Szitterkedj

2. Fejezet

Ma igazán nehezen ébredtem fel, mert tegnap még megnéztem a sorozatom utolsó nyolc részét, így csak az után aludtam el. A meló hátulütője, hogy így nyáron is korán kell keljek, és nem aludhatok tizenegyig, ameddig általánosságban szoktam egy sima nyári napon.

– Oké, akkor ha nincs más, mi lassan elindulunk. A cetli a hűtőn! – biccentett Roberta. Én pedig kijutottam gondolataim közül.

Nincs más, csak egy fiad akiről nem szóltál.... Nem nagy dolog. Ááá, semmiség!

– Ami azt illeti... – nyújtottam utána kezemet, ezzel jelezve, hogy beszélni szeretnék velük valamiről. Roberta és Bob furcsán egymásra néztek, aztán mindketten vissza léptek elém.

– Sejtem miről szeretnél beszélni – vonta fel szemöldökét Bob, aztán sóhajtott egyet.

– Tényleg?

– Gondolom... – kezdett bele. – Sikerült találkoznod Felixszel. Jól sejtem?

– Igen – bólintottam. – Enyhe szívinfarktust kaptam, mikor a semmiből beállított egy enyhén sittes kinézetű fiú. Már bocsánat, hogy így neveztem.

– Semmi gond – nézett egybe Roberta és Bob, majd halkan felnevettek. – De nem kell aggódj, nem sokszor van itthon nyáron. Általában csak délután jön haza, szóval maximum csak akkor találkoztok, mikor te már amúgy is mész haza. Egész nap a haverjaival lóg, úgyhogy ne aggódj Luna. És rettenetesen sajnálom, hogy nem beszéltem róla! De ha bármi probléma van vele, akkor csak szólj és én elbeszélgetek vele!

– Rendben, és köszönöm!

Aurora még alszik, hiszen csak reggel nyolc van, szóval lényegében nekem még semmi komoly dolgom nincsen. Szóval a kanapén punnyadok, mert már most is olyan meleg van, hogy az egyszerű farmer rövidnadrágom és a spagetti pántos felsőmben is kezdek megsülni.
Kevés idő után megszomjaztam, szóval muszáj voltam felállni a kanapéról - ami amúgy nagyon kényelmes - és a csaphoz indulni. Telefonomat leraktam a pultra, aztán megeresztettem a legnagyobb poharat amit találtam, és inni kezdtem.

– Ki az a Nate? – szólalt meg mögöttem egy hang, mire majdnem kiköptem a vizet. Felix a telefonom felett állt, alkarjával támasztotta magát a pulton, és a telefonomat nézte.

– Először is, – tettem le idegesen a poharat, aztán a telefont elvettem a fiú elől. – milyen jogon nézel a telefonomba?

– Itt volt – mutatott maga elé. – Jött egy üzenet, kivillant, én meg láttam. Tudod a szemek arra vannak, hogy láss velük. Vagy talán te nem tudtak, hogy ez a kettő kis cucc erre funkcionál?

– Hülye – ráztam fejem, közben farzsebembe csúsztattam a telefont. – Amúgy sem kellene itthon lenned.

– Persze, ezt nyilván te fogod megmondani mikor hol legyek – vágta rá, majd besétált mellém, és levett egy poharat. Közben persze gondosan ügyelt arra, hogy kezében minden egyes izom megfeszüljön, aztán mikor rám pillantott és látta, hogy őt nézem büszkén mosolygott. – Ma túl meleg van, én így el nem megyek itthonról.

– Csodás – dünnyögtem, majd visszaültem a kanapéra, és kezembe vettem a telefonom.

Az értesítés még mindig ott pihent a képernyőn, én pedig farkasszemet néztem vele, egészen addig, amíg csak csörrenést hallottam a pult mögül, és odakaptam tekintetem.

– Te mi a francot csinálsz? – ugrottam fel, majd kíváncsian megkerültem a pultot, hogy lássam Felix mit csinál ott a földön.

– Kislány vagy, ne beszélj így – nézett fel rám, közben felállt térdeiről és a kuka felé sétált kezében törött tányér darabokkal.