Szitterkedj

11. Fejezet

Az előbbi kis esőzésből óriási vihar lett, így kezeimet egybe fontam mellkasom előtt, és próbáltam minél gyorsabban sétálni, hátha nem ázom meg annyira. Bár már mindegy, mert a pólóm szinte rám van tapadva, olyan vizes lett, a hajamból pedig akár három kanna vizet is tudnék csavarni, ha szeretnék.

Ahhoz képest, hogy négy óra van, az ég szinte fekete, a fák levelei mintha suttognának, az eső egyre inkább szakad, néhol villám cikázik a távolban, amitől kissé kiderül az ég, csupán pár másodpercre, ezután pedig hangos dörgés következik, amire akaratlanul is összerezzenek. Ez már inkább egy horrorfilmre hasonlít, mintsem egy hétvégi kiruccanásra a barátokkal. Tiszta libabőr vagyok, ráadásul az imént egy pocsolyába is beleléptem, tehát átázott a cipőm, így minden egyes lépésnél olyan hangot ad ki, mint egy kacsa. Ami azt illeti, talán mégsem kellene ilyen gyorsan sétáljak, mert a végén még valami bajom lesz.

Persze az sem segített, hogy tisztára össze vagyok zavarodva, ideges vagyok a fiúkra, főleg Nate-re, mert egy verekedést kezdeményezett. Mégis miért kell folytonosan a baj keresnie? Mi jó származik neki abból, hogy jelenleg törött orral fekszik? - legalábbis akkor még feküdt, mikor elindultam. Annyira, de annyira haragszom rá, hogy azt nem tudom szavakkal kifejezni. És akkor ott van Felix... - és én annyira ezen gondolkodtam, hogy a biztonságos köves útvonal most valahogy veszélyesebbnek bizonyult, mert megcsúsztam és seggre ültem, mindemellett jól beütöttem a könyököm, amiből szépen lassan elkezdett csordogálni a vérem, amit persze egyből lemosott az eső vize.

– Francba! – szitkozódtam, aztán próbáltam felállni a csúszós sárban amiben eddig ültem, közben kezemet kicsavarva próbáltam megnézni mennyire súlyos a dolog, de szerencsére megúsztam egy kisebb karcolással.

– Vérzik a kezed – megfordulnom sem kellett, tudtam, hogy ki az.

– Na nem mondod? – csattantam fel, majd hajamat félresöpörtem arcomból, és ránéztem Felixre.

– Valaki nagyon ideges – ráncolta homlokát, majd alig láthatóan mosolygott egyet. Ja, mert ilyen vicces ez a nap, tényleg Felix...

– De jó kedved van, irigylem! – fordítottam hátat a barna és zöld szempárnak, amik oly nagy kíváncsisággal fürkészték arcomat, majd nagyokat lépve tovább indultam.

– Luna – hova is gondoltam, két lépésbe telt, és már mellettem is volt. – én értem, hogy haragszol, totál megértem. De nem fogom azt mondani, hogy ne érdemelte volna meg azt, amit tőlem és Deantől kapott. Saját maga alatt vágta a fát, és nehogy azt mondd, hogy nincs igazam! Mert Nate nem érdemel meg!

– Hogy jutottunk el a verekedéstől addig, hogy Nate megérdemel-e, vagy sem?

– Ne tereld a témát – fúrta szemeimbe tekintetét, majd idegesen vizes fekete hajába túrt, hogy jobban lásson.

Volt valami abban, ahogyan csöpögött a hajáról a víz, a pólója teljesen rá tapadt felsőtestére kiemelve minden egyes izmát, - van egyáltalán ennyi izma egy embernek?? barna szemében volt valami olyan, amit nem tudtam értelmezni, amíg a zöld szinte világított, emellett pedig tökéletes formájú orrát törölgette, ami még mindig vérzett kissé.

– Nem érdemel meg téged – szólalt fel ismét egy kis idő után, mire a sáros cipőmet kezdtem szemlélni. Lehet, hogy igaza van.

– Nem mintha te megérdemelnél – nevettem fel keserűen egy szemforgatással, mire Felix állkapcsa megfeszült, és láthatóan nyelt egyet. Ezt talán nem kellett volna kimondjam, nem úgy gondoltam...

– Én egy szóval nem mondtam, hogy megérdemellek, Kislány – túrt ismét hajába, majd közelebb lépett. – De Nate-tel ellentétben én tudom, hogy mennyit érsz. És azt, hogy jobban érdemelsz, mint Nate. Jobbat is, mint én. Egyikünk sem elég jó hozzád, de tudod mit? Megmutatom, hogy érted jó is tudok lenni.