz, mert végül abban állapodtunk meg, hogy az egész hétvégét náluk töltöm, nem csak a szombatot, a féltesóm születésnapját.

Szombat reggel friss kávéillatra ébredtem, majd nyújtózkodtam egyet, és ezután nyitottam ki szemeimet. Kis szoba volt ez, ahol jelenleg aludtam, de amilyen kicsi, olyan otthonos. Miután kellően kinyújtóztam kikeltem az ágyból, és a halálra hordott macskás pizsama szettemet lecseréltem egy sportos rövidgatyára meg egy lenge pólóra, hajamat pedig két copfba fontam, bár hiába, mert elől mindkettő oldalon kicsúszott két kisebb tincs. Ezután kivonszoltam magam a konyhába, ahol az asztalnál már ott ült Mary, apa új felesége, és a féltestvérem, Cintia édesanyja.

– Jól aludtál? – kérdezte aranyos mosollyal, én pedig próbáltam megfogni a szék támláját, hogy kihúzzam azt, és le tudja ülni, de annyira homályosan láttam így a korai időpontban, hogy kétszer is mellé nyúltam.

– Csodásan – válaszoltam mosolyogva, miután sikerült leülnöm Mary-vel szemben. – Olyan jó kávé illat van! Ennél már csak az lenne jobb, ha lefőne végre, és ihatnék belőle egy jókora bögrével – álmodoztam.

– Ha minden igaz, hamarosan készen kellene lennie, mert már jó előbb oda tettem főni.

– Apa? – érdeklődtem, mikor rájöttem, hogy apa valószínűleg nincs is itthon. Vagyis, nem egészen itthon, merthogy én nem itt lakom.

– Elment boltba, azt mondta ma ő szeretné intézni a reggelit – vont vállat eltűnődve Mary, én pedig egy "hát jó" biccentéssel néztem körbe a konyhában. – De ha apád főz...

– .....abból általában pizza van – fejeztem be a mondatot, mire Mary helyeslően bólogatni kezdett, aztán velem együtt tört ki hangos nevetésbe.

– Na de, mesélj! Mi újság veled? Hogy telik eddig a nyarad? – állt fel, majd a kávéfőző elé sétált, és megtöltött két bögrét a fekete folyadékkal. – Olyan rég voltál nálunk, alig beszéltünk mostanában.

– Igen, ez igaz – gondolkodtam el. Talán tavaszi szünetben voltam utoljára, ami ugye március-április környéke, jelenleg meg június közepe van.

– Szóval? – mosolygott sunyisan. – A fiúkkal mi a helyzet? Hiszen már tizenhat vagy, ilyenkor már biztosan megkörnyékez egy pár srác...

De utálom ezt a kérdést...

– Emlékszel Nate-re?

– Sajnos – mondta unottan, aztán elém tette a kedvenc bögrémet tele friss és eszméletlenül jó illatú kávéval. – Mi van vele?

– Nyár elején szakítottunk – kortyoltam izgatottan a kávéba. Mary valahogy mindig nagyon ínycsiklandó kávét főz. – De aztán nemrég megkerestem, hogy próbáljuk újra...

– Mégsem tűnsz valami boldognak – fintorgott. – Mármint, ezt úgy mondtam, mintha igazából most szakítottatok volna.

– Nem tudom, azt mondta megváltozik. Aztán rosszabb, mint volt. Múltkor is megütötte Felixet, aki...

– Várj, ki az a Felix? – vágott közbe, mire ledermedtem, és kezeimet értelmetlen pozícióban tartottam magam előtt, merthogy az előbbi kis monológba úgy bele lendültem, hogy már a kezeimmel mutogattam.

– Ja, tényleg, erről nem tudsz. Akkor kezdem az elejéről – dőltem hátra. – Szóval, nyár elején jelentkeztem bébiszitternek egy családhoz, itt a városban. Irtó cuki kislány, alig pár évvel idősebb, mint Cintia. Na, megkaptam az állást, és hétköznaponként általában ott punnyadok. Minden tök jól ment az első nap, amíg egy srác be nem lépett az ajtón, én meg így néztem, hogy ez ki? Aztán kiderült, hogy valahogy elfelejtették mondani, hogy van egy idősebb fiuk. Szóval ő Felix. Mivel a húgára vigyázok, kénytelen voltam vele is megismerkedni. Múlt hétvégén Felix egy haverjának a szülei kölcsön adták a nyaralót, hogy menjünk nyugodtan. Tehát én, Felix, Nate, Mia, és Felix barátai ott töltöttük a hétvégét. Aztán Nate bevágott egyet Felixnek, aki nyilván visszaütött, ezután pedig Felix egy haverja próbálta leszedni Nate-ről, de neki is beszólt, erre attól is kapott Nate, és minden a feje tetejére állt. Röviden ennyi.