Draco Malfoy és a szerelem gyötrelmes megpróbáltatásai [Befejezett]

30. fejezet - Samhain

Larsen elfogása hatalmas csapás volt Greyback számára, de ez még nem a kegyelemdöfés volt. Meg kellett találniuk magát az embert.

Okklumenciája miatt Tonks annyira bepácolta Larsent a Veritaserummal, hogy kiváló nyomok sorát produkálta. Másnap a vadászból üldözött lett. Potter és csapata kétszer is közel jártak hozzá, hogy sarokba szorítsák Greybacket Lake Districtben egy faházban, majd ismét a shetland-szigeteki rejtekhelyén. Mindkétszer épp kicsúszott a kezük közül. Potter dühöngött. A jó hír az volt, hogy Greyback kifogyott a biztonságos búvóhelyekből, mivel Larsen féltucatnyi helyszínt kompromittált. Ezt a pozitívumot beárnyékolta az aurorok körében terjedő aggodalom, egyre kétségbeesettebbé váltak, és egyre jobban elhatalmasodott a káosz.

Draco engedélyt kapott, hogy egy egész napos kihallgatás során átfésülje a Viking agyát, amíg a csapat vadászik, hátha talál még valamit.

Tonks csatlakozott hozzá a kihallgatószobában, Brimble-lel együtt.

Larsen haragosan bámult rájuk, a kezét és a lábát egy székhez kötözték.

– Jó reggelt! – köszöntötte Tonks Larsent ijesztő derűvel. – Kellemes volt a tegnapi beszélgetés, még egyszer köszönöm. Gondolkodott már más apróságokon, amiket szívesen megosztana velünk? Helyszíneket? Terveket? Bármilyen mesterkedést Granger gyógyító ellen, amiről tudnunk kellene?

Larsen kővé dermedt csendben bámult rá.

– Egyébként – folytatta Tonks –, miniszteri engedélyt kaptunk arra, hogy folytassunk egy kis legilimenciát. Ha önnek nincs több információja, amit önként fel tudna ajánlani, Malfoy auror közvetlenül a forrástól fogja beszerezni.

– Akkor hozza fel – szólalt meg Larsen.

– Brimble, jegyezze fel, hogy Larsen elutasította az együttműködést – jegyezte meg Tonks.

Larsen Draco felé fordította a tekintetét, és a lábához köpött.

A dac gyönyörködtette Dracót, Larsen harcolni akart.

– Ha még egyszer ezt csinálod, egyenesen a torkodba vágok egy Dessicatust – figyelmeztette Draco, és egy széket húzott Larsen felé.

A pálcáját Larsen homlokának közepéhez tartotta, és azt mondta:
– Legilimens.

Larsen arrogáns volt. A legilimentorok ritkák voltak, a jók pedig még ritkábbak. Most, hogy épp nem vérzett el, kifinomult okklumenciagátjai szilárdan a helyükön voltak, kivéve ott, ahol a tegnapi Veritaserum maradványhatásai felpuhították őket a széleken.

Jó oka volt arra, hogy arrogáns legyen. Ahogy Draco benyomult az elméjébe, el kellett ismernie, Larsen védekezése lenyűgöző volt, egy hatalmas, alig áthatolhatatlan fal.

Az ellenállása ürügyet adott Dracónak arra, hogy durva és kegyetlen legyen, és durva és kegyetlen is volt. Megtörte. Tépte. Összetörte. Minden előnye megvolt, a pálcája mágikus lökése, Larsen pedig tartós Veritaserum hatása alatt állt, a felgyülemlett düh, ami a támadását táplálta, és ő ki is használta őket.

Minél jobban ellenállt Larsen, annál jobban bántotta Draco. Nemsokára a varázsló olyan zúzódásokat okozott a Vikingnek az egész elméjében, mint amilyeneket ő Granger testén hagyott.

A kihallgatószoba csendjében tombolt az akaratok harca. Draco érezte, ahogy Larsen meglepődve visszahőköl a brutális hevességétől. Alábecsülte mind Draco legilimenciáját, mind pedig puszta akaraterejét, amikor erről a bizonyos témáról volt szó. Megfizetett érte.

Larsen orra vérezni kezdett. Brimble megrándult. Tonks nem szólt semmit.

Larsen, érezve, hogy a gátjai elhalványulnak, elkezdett képeket mutatni Dracónak, figyelemeltereléseket, kitalációkat. A férfi nem akarta ezeket. Elsöpörte őket, és a falat kalapálta.

Talált egy repedést. Felfeszítette és áttörte.

Larsen sötétebb mélységekbe taszította az emlékeit. Draco visszahúzta őket.

Draco átfésülte az emlékeket, időnként megállt, amikor Larsen igyekezett gátat emelni, és egyre kevesebbet kapott az erőfeszítéseiért.

Larsen volt az, aki sok hónappal ezelőtt túl közel tévedt Granger házához egy kis felderítés céljából.

Draco beszélgetéseket talált Greyback és Larsen között. Larsen Greybacket egy forrófejű vén bolondnak tartotta, de hasznosnak a puszta embererő miatt, amit ő és a falkája nyújtott.

Vitákat talált Grangerről. Greyback, amikor értesült a lány kezelését övező pletykákról, egyszerűen meg akarta ölni. Larsen volt az, aki a nagyobb terveket kieszelte.

A gondolat, hogy létrehozzák a likantrópia vírusának egy új változatát, Greybacket megvadította az örömtől. Annyira meg akarta erősíteni, hogy Granger valóban izolálta a vírust, hogy ő rendelte el a gügye betörési kísérletet. Ez feldühítette Larsent, aki dühösen kérdőre volta Greybacket, hogy mégis mit gondolt, mit fedezhettek volna fel az ő agyatlan fajankói egy olyan tudományos laboratóriumban, amelyet Nagy-Britannia legjelentősebb mágiakutatója vezet. Most, hogy fokoznák a biztonsági intézkedéseket, minden nehezebb lenne. Aztán majdnem végleg összevesztek, majdnem párbajoztak egymással, de mindkettőjüknek nagyobb szüksége volt a másikra, mint amennyire meg akarta ölni.

Draco nyomozott és kutatott, de Larsen nem tudta, ki tájékoztatta Greybacket Granger tervéről. Greyback ezen a ponton elég óvatos volt. És szándékosan, közös megegyezéssel Larsen csak egy maroknyit ismert Greyback rejtekhelyeiből, amelyek többségét Tonks már előző nap felfedezte. Kár érte. Draco diktált még néhány további helyet Brimble-nek, ahogy megtalálta őket.

Aztán Draco emlékeket talált magáról, először mint a pilóta a kocsmában, aki rajongott Grangerért, aztán mint az auror, aki az életét tette kockára érte a késes harc során. Látta a vadságot a saját szemében, amikor azt mondta Larsennek:
– Határozottan megéri, amit veled fogok tenni.
Látta, hogyan táplált ez minden egyes következő csapást és szúrást.

Larsen arra következtetett, hogy Draco valamiféle őrült szemű szeretője volt Grangernek. Ehhez a gondolathoz több olyan, a felfedezéstől való félelemmel elfedett emlék kapcsolódott, amelyeket Larsen különösen Draco elől akart elrejteni. Ahogy Draco közeledett feléjük, Larsen pánikba esett.

– Ne! – mondta Larsen, felhúzva egy utolsó, kétségbeesett gátat.

Draco megtette.

Emlékeket talált Larsen és Greyback beszélgetéseire, amikor részegen megbeszélték, mit fognak csinálni Grangerrel, ha megkapták tőle, amire szükségük van. Nagyon szemléletesek voltak. Aljasak voltak.

– Te rohadt disznó! – köpte Draco.

Aztán jöttek maguk Larsen képzelgései, túl a beszélgetések emlékein.

Draco közel állt ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát.

Vér szivárgott Larsen könnycsatornáiból.

Tonks Draco vállára tette a kezét.

Az a Larsen, akit kikísértek a kihallgatószobából, nem rendelkezett azzal a szellemi éleslátással, mint az, aki belépett oda.

Soha nem tért teljesen magához.

A következő napon a Vikinget kiadták Dániának. A dán aurorok, miután értesültek Larsen terveiről, nem vacakoltak. A vezető auroruk, aki maga is likantróp volt, mélyen személyes sértésnek vette Larsen felháborító tervét. Larsen laboratóriumát lerohanták, a bizonyítékokat elvitték, a tartalmát dokumentálták, majd a dánok egy merész felújítási projektet hajtottak végre az egész hely felrobbantásával.

***

Lady Saira arról számolt be, hogy a Pandora szelencéjével kapcsolatos kérdéseire általában csak cincogás volt a válasz, egészen addig, amíg egy október végi napon el nem küldött egy üzenetet, amelyben beszámolt egy pletykafoszlányról, egy visszahúzódó gyűjtőről, a Spanyolországban élő franciáról, le Marquis d'Artois-ról.

Draco egy kis vidámsággal a lépteiben elindult, hogy megkeresse Grangert, és közölje vele a jó hírt.

Granger hosszú sétákat tett a kúria területén, hogy elűzze a laboratórium okozta kabinlázat. Draco a hippokampusz szökőkút közelében találta meg, amint melegítőbűbájt varázsolt magára, hogy elűzze a hideget.

A lány elmosolyodott, amikor meglátta a férfit. Azt mondta magában, hogy glukk.

Draco mellé lépett, és csak félig hallgatta, ahogy beszélt. Agyának másik felét a boszorka szája formája és a nap játéka a hajában foglalta le.

Ma helyezték el a hop-por kandallót a laboratóriumában, amelyet csak a kúria és a laboratórium közötti kétoldalú utazásra nyitottak meg. A hop-por technikus nem ismerte fel Grangert – azt hitte, hogy a kedves fiatal hölgy végzős hallgató –, és annyira lenyűgözték a hop-por létrehozásának folyamatával kapcsolatos éleslátó kérdései, hogy rögtön gyakornoki állást ajánlott neki.

– Vissza kellett utasítanom – sóhajtott Granger sóhajtva. – De csábító volt. Kíváncsi lennék, milyen lenne egy rendes, kilenctől ötig tartó, tudod... normális munka.

– Nagy kár – mondta Draco. – Nem hagyhatod félbe a világ megmentését. Egyszerűen nem lenne sportszerű.

Odaadta neki Lady Saira levelét.
– Van egy nyomunk Pandora szelencéjéhez.

Granger átfutotta az üzenetet.

– Néhány figyelemre méltó részlet – folytatta Draco, miközben Granger olvasta. – A márki soha nem ad el semmit, soha nem ad kölcsön semmit múzeumoknak, és soha nem ajánlja fel a gyűjteménye megtekintését. Csak alkalmanként vásárol dolgokat, és amikor vásárol, nem kevesebb, mint a legritkább mágikus tárgyak érdeklik.

– Soha nem ad el dolgokat? Persze, hogy nem. Miért lenne ez egyszerű?

– Erről ismert, igazából leginkább nem is kedvelik gyűjtői körökben. Neki van az egyik legnagyobb archaikustárgy-gyűjteménye a bolygón, és egyetlenegy sem hagyta el a birtokát a megszerzése után. Semmi eladás, semmi cserekereskedelem más ereklyékért. Kapzsi egy fickó minden jel szerint.

Granger elgondolkodva sétált a lombokkal benőtt ösvényen.
– Akkor ez nem sok lehetőséget hagy nekünk, ugye? Lehet, hogy ismét gonoszságot kell elkövetnünk, hogy azt jó kövesse.

– Óóó. Azt hiszem, most valami huncutságot fogsz javasolni.

– Izgatott vagy – mondta Granger, visszatartva egy mosolyt.

– Az vagyok.

– Nyugodtan feltételezhetem, hogy a tolvajlással kapcsolatos erkölcsi álláspontod nem változott Provence óta?

– Az nem tett mást, csak felcsigázta az étvágyamat.

Granger tekintete a megkönnyebbülés és a szemrehányás keveréke volt.
– Te auror vagy. Nem kéne kétszer is meggondolnod?

– Drágám, egyszer sem gondolkodtam el ezen. – Draco megpödörte a haját. – Tudod, én egy abszolút egyeduralkodó vagyok. Félig-meddig azon vagyok, hogy otthagyjam az auror szakmát, és úri tolvaj legyek. Lopjuk el a dobozt... az aztán tényleg jó kis toll lenne a sapkámban.

– Bár nekem nem igazán kell Pandora szelencéje. Azt akarom, ami benne van.

– Mi van benne?

– A remény.

– ...Egészen szó szerint vesszük Hésziodosz mítoszát? – kérdezte Draco felvont szemöldökkel.

Granger bólintott.
– A Kinyilatkoztatások még nem vezetett félre. Emlékszel az utolsó lépésre, amikor a Sanitatemet főzted?

– Nem, még sosem főztem.

– Ez egy tízperces kevergetés, amit egyfajta meditációval kísér az üst fölött a bájitalkészítő. Speramus a varázsige – „reméljük". A legerősebb Sanitatem a remény legerősebb infúziójával készül ebben az utolsó fázisban. Pandora szelencéje tartalmazná azt a legtisztább formában. Mint minden más elem esetében, ugyanaz az összetevőosztály, de a mágikus potenciák több száz nagyságrenddel erősebbek lennének.

– Így van. Akkor mi a terv?

Granger elgondolkodóvá vált.
– Ez a Marquis d'Artois szereti a rendkívül ritka dolgokat?

– Igen. Kár, hogy visszaszolgáltattuk a Magdolna koponyáját, az biztos elcsábította volna a férfit. Legalább meghallgatást kaphattunk volna, és körülnézhettünk volna a haciendáján.

Granger megrázta a fejét.
– Ha nem adtuk volna vissza, akkor mostanra már biztosan halottak lennénk. Azok az apácák vérszemet kaptak volna. Van valamilyen ősi családi tulajdonod, ami eléggé felkelthetné a márki érdeklődését ahhoz, hogy beszéljen velünk? A gyűrűk?

– Sok régi családnál léteznek ennek különféle változatai. Elég ritkák, de nem annyira egyediek, hogy érdekelnének egy olyan embert, mint a márki.

– Gondolom, Snodsbury bácsikád homokórája nem rendelkezik mágikus tulajdonságokkal.

– Ööö... néha felfúvódik.

Granger felhorkant, aztán megpróbálta újra visszanyerni a méltóságát.
– Tényleg?

– Ez igaz.

– Igaz. Nos, hacsak a márki nem érdeklődik különösebben a hascsikarás iránt, nem hiszem, hogy ez sokat segítene.

Granger elhallgatott és elgondolkodott, miközben fatörzsek és vörös-arany színű levélkupacok között kanyarogtak.

Draco végigfutott a Malfoy családi ereklyék mentális leltárán, amelyekből sok volt, ékszerek, fegyverek és különféle holmik, de egyik sem tartozott azok közé a tárgyak közé, amelyek egy olyan igényes gyűjtőt, mint a márki, lenyűgöznének.

Granger egy robbanásszerű felfedezéssel szakította félbe az álmodozását:
– Tudom, hol van a bodzapálca.

Draco belesétált egy fába, megbotlott egy ottfelejtett gereblyében, és beleesett egy hatalmas levélkupacba.

– Micsoda? – pattant ki a levelek közül, miközben egyúttal feljegyzést készített, hogy kirúgja a parkgondnokot.

Granger elgondolkodva támaszkodott egy fának, és számba vette a helyzetet.
– Amit ott műveltél, Malfoy, talán bukfenceztél?

Aztán olyan önelégültséggel, mint aki már hónapok óta arra vár, hogy bosszút állhasson, elmagyarázta a fizika különböző törvényeit, amelyeket a férfi nem egészen helyesen alkalmazott, beleértve annak fontosságát, hogy az embernek túlméretes lábát nem szabad a kerti eszközök alá ékelnie.

Egy kritikus hibát azonban elkövetett: ellentétben Grangerrel egy provence-i gödörben, Dracónál ott volt a pálcája.

Meglengette, és magával rántotta Grangert levelek közé.

A felháborodott kiáltása miatt minden, ami ezután következett, megérte, a lány a férfin landolt, és szoláris plexusába, a hasának felső részén található idegkötegbe könyökölt (kilencven százalékig biztos volt benne, hogy véletlen volt), a maréknyi levél, amit az arcába lökött, a hajában lévő kosz és gallyak.

Draco a saját öklömnyi levelével védekezett a nő levelei ellen, amelyek beleakadtak a hajába, miközben a nő igyekezett eltávolodni tőle.

– Hogy merészeled... épp most mostam hajat... – kiabált Granger.

Megpróbált legurulni Dracóról, de helyette tökön térdelte.

– Grkqp – adott ki hangot Draco, és behúzta a lábait.

Néma, gömbölyödő rohamba esett.

Granger zihálva megdermedt.
– Ó, Istenem... Malfoy, annyira sajnálom... nem akartam...

Aggódva rebegtek fölötte.

– Jól vagyok – szólt Draco.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

Granger tágra nyílt szemmel, együttérzően nézett rá.

– Meg tudod magyarázni anyámnak, hogy miért nem lesznek soha unokái...

Talán nem kellett volna ilyen bőkezűen a minap a padlóra fröcskölnie.

Néhány újabb lélegzetvétel után jobban érezte magát. A fájdalom visszahúzódott. A golyója nem szenvedett maradandó károsodást. Valószínűleg. A biztonság kedvéért talán Grangerrel kellene ellenőriztetnie.

Egyébként is, Granger fölötte egyensúlyozva, a kezét a feje két oldalán levelekbe nyomva helyezkedett el. Egy nimfa volt, borvörös tölgyfával koronázva. Ő volt az ősz gyönyörűsége, a kandallótűz melege a hűvös esték ellen, a nyár utolsó búcsújának megfoghatatlansága, aranyló napfénnyel szegélyezve.

Elbűvölő. A vágy, hogy magára húzza a lányt, és megcsókolja, égető volt. De az ember csak a saját veszélyére játszadozott a nimfákkal. Draco csak itta a gyönyörűséget.

A vágy megrepesztette a lelkét.

Nem volt ezzel semmi baj.

A nimfa majdnem megint tökön vágta, amikor felemelkedett.

Megtalálták a lábukat.

– Az átkozott bodzapálca? – kérdezte Draco, miközben Evanescót mondott a fenekén összenyomott féreg maradványaira.

Granger leveleket tépkedett a hajából.
– Igen. Persze helyrehozhatatlanul eltört, Harry kettétörte, de vajon érdekelné-e valami ilyesmi a márkit?

– A Halál ereklyéinek egyike? Nyilvánvalóan. Törött vagy sem, ez egy lelet.

– Harry engedélyét kell kérnem, hogy használhassuk alkudozási eszközként. Ha igent mond, nem lesz túl bonyolult megszerezni. Amennyire én tudom, nem őrzik.

– A bodzapálca? Őrizetlenül? Komolyan mondod?

– Igen. – Granger rápillantott. – Van kedved kirabolni egy sírt, mint... egy pimasz kis bemelegítés egy nagyobb rabláshoz?

– Menjünk! – vágta rá Draco vadul kíváncsiskodva.

A kúriában Granger hop-por hívással beszélt Potterrel, aki áldását adta a bodzapálca maradványainak használatára, jelezve, hogy őt őszintén szólva nem érdekli, mit csinálnak vele, csak legyen kész Granger rohadt projektje az isten szerelmére, mielőtt mindannyian vérfarkassá válnak.

Aznap este Draco és Granger beugrottak Roxmortsba, ahonnan a Roxfort területére tévedtek, és kiábrándultan, jámboran elmélkedtek életről és halálról Dumbledore sírja felett.

Draco, ügyetlen varázsló lévén, önkéntelenül leszerelte a sír összes őrvarázslatát, és megbotlott, majd lelökte a sírt borító hatalmas márványtáblát. Ekkor a bodzapálca teljesen véletlenül Granger kezébe esett, ő pedig, merő ügyetlenségből, tökéletes másolatot készített róla, és egészen akaratlanul a másolatot beleejtette a sírba, és úgy távoztak a zsebében lévő bodzapálcával, hogy észre sem vették, hogy az beleesett.

Némi tanácskozás után úgy döntöttek, Draco Saira úrnőn keresztül kérjen bemutatkozást a márkinál. Abban reménykedtek, hogy a Malfoy név, valamint a bodzapálca maradványainak felajánlása elegendő hírnévvel és hitelességgel bír ahhoz, hogy a márki intrikát szőjön.

Működött. A márki írt egy rövid levelet Dracónak, amelyet egy gyönyörű lírai madár szállított, és meghívta őt Malagába. A márki egy vízparti szállodát ajánlott a találkozóhelyül. Draco azzal ellenkezett, hogy aggódik a személyes biztonsága miatt, tekintve a tárgy értékét, amit magával vinne, és inkább meghívta a márkit a kúriába. Ahogy remélték, a márki visszautasította az angliai utazást, de felajánlotta a saját villáját találkozóhelynek, ha Mr. Malfoy szívesebben találkozna ott. Egyetlen kérése az lenne, hogy Mr. Malfoy tartsa be a biztonsági intézkedéseit, és egyedül jöjjön.

Granger összeszorította az ajkát, miközben az utolsó részt olvasta Draco válla fölé hajolva.

– Válaszolj igennel. Majd kitaláljuk, hogyan kerüljük meg ezt a bizonyos védelmet. Egyedül biztosan nem tudod ezt megcsinálni, abszolút különc vagy sem.

– Nem tehetem?

– Nem.

– Micsoda visszataszító hitetlenség. Akkor mire gondolsz?

– Van néhány ötletem – válaszolta Granger.

Most már spekulatívan nézte Dracót, és a pálcáját forgatta az ujjai között.

Draco nem szerette ezt az érzést.

A bodzapálcát, amelynek elpattant közepe körül selyemszalag volt, egy pompás, szaténból és grenadilfából készült tokba csomagolták.

A pálca mozdulatlanul feküdt Draco kezében, ahogy a tokba helyezte.
– Gyújtósnak jó, tényleg. Még egy szikra sem maradt.

– Talán még van benne erő, hogy egy utolsó jót tegyen – szólt Granger.

***

A Malagába tartó nemzetközi hop-por utazás hat percig tartott. Granger egy fiatal spárga zsenge zöld árnyalatával bukkant elő a kandallóból.

Egy unatkozó bevándorlási varázsló figyelte őt, majd átadta Dracónak a kitöltendő űrlapokat, neki és a „feleségének", valamint egy hányós zacskót.

A szakmájához Draco azt írta, hogy „semmirekellő/ abszolút szélhámos", Grangerére pedig azt, hogy „gyújtogató".

A lány túlságosan rosszul volt ahhoz, hogy ezt észrevegye.

A márki Spanyolország déli partvidékén, Pueblos Blancos mellett lakott. Draco és Granger egy néhány kilométerre lévő faluban foglaltak szobát, hogy befejezzék a rablás előkészületeit.

A kijelölt időpontban Draco és Granger a d'Artois-villa felhajtóján lépkedett felfelé.

Vagyis Granger lépkedett. Draco mellette trappolt, hosszú, tollszerű farka elegánsan suhogott mögötte.

Mert, igen. Draco átváltozott orosz agárrá.

Granger pedig Draco volt.

Draco az új magasságából éppen Granger-Dracót figyelte a derekánál loholva. Szerinte kizárt, hogy ő pont ilyen csípőrázással járjon.

Tényleg dobálta a fenekét.

Olyan tökéletes feneke volt.

A kocsiút végére értek. A márki háza egyáltalán nem volt villa, az építmény, őszintén szólva, egy újabb Alhambra volt az andalúziai hegyek közé ágyazva.

Hatalmas kapuk tárultak ki, ahogy közeledtek. Pálcákkal és ünnepi kardokkal felfegyverzett őrpárok szegélyezték szabályos közökkel a felhajtót, és szótlanul figyelték őket, ahogy elhaladnak.

– Vidám társaság – mormolta Granger-Draco Dracónak.

Mandulafákkal, citromligetekkel, vízeséses szökőkutakkal és mindenféle színben pompázó virágokkal teli pompás kerteken sétáltak keresztül. Egzotikus szárnyasok strázsáltak – pávák, fácánok, demiselle darvak.

A villa bejárati ajtajához értek. Egy fekete taláros komornyik üdvözölte Granger-Dracót, magas, igencsak jó testalkatú komornyik, akinek járása és vállszélessége inkább egy testőrre, mint inasra utalt. A pálcája az alkarján volt egy pálcatartó táskában, és az a stratégiai pillantás, amit Granger-Dracóra vetett, elárulta Dracónak, hogy tudja, miről van szó.

Követték a komornyikot egy sor udvaron keresztül, átkelve aranyszínű koiktól csillogó tavak mellett.

Granger-Draco, aki a karja alatt tartotta a bodzapálca dobozát, miközben lépkedett, kiválóan csinálta, hogy Malfoy-szerűen nem hatódott meg semmitől. Draco hallotta, ahogy a lány sóhajtott.

Egy előszobába érkeztek, amelynek végén egy áttetsző fal csillogott, valamiféle mágikus pajzs.

Egy apró, a fal által kissé eltorzított alak jelent meg. Arisztokratikus, akcentusos hangon szólalt meg:
– Mr. Malfoy, üdvözlöm! Remélem, hogy utazása nem fárasztotta ki. François folytathatná a szokásos ellenőrzéseket a nyugalmam érdekében?

Granger-Draco lehajtotta a fejét, és franciául válaszolt.
– Monsieur le Marquis. Örvendek. Kérem, folytassa! Alig várom, hogy elkezdjük a beszélgetésünket.

A komornyik egy sor fegyverfeltáró varázslatot szórt Granger-Dracóra, ami felfedte a pálcáját és a kést, amelyet Draco jellemzően a combjára szíjazott.

A komornyik felajánlott egy tálcát, amelyre Granger-Draco ezeket a tárgyakat odahelyezte.

Draco pálcáján egy azonosító varázslatot alkalmaztak, amely fényesen megerősítette, hogy Mr. Draco Lucius Malfoy a tulajdonosa.

A komornyik megkérdezte Granger-Dracót, hogy mi van a csípőjén lévő flaskában.

– Csak víz – mondta Granger-Draco, és odanyújtotta neki vizsgálatra.

A flaskát öt varázslatnak vetették alá, mire a komornyik meggyőződött arról, hogy a tartalma ártalmatlan.

A bodzapálca dobozát kinyitották, és ugyanígy alávetették az észlelővarázslatoknak, de eredménytelenül.

– Feltételezem, nincs kifogása az ellen, hogy François-nál maradjon a pálca és a kés. Természetesen csak a beszélgetésünk idejére – szólalt meg a márki a pajzsa mögül.

Granger-Draco beleegyező gesztusa után François a pálcát és a kést a talárjába csúsztatta.

– Nagyra értékelem a türelmét a gyarlóságaimmal szemben – bazsalygott a márki. – Érdeklődhetek a kutyáról?

– A bizalmasom – szólt Granger-Draco megsimogatva Draco karcsú fejét. – Itt várhat, ha ez a kívánsága.

– Ó, nem. Megértem azt a késztetést, hogy az ember a drágaságait maga mellett tartsa, tudja, jobban értem, mint bárki más. A teremtmény jó természetű? François-val lefuttatok rajta néhány varázsigét, és aztán folytathatjuk.

François néhány varázslatot szórt Dracóra, köztük Finite Incantatemet és egy animágus-érzékelő bűbájt.

Semmi sem történt.

Draco csóválta a farkát, és hagyta, hogy a nyelve kilógjon a szájából.

– Kitűnő – helyeselt a márki. – A kutya egy kutya. Engedd át őket, François!

Draco megkönnyebbülten felsóhajtott kutyásan. Az oisín-szarvas bundáján felbuzdulva Granger az anti-mágikus korongjaiból és némi vezetékből összeállított valamit, amit ő egyfajta Faraday-kalitkának nevezett. A szerkezetet most a testére szíjazott vastag bunda eltakarta. Hosszasan tesztelték. A komolyabb átkokat nem térítette el, de a távolról érkező könnyebb varázslatok mintha szétfoszlottak volna a kalitkán kívül.

A komornyik leeresztette a csillogó falat, felfedve a márkit. Draco Granger-Draco mellé trappolt, és számba vette a férfit. Alacsony testalkatú volt, és lila öltönyt viselt, amely ízlésesen szabott volt, bár a szabása szinte antiknak tűnt. Világoskék szempárja, amely furcsa módon egyszerre tűnt öregnek és fiatalnak, intelligensen csillogott.

Draco kutyásan túlbuzgó orrának finom szivarszagot árasztott, és aranyat.

– Egy borzoi, ugye? – mondta a márki, miközben Dracóra nézett. – Nemes állat. Szokatlan fajta. Mi a neve?

Granger-Draco felhúzott szemöldökkel nézett le Dracóra.
– A neve? Az... Ágyék.

– Áágyék – ismételte a márki erős francia akcentussal.

– Igen. Azt jelenti, hogy okos... ööö sellő nyelven. Nem én adtam neki nevet.

– Hogy jutott hozzá?

– Barátaimtól Szentpéterváron.

– Igazán? Milyen barátok? Vannak ott kapcsolataim.

– A... Mikhailovok.

– Mm. Nincs szerencsém az ismeretségükhöz.

Draco előreugrott, és a fejét a márki keze alá dugta, hogy megpróbálja elterelni a férfi figyelmét a további kíváncsiskodástól.

A márki elégedettnek tűnt, és megpaskolta néhányszor.
– Elég boldog csirkefogó, mi? Igen. Jó fiú vagy.

Draco előre trappolt, szaglászott, és azon gondolkodott, hogy a nagyobb hitelesség kedvéért le kéne-e pisilnie valamit.

Egy új udvarra értek, amelyet szabályos időközönként vékony faoszlopok szakítottak meg. A közepén egy elegánsan elrendezett bútorzat állt.

A márki felemelte a kezét, és François, aki eddig észrevétlenül leselkedett, az italokkal előretört.

– Szeretne Ágyék egy kekszet? – kérdezte a márki.

– Nem, és ez így teljesen rendben van. Különleges diétán van.

– Igazán?

– Székrekedése van.

– Ah. Szegény fickó.

Draco úgy csóválta a farkát, mintha semmi sem okozna neki nagyobb örömet, mint a székrekedés.

Granger-Draco elvette François-tól a pohár bort, és gőgös mozdulattal körzött vele.

Draco nem volt ennyire gőgös.

– Hogy ízlik? – kérdezte a márki, miután Draco megkóstolta.

– Én inkább a... testesebb borokat szeretem – válaszolt Granger-Draco egy szippantással. – De ez kitűnő.

A márki egyik szemöldöke megrándult erre az enyhe dicséretre.
– Értem. – Megvizsgálta a saját poharát. – Attól tartok, nem időzhetek túl sokáig. Eléggé elfoglalt vagyok ma este.

Granger-Draco egy kiválóan őszinte mosolyt produkált.
– Örömmel eltekintenék a további csevegéstől. Megmutassam, hogy mit hoztam?

Letelepedett egy kanapéra. Draco a lány lábaihoz fektette magát.

Granger-Draco kinyitotta a bodzapálca fényes dobozát, és a márki felé tartotta.
– Harry Potter törte ketté, 1998. május 2-án.

A márki szeme felcsillant, ahogy odahajolt, hogy megnézze.
– Ez véletlennek tűnik, hogy pont mindenszentek estéjén hozott nekem egy ereklyét.

– Valóban.

– Hogyan jutott hozzá?

– Potter tartozott nekem egy meglehetősen nagy szívességgel.

– Egy szívességgel?

– További részletekkel nem szolgálhatok.

A márki bólintott.
– Természetesen. Nem akartam kíváncsiskodni. Nem bánja, ha...

Granger-Draco igennel bólintott, és a márki felé tartotta a dobozt. Az felvette a pálcát, és megvizsgálta, először szabad szemmel, aztán egy ezüst, majd egy arany nagyítóval.

– Csodaszép. Szép. Szabadna néhány varázsigét rávetítenem?

Granger-Draco közömbös kézzel intett beleegyezően.

Szinte bántó pontossággal ragadta meg Draco modorosságát – csak egy kicsit túlságosan affektált ahhoz, hogy maga Draco is meggyőződhessen róla. Ő biztosan nem volt ennyire nagyképű.

– Tizenöt hüvelyk, bodzafa, thesztrál farokszőr – elemezte a márki, és különböző varázsigéket mormolt, miközben megerősítette a bodzapálca eredetiségét. – Lenyűgöző. Ez aztán a történelem egy darabja, Mr. Malfoy. Én valóságos mániákusa vagyok a mesés varázstárgyaknak, és a bodzapálca... nos, tudja, az egyik szent grál. Kár, hogy eltört. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Potter csak a varázsvilág érdekeit tartotta szem előtt, de...

Draco felállt, megrázta magát, fehér szőrpamacsot hagyva Granger-Dracón, és a lehető legunalmasabbnak tűnő tekintettel kezdett el bolyongani az udvaron.

Addig-addig szaglászott ide-oda, amíg meg nem találta François leshelyét. Más nyomát nem találta a közelben házi személyzetnek vagy az őröknek. Kutyásan felerősödött hallása mégis felfogott valamit, ami úgy hangzott, mintha a konyhákból hallatszott volna, talán jobbra a házimanók magas hangja. Távolabb, a háziállatoktól hallott valamit... majmok?!

Visszatért Granger-Dracóhoz, és szfinx módjára a lábai elé feküdt. Ez volt a jel, hogy a lány léphetett – rátérhetett a kérésére, hogy megnézhesse a márki gyűjteményét, és ha a válasz nemleges lesz, akkor a dolgok hamarosan eldurvulnak.

– Térjünk rá arra a részre, amit a legjobban megvetek. Milyen árat kér ezért a felbecsülhetetlen dologért? – kérdezte a márki.

– Mit tud nekem ajánlani, amit nem tudok megvenni magamnak?

A márki szemöldöke megemelkedett.
– A levélváltásainkból úgy értesültem, hogy önt az eladás érdekli. Én nem cserélgetem a gyűjteményem darabjait, ha erre céloz.

Granger-Draco megvonta a vállát.

– Őszintén szólva mindennél jobban érdekel, hogy méltó otthont találjak ennek a történelmi darabnak. Elmondom, mit tud nekem ajánlani, amit nem tudok megvenni: egy kis körbevezetést a legendás gyűjteményében.

A márki arca összerezzent.
– Szó sem lehet róla.

Granger-Draco felsóhajtott.
– Rendben. Egy kis rugalmasságot reméltem az ön részéről. Úgy gondoltam, hogy ez valójában egy meglehetősen nagylelkű ajánlat, a bodzapálcát néhány pillanatnyi időért cserébe. Természetesen tiszteletben tartom a döntését.

Granger-Draco visszacsomagolta a bodzapálcát a dobozába, és egy csettintéssel becsukta a fedelet.
– Mindazonáltal köszönöm, hogy...

– Várjon!

A márki mohó sóvárgással nézte a dobozt.

– Egyszerűen csak körbevezetést szeretne a gyűjteményemben? – kérdezte. – A pálcáért cserébe?

– Igen.

– Miért?

– Mert az is egy ár nélküli dolog lenne – közölte Granger-Draco vigyorogva. – Nem hiszem, hogy valaha is engedélyezte volna a megtekintést.

– Valóban nem – erősítette meg a márki komolyan.

François felé pillantott, aki kifejezetten bosszúsnak tűnt. Aztán ismét a dobozra nézett.

Visszafordult Granger-Draco felé.
– Körbe fogunk járni. Negyedóra múlva. Kövesse az utasításaimat, és természetesen ne nyúljon semmihez.

– Természetesen.

– És a túra végén a bodzapálca az enyém lesz.

– Így van.

A márki komolyan nézett.
– Micsoda szokatlan fordulat.

– Monsieur le Marquis, ön... egészen biztos benne? – kérdezte François.

A márki tekintete a grenadilfa dobozra szegeződött. Az arcán egy izom megmozdult, ahogy belső vívódásán dolgozott.

Végül így szólt:
– Nálad van Mr. Malfoy pálcája, François, nem hiszem, hogy nagy kárt tudna okozni. Nem mintha én ilyen rágalmakkal illetném önt, Mr. Malfoy. François egyszerűen csak óvatos.

– Értem. Van még valami, amit tehetek a további nyugalma érdekében, mondjuk hátrahagyjam a kutyát?

– Ó, nem, Ágyék jöhet – legyintett a márki Draco felé hajolva, és a nyelvével csettintve. – Ő egy jó fiú.

Draco egy kicsit a márki lábai körül téblábolt, hogy megmutassa, milyen jó fiú is ő.

– Igen, így van, jó fiú vagy. Igen, az vagy. Igen, az vagy. Ad puszit?

Nehéz játszadozni, amikor az embert átjárja a hirtelen rémület. Draco nem akart puszit adni.

Granger-Draco szája megrándult.
– Ööö... nem. Erről én szoktattam le.

– Valóban?

– Borzalmas a lehelete.

Draco olyan pillantást vetett Granger-Dracóra, amivel egyértelműen azt mondta:
– Tessék?

A márki megvakarta a fülét.
– Szemtelen! Gyakrabban kell fogat mosnunk, nem igaz? Igen. Okos fiú vagy, szinte úgy nézel ki, mintha értenéd. Egy ágyékkötős fiú, mondhatnám inkább eh... sellőül? François, menjen előre, ha kérhetem.

Átmentek egy hatalmas terembe, magas boltívekkel és díszesen faragott mennyezettel.

Egy erősen őrzött ajtóhoz értek, amelynek két oldalán két kifejezéstelen arcú varázsló állt őrt.

A márki Granger-Draco figyelmét szándékosan a mennyezetre irányította.
– Szánjunk rá egy pillanatot, hogy megcsodáljuk ezt a mesterművet: a hét iszlám égbolt ábrázolása, amelyen a léleknek a halál után fel kell emelkednie.

– Gyönyörű.

Eközben François rétegről rétegre levette a védővarázslatokat. Draco egy kicsit távolabb ült, mint egy igazi jó fiú, és figyelmesen érdeklődött. A kutyahallás hasznos volt: még a férfi varázsigéit is hallotta.

Az erősen őrzött ajtó kinyílt.

Most kezdődött a túra.

A márki eleinte eléggé rángatózott, és merev háttal állt. François távolról, homlokát ráncolva követte, a pálcáját Granger-Draco hátára szegezve.

Lélegzetelállító műtárgyakkal teli helyiségek során haladtak át. A márki futó kommentárt adott a tárgyakhoz:
– Azok Huginn és Muninn tollai, Odin hollói. A legelső bonsai, Han-dinasztia. A tömjén, amelyet a bibliai bölcsek ajánlottak fel a gyermek Krisztusnak. Moctezuma botja, nagyon temperamentumos, csak egyszer játszottam vele, az inasomat tortillává változtatta. Egy tincs Sámson hajából. Lakshmi lótusza, ezt Kolhapurban szereztem. Sandalphon arkangyal hárfája...

Átmentek egy másik szobába, és a márki folytatta.
– Áh, néhány ritkaság az ön hazájából. Ez az egyik Annwn kutyájának a bundája, ne nézd meg túl közelről, Ágyék, eléggé hasonlít a tiédre, ugye, szegény fiú? A gyönyörű Excalibur, azt persze ismeri. Egy szép knútba került nekem. És itt van Cerridwen üstje, ha ismeri a legendáját...

– Hallottam valamit – válaszolt Granger-Draco fojtott hangon.

Egy ajtóhoz értek, amely egy könyvekkel teli szobába vezetett, könyvekkel a polcokon, könyvekkel a talapzaton, könyvekkel a vitrinekben.

A márki egy intéssel elhaladt az ajtó mellett.
– Nem megyünk be oda, túl sokáig időznénk, és nem szabad késlekednünk. A könyvtárban a legújabb szerzeményem Nostradamus Les Prophéties című könyvének eredeti kézirata. Micsoda puccs, nagyon örültem neki. Jó ember ez a Nostradamus, személyesen is elég vicces volt. Legalábbis ezt mondják.

Granger-Draco vágyakozva nézett a szobába, és nagy szenvedésre utaló hangot adott ki, a szívét fogva.

– Jól van, Mr. Malfoy?

– Ööö... igen. Egy kis...gyomorrontás. Gyomorégés.

Továbbmentek egy másik folyosón, amely balra egy ketrecekkel teli udvarra ágazott el. A márkinak állatkertje volt. Ez megmagyarázza a majmokat.

A kezével abba az irányba intett.
– Néhány érdekes példány külföldről. Hátul van egy madárház és egy lepkekert. De haladjunk csak tovább.

A boltív további három irányba szakadt. Az egyiknek a végén Draco egy lila láng izzását látta egy sötét szobában.

A márki egy laza pálcaintéssel becsukta azt az ajtót, amikor elhaladtak mellette, és helyette egy megkövült kimérára irányította Granger-Draco figyelmét.

Végül az ősi világból származó tárgyak gyűjteményéhez értek. Egy görög templomhoz stilizált teremben volt elhelyezve, dór oszlopokkal, amelyek egy hatalmas központi kupolát támasztottak alá. A falak márványból voltak, és mitológiai jelenetek mozgó faragványai hullámoztak.

– Lássuk csak, melyek a legérdekesebb darabok – latolgatta a márki a közepén állva, mielőtt Granger-Dracót egy üvegvitrinhez vezette. – Ez az Anemoi, az eredeti iránytű. Ez pedig... mit gondol róla?

Granger-Draco tanulmányozta az üvegkupola alatti kis tárgyat.
– Ööö... úgy néz ki, mint egy aszalt gyümölcs?

– Az is. Az eredeti gránátalma maradványai, amiből Perszephoné evett.

– Hihetetlen.

A márki egy hatalmas gerendára mutatott, amely a mennyezetig ért, és ősi kötélzetre fűzték fel, amely sztázisbűbájoktól izzott.
– Az Argo árboca. Én az Aranygyapjút üldözöm, már évek óta, szerintem újra kellene őket egyesíteni, nem gondolja?

– Ó, igen. Persze.

– Mm. Itt van Pandora szelencéje... inkább kevésbé szelencéje, mint korsója, mint látja. A pithos lenne a helyes kifejezés. És itt az omphalosz, a delphoi jósda szerint. Héphaisztosz üllője, abszurdan nehéz, el sem tudom mondani, mekkora felhajtás volt behozni...

Draco odajött, hogy Granger-Draco lábára támaszkodjon, ahogy egy kissé unatkozó, figyelemre vágyó kutya szokott. Megtalálták a dobozt. Itt volt az ideje, hogy továbblépjenek a következő lépésre.

A márki, figyelve Draco támaszkodását, így szólt:

– Remélem, nem veszi sértésnek, tudom, hogy ő a bizalmasa, de el kell mondania, ha valaha is fontolóra venné, hogy megváljon a kutyától. Olyan jól nevelt példány. Egy szép, csipetnyi császári kifinomultságot adna a kis állatkertemhez.

– Ööö... nem... sajnos eléggé kedves nekem. – Granger-Draco megsimogatta Draco fejét. – Tényleg túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy elengedjem.

– Hát persze. Megéri megkérdezni... ez mindig így van. Na, ez volt a lelet: Typhoeus koponyája...

Draco és Granger több tervet is készítettek különböző forgatókönyvekre. Granger most Draco bal fülét vakargatta, jelezve a mókát.

François merengve bambult az ajtóban, pálcája előrenyújtva, bár a padlóra szegezve.

Hirtelen játékosságot színlelve Draco a férfi felé ugrott, és a fenekét a levegőbe emelve (istenekre) csóválta a farkát.

– Mit akar Ágyék? – kérdezte a márki. Aztán amikor meglátta Draco meghajlását, felszisszent. – Ó, François, azt hiszi, hogy botja van! Buta fiú, ez egy pálca.

Draco felugrott, és kitépte François kezéből a „botot". Elgáncsolta – a gáncsolásban kezdett egészen szakértővé válni –, majd visszasuhant François felé a pálcával a szájában.

François nekirontott. Draco elszaladt, majd ismét felé iramodott.

– Fogócskát játszik veled, François! – kuncogott a márki.

Draco és Granger sok órán át gyakorolták ezt a bizonyos figurát. A lényeg az volt, hogy szándéktalannak és ártalmatlannak tűnjön.

Draco megrázta a fejét, és a pálcából szikrák zápora repült ki teljesen véletlenszerűen. Aztán maga elé rakta a pálcát, és elugrott, hogy elkaphassa, mire egy kisebb madárraj röppent ki belőle.

François komolyan üldözőbe vette. Draco körzött a pálcával, és egy Aguamentivel csapott le rá, a farka közben pedig kutyásan kavargott.

A márki felnevetett. François baromira nem volt elragadtatva. Granger-Draco hiábavaló kísérleteket tett arra, hogy Ágyékot sarokba szorítsa.

Draco megvárta, amíg François nekirugaszkodik, és egy Locomotor Wibblyvel kiütötte, játékos, gubbasztó módon.

François fejjel előre nekivágódott a falnak.

A márkit egy kábító találta el.

Granger-Draco akcióba lendült, letérdelt François mellé, hogy visszaszerezze Draco pálcáját, óvatosan eltávolította a Faraday-kalitkát Dracóról, és visszatranszformálta őt önmagává.

– Végre – sóhajtott Draco, örült, hogy újra két lábon állhat.

Granger a biztonság kedvéért elkábította François-t, és némító bűbájt varázsolt köréjük.

Elsprinteltek Pandora szelencéjéhez (furcsa érzés, saját maga mellett sprintelni). Draco elvette Grangertől a pálcáját, és nekilátott a pithoszt körülvevő védőburkolatnak.

– Tizenhét perc maradt a Százfűlé adagomból – mondta Granger.

Draco izzadva hámozta le a tégelyt körülvevő védőrétegeket.
– Rendben. Ezek nem túl rosszak, azt hiszem, a legrosszabbak az első ajtónál voltak, adj még két percet...

Granger elvégezte a saját előkészületeit, előhúzta a flaskát a vízzel, és kiöntötte a tartalmát oda, ahol Draco Aguamenti tócsákat hagyott.

– Kész – jelezte Draco.

Granger-Draco kezét tétován a pithosz fölé emelte.
– Istenem.

– Most meg mi van? Ne mondd, hogy hirtelen lelkiismeret-furdalásod támadt.

– Tényleg kinyitjuk Pandora szelencéjét?

– Egyszer már ő megtette, a legrosszabb már kint van, nem igaz?

– Igen.

Egymásra meredtek.

– Csináljuk meg! – szólt Granger.

Együtt felemelték a nehéz fedelet. Csikorgó nyikorgással lekerült róla.

Mindketten hátraléptek, félig-meddig arra számítva, hogy a világ maradék csapásai az arcukba zúdulnak.

De nem: az edény tele volt Reménnyel.

Tiszta fizikai formájában a Remény ködös, fénylő anyag volt, amely egyszerre görbült befelé, és tágult ki a bizalom, a meggyőződés és a hit rezdüléseiben.

– Milyen gyönyörű – sóhajtott Granger-Draco.

– Vedd el, és menjünk tovább! – bökte meg Draco, és ismét átnyújtotta neki a pálcáját.

Granger-Draco finoman belenyomta a pálcát az anyagba, és a lombikjába szívta.

Ez jelentős mélyedést hagyott a Reményben, ami Pandora szelencéjében volt – de csak egy pillanatra, aztán újraformálódott, és az üveg újra megtelt.

– Rendben – sóhajtott Granger-Draco. – A remény nem véges. Ez... végtelen.

Nem volt idő a remény természetéről való lélegzetvételnyi filozofálgatásra. Draco félrekönyökölte Granger-Dracót az útjából, visszacsúsztatta Pandora pithoszának fedelét, és újra aktiválta a védővarázslatokat.

A flaskát Granger-Draco a köpenyébe rejtette.

– Készen állsz? – kérdezte Granger-Draco, és a pálcát Draco felé irányította.

– A rohadt életbe. Itt tartunk. Igen. De ha még egyszer székrekedésesnek nevezel, megharaplak.

Granger-Draco vigyorogva visszaváltoztatta őt kutyává. Visszacsúsztatta rá az anti-mágikus korongokat, és mélyen a szőrzetébe rejtette őket. Draco pálcáját visszadugta François zsebébe.

Aztán odarohant a márki mellé, és a pálcájával magához terítetté őt és François-t.

– Ó! Monsieur le Marquis, jól van? Annyira sajnálom, Ágyék eltalálta valamivel, a buta kutya. Azt hiszem, csak egy kábítóval. Beparancsoltam a sarokba. Megbüntettem.

A márki kába, bosszús tekintettel állt fel.

François azonban mély gyanakvással a szemében talpra állt. Felkapta a pálcáját, és Dracóra célzott vele.

Draco leült a sarokba, lefelé nézett, és szánalmasan csóválta a farkát.

– Ez nem egy átkozott kutya – fröcsögte François. – Finite Incantatem!

A varázsigét egyenesen Draco bolyhos mellkasának célozta.

Semmi sem történt.

– Őszintén szólva, François, ezt már egyszer használta ezen a szegény teremtményen, most már össze is rezzent. – A márki leporolta magát. – Legyen szíves, ne terrorizálja tovább az állatot!

– Köszönöm – mondta Granger-Draco, és szigorú pillantást vetett François-ra. – Szerencsétlen baleset volt. Hadd fejezzük be ezzel a túrát, nem szabad tovább rabolnom az idejét.

François keserű grimaszra húzott szájjal kinyilatkoztatási varázslatokat szórt szét a szobában. Az összes védővarázslat tökéletesen érintetlen volt.

– Ebben egyetértek önnel, Mr. Malfoy – szólt a márki. – Hadd kísérjem ki önöket!

Követték a márkit. François mormogott mögöttük, és sötéten bámult Dracóra, aki ziháló barátságossággal nézett rá, és még egy kicsit froclizott.

Végül a legelső előszobához értek.

– Itt kell hagyjam önöket – szólt a márki.

Jelentőségteljesen nézte a Granger-Draco kezében lévő dobozt.

– Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy ezt átadhatom önnek, ahogy megbeszéltük – szólalt meg Granger-Draco, és átnyújtotta neki a dobozt.

A márki átvette, és újra kinyitotta, mintha meg akart volna győződni róla, hogy a pálca nem tűnt-e el belőle valami bűvészmutatvány révén.

– Vannak dolgok az életben, amelyeknek nincs ára – jegyezte meg Granger-Draco. – A ma esti túra egy reveláció volt. Életem egyik legvarázslatosabb pillanata, megkockáztatom. Büszke lehet erre a gyűjtői mesterműre. Valóban felülmúlhatatlan.

A márki lehajtotta a fejét.
– Ez az én szerelmi munkám, sok-sok éve már. Isten önnel, Mr. Malfoy. És szóljon, ha meggondolja magát, és mégis megválna Ágyéktól.

– Nem fogok, de szólok, ha hallok valamit az Aranygyapjú hollétéről – vigyorogta Granger-Draco.

A márki felsóhajtott.
– Tegye csak meg.

Meglengette a pálcáját, és az áttetsző fal megvillant.

François visszaadta Draco pálcáját és kését Granger-Dracónak.

Aztán a Draco felé vetett abszolút gyűlölködő pillantással visszakísérte őket a kapuhoz, át a kerteken, a kőarcú őrök hosszú sora mellett, és jó éjszakát mormolt.

A kapuk becsukódtak mögöttük, és a dühös komornyik újabb védővarázslat-sorozatától remegtek meg.

Granger-Draco vigyorogva átkarolta Dracót, és eltűnt.

***

A szállodában Draco és Granger-Draco némító varázslatokat szórtak a szobájuk köré, majd frenetikusan ugrándoztak, és nem tudták elhinni, hogy mit műveltek az imént.

Granger-Draco az arcára tett kézzel járkált és hiperventillált.

Draco megpördült, és nevetve landolt az ágyon.
– Kurvára megcsináltuk!

– Nem tudom elhinni – hitetlenkedett Granger-Draco.

– Istenek, micsoda rohanás – sóhajtotta Draco.

– Abba kell hagynunk a lopkodást, mielőtt lappangó kleptomániát váltunk ki belőled.

– Tényleg fontolgatom a pályamódosítást.

Granger-Draco megállt a körbe-körbe járkálásban, és grimaszolt.
– Persze... Sürgősen pisilnem kell.

– Akkor menj – szólt Draco, és a vécé felé intett.

– De én vagyok te... még kilenc percig – sóhajtott fel Granger-Draco az órát nézegetve.

– Ó. – Draco érezte, hogy vigyor ül ki az arcára. – Mi a baj? Nem akarod megfogni a fütyimet?

– Úgy értem...

– Bemehetek, és tarthatom neked, ha szeretnéd, hogy csukott szemmel pisilhess.

– Szó sem lehet róla! – szörnyülködött Granger-Draco.

– Biztos vagy benne?

– Igen. Én csak... majd gyorsan csinálom. Üljek vagy álljak? Én ülni fogok... nem akarok mindenhova fröcskölni...

– Ne légy nevetséges! Az egész férfivá válás lényege az, hogy állj.

Granger-Draco meglehetősen merev háttal tűnt el a mosdóban.

Draco megtapasztalhatta azt az érdekes és egyben bosszantó érzést, miszerint Granger úgy nyúl a péniszéhez, hogy ő maga nem volt ott, hogy ezt élvezze.

A boszorka arckifejezése, amikor visszatért a szobába, érdekes volt.

– Nos – szólalt meg Granger-Draco a vécéből kilépve. – Ez megmagyarázza a lábadat.

– Ami a nagy definícióját illeti...

Granger-Draco hevesen mutatott rá mutatóujjával.
– Ne tedd!

Draco kuncogott.

Amikor a Százfűlé-főzet adag utolsó percei is elteltek, Granger-Draco körül valamiféle olvadás támadt, majd Granger megjelent, és valósággal úszott a ruhájában.

Draco megfordult az ágyon, hogy a lány átöltözhessen.
– Elég jól játszottad az én szerepemet, bár néhány manírod kissé túlzó volt.

– Rendkívül meggyőző borzoi vagy.

– Én nem úgy forgatom a hajam... azt te találtad ki.

– Láttad François arcát a végén?

– Tudom, hogy gyanakodott valamire.

– A korongok beváltak... hála az égnek, hogy csak távolról talált el téged, és nem próbálkozott semmi csúnyábbal...

Granger, most már egy csinos kis nyári ruhában, csatlakozott hozzá az ágyon. Draco észrevette, hogy a lány nem bűvölte el a sebhelyét.

– Láttad a márki gyűjteményét? – kérdezte Draco.

– Igen! Felháborító. Soha életemben nem láttam még ilyet, és soha többé nem is fogok. Bármelyik tárgy megérné néhány ország teljes GDP-jét.

– Kapzsi szemétláda, nem igaz?

– A könyvterem – sóhajtott Granger a mellkasába kapaszkodva.

– Nála van az Excalibur.

– Az Argo árboca.

– Perszephoné átkozott gránátalmája.

– Cerridwen üstje! Hogyan?! Ki ő?

– Azt hiszem, tudom – válaszolt Draco. – És ha igazam van...

– Ki?

– Láttad a lángot? A lilát?

– Ööö... nem hiszem, hogy láttam.

– Becsukta az ajtót, ahogy elhaladtunk mellette, egy lila tűz egy sötét szobában. Azt hiszem, azt hiszem, ez volt az Ibolya Láng.

Granger zihált.
– Az Ibolya Láng?

– Igen. Az. Az, amelyet csak egyetlen alkimista tudott megalkotni.

– Nem.

– De igen. – Draco hitetlenkedve felnevetett.

– Nem.

– Granger.

– Nem... nem lehetett az.

– De igen. Biztosan az volt. Azt hiszem, most találkoztunk az egyik legnagyobb alkimistával, aki valaha élt. Azt hiszem, most találkoztunk Szent Germain gróffal.

Granger zokogott.
– Nem! Nem. Hogyan?

– Mi mással magyaráznád azt a gyűjteményt? Amit bizonyára évszázadokon és évszázadokon keresztül gyűjtöttek össze? Hogy mennyi pénzről van szó?

– Az arca különös módon kortalan volt.

Draco tenyerét a halántékához szorította.
– Épp most raboltuk ki Szent Germaint.

– Ó, istenem! – hüledezett Granger, újból hiperventillálva.

– Elkábítottam Szent Germaint.

– Megsértettem a borát.

– Szent Germain puszit akart tőlem.

– Legalább azt hiszi, hogy jó fiú vagy.

– Egy ágyékkötős fiú...

– Rossz leheletű... – Granger levegő után kapkodott két kuncogás között – Azt hiszi, hogy te... székrekedéses vagy!

Draco nem kapott levegőt.
– Te... az az ember egy legenda! És te...! A rohadt életbe, nem tudtál volna valami másra gondolni, mint a székrekedésre?

– Állj... mindjárt bepisilek...

Granger hanyatt esett Draco mellett az ágyon, és addig nevettek felszabadultan, amíg nem tudtak tovább nevetni.

Draco és Granger homályos terveket szőttek, hogy még aznap este visszatérnek az Egyesült Királyságba, ha tudnak, bár a biztonság kedvéért mindketten hoztak magukkal éjszakára váltás ruhát.

A biztos, ami biztos végül meg is valósult. A Nemzetközi Hop Hálózat este hétkor zárt, de ahogy az lenni szokott, elvesztették az időérzéküket, túl sokáig időztek a tapas és a testes borok mellett.

– Gondolom, egy spanyolországi éjszaka nem lesz a legnagyobb nehézség – tűnődött Granger, amikor elhagyták a tapasbárt.

Végigsétáltak a falu mugli részén, élvezve az andalúz hangulatot, a mindenütt jelen lévő muskátlikat a terrakotta cserepeikben, a lehetetlenül szűk utcákat, az egymásra halmozott fehér házakat, amik egymás hegyén-hátán álltak.

Eljutottak egy éjszakai piacra, ahol Draco könnyen elterelődött, és le kellett beszélni róla, hogy megvásároljon különféle mugli tárgyakat, köztük egy harsonát, egy lávalámpának nevezett valamit és egy felfújható csónakot.

– Nincs szükséged csónakra – bizonygatta Granger, magával húzva Dracót, és elkeseredettnek tűnt.

– Ne légy ennyire elkeseredett, tudom, hogy szeretsz engem.

– Tényleg? Biztos vagy benne?

– Ma is ezt mondtad.

Granger elutasítóan legyintett, de elharapott egy mosolyt.
– Megbotlott a nyelvem.

– Én inkább szeretem a nyelvbotlásaidat.

– Biztosan tetszenek.

Egy kanyargós, macskaköves utcán felkapaszkodtak a falu keleti végén lévő miradorhoz, egy kilátóhoz, ahonnan láthatták a lágyan hullámzó, sötét andalúz vidéket, a távoli Malagát, és azon túl a tintafekete tengert.

Draco számára ez jó helynek tűnt egy kis nézelődésre, és talán egy véletlen közeledésre a korlát mentén. Granger azonban úgy döntött, hogy egy nem túl szexi beszámolót tart a spanyol inkvizíció idején az eretnekekre mért borzalmak némelyikéről, és a pillanat elszállt.

Granger a falu varázslónegyedébe vezette magukat, és ott folytatták a felfedezést. Ez egyetlen keskeny utcából állt, ahová úgy lehetett bejutni, hogy az ember a pálcáját egy boltívvé váló, fehérre meszelt falhoz érintette.

A falu varázsló lakói valóságos mulatságot tartottak odabent. Az utcát faragott répák, tökök és valódi emberi koponyáknak látszó tárgyak ragyogták be.

– Nem is tudtam, hogy a spanyolok ünneplik a Samhaint – álmélkodott Draco.

Granger élénk érdeklődéssel nézett körül.
– Nem, hallgasd őket, ez nem spanyol. Ez gallego. Biztos van egy csoportjuk Galíciából.

Draco üres tekintetével szemben hozzátette:
– Észak-Spanyolország. Az Ibériai-félszigetnek azt a részét egykor kelta törzsek uralták. Ők még mindig megünneplik a Samhaint. Igen, nézd! Queimadát tartanak!

Mi volt a Queimada? Először Draco meg volt győződve róla, hogy ugyanabból az anyagból készült, mint a lávalámpa izé. Valamiféle lángoló puncs volt, amit citrusfélék héjával és kávébabbal fűszereztek.

Ahogy sétáltak az utcán, látták az ital különböző változatait, amelyeket kiürített tökökben, fazekakban vagy üstökben készítettek. Fehér ruhás galíciai druidák kántáltak a Queimada felett, és tüzet gyújtottak az italon, gyönyörű kék lángokat keltve. Az emberek háromig számoltak, miközben felhajtották a poharukat.

Néhány druida gallego nyelven kántált, néhány spanyolul. Az utóbbiból Draco mondatfoszlányokat tudott elkapni; varázsigéket a fekete mágiáról, a gonosztól való megszabadulásról és a megtisztulásról.

Egy barátságos druida kiszúrta őket, és odébb intette a zavart tekintetű külföldieket. Egy-egy kis eszpresszó méretű csészét nyújtott át Dracónak és Grangernek, és elhárította a fizetség felajánlását.

Három ujját feltartotta.
– Három kortyra kell meginniuk!

Draco és Granger mindketten belekortyoltak az első kortyba. Mámorító ital volt, forró pálinka, karamellizált cukor és a kávé gazdag utóíze.

A druida bólintott.
– Az első elűzi a gonoszt. Igyatok még egyszer.

Újra ittak.

– A második eltávolítja az előítéleteket az elméből – folytatta a druida, és megkocogtatta a feje oldalát. – Még egyet.

Kiitták a poharukat.

– Az utolsó felébreszti a lélekben a szenvedélyt – fejezte be a druida, a mellkasára szorítva a kezét. Aztán azt mondta: – Áldott Samhain! – És elfordult, hogy újra meggyújtsa az üstjét.

Szólni kezdett a zene, és a mulatság tombolóvá vált.

– Felébredtek a szenvedélyeid? – kérdezte Draco a zene fölött.

– Ó, igen... ez mindenféle kicsapongásoknak nyitja meg az utat – válaszolta Granger.

Draco vigyorgott rá.

A lány felnevetett, és kipirult arccal félrenézett.

Visszakanyarodtak a szállodai szobájukba. Draco azt mondta, bárcsak elkérte volna az ital receptjét, a kávébab hozzáadása zseniális volt. Grangert jobban érdekelték a varázsigék foszlányai, amiket hallottak, a származása és története, és vajon ez is az ősi keltákhoz vezethető-e vissza?

A szállodában mindketten lezuhanyoztak (Draco szerint még mindig kutyaszagú volt, Granger azt mondta, hogy még mindig bűzlik Draco kölnijétől, és ez elviselhetetlen, Draco erre megsértődött, és megdobta egy párnával).

Ahogy közeledett az éjfél, Granger nagy ásításai közepette átöltöztek a hálóruhájukba.

Draco bebújt az ágyba.

Egyébként is csak egy ágy volt. Mert nyilván.

Granger neglizsét viselt.

Ez így rendben is volt.

Granger az ágy lábánál állt, pálcával a kezében. Borzasztóan koncentráltnak tűnt, mintha egy hosszú osztást számolna éppen.

Aztán Draco első osztályú, első rangú, huszonnégy karátos, hamisítatlan királyi bunkóként azt mondta:
– Nem bánom, ha megosztozhatok az ágyon veled.

Granger ellentmondásosnak tűnt.
– Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez észszerű lenne.

– Túl kicsi itt a hely ahhoz, hogy átváltoztassunk egy másikat.

– Én meg tudnám oldani.

– Ígérem, hogy nem lopom el a takaródat.

– Ez aligha az, ami elgondolkodtat.

– Akkor mi az, ami elgondolkodtat?

Granger egy pillanatig várt a válasszal.
– A Queimada.

– Komolyan? Milyen kicsapongásoktól félsz?

A boszorka bátorságára valljon, hogy mindig biztosra ment. Ez kifizetődött. Granger összehúzott szemmel a férfira nézett, aztán bemászott mellé az ágyba, és becsúszott a fehér lepedők közé.

Draco nem nézett lefelé, mert a neglizséje közben felhúzódott, és jobb volt, ha nem tette.

Helyette inkább a lányra nézett.

– Mi az? – kérdezte Granger.

– Borzasztóan emberi, ha valakit egy ágyban látok – válaszolt Draco, az állát a kezére támasztva. – Már meg voltam győződve róla, hogy te valami más vagy.

– Valami más?

– Egy nimfa, ha tudni akarod.

Granger szórakozottnak tűnt.
– Gondolod?

– Egy bosszúálló. Olyan, aki egy tévelygő embert átváltoztathat gombává, vagy ilyesmi.

Granger gúnyosan elfintorodott, és a pálcájával intett, hogy lekapcsolja a villanyt.
– Most már nagyobb és jobb dolgokat is megcélozhatok, mint a pajkos férfiak átváltoztatása.

– Tényleg?

– Mm. Pontosan tudom, hol van Cerridwen üstje.

– Veszélyes.

– Igen. Ugyanígy veled és az Ibolya Lánggal is.

– Majd szólsz, ha készen állsz a következő rablásra?

– Talán, ha ennek az egésznek vége, el kéne mennünk vadászni a gyapjúra.

– Teljes mértékben a rendelkezésedre állok – jelentette ki Draco.

Granger hangjában a sötétben mosolygás volt.
– Zseniális.

Csend lett.

Draco jó fiú volt, még akkor is, amikor nem volt kutya. Ügyesen ottmaradt a saját térfelén. Nem engedte, hogy az elméje vagy a keze a mellette lévő puha melegség felé kalandozzon. Úgy viselkedett, mint a tökéletes szerzetes: mozdulatlanul feküdt, a plafont bámulta, és nem gondolt Grangerre.

***

Hosszú nap volt, és az izgalom és az alkohol utat engedett a fáradtságnak. Aludtak egy-két órát, hogy aztán a redőnyök csattogásának hangjára ébredjenek. Hűvös szél játszadozott az ablakon.

Draco mellett egy zizegés jelezte neki, hogy Granger is ébren van. Félálomban, csodálkozó szemmel ült fel, és az ablak felé fordult.

A szél boszorkányos suttogással fújt a macskaköves utcákon. Az éjszakai égboltot nehéz felhők nyomták. A tenger a falun túl habzott, magas hullámokban tajtékzott, amely néma másodpercekig lógott a levegőben, fehér, földöntúli dolgok seregében.

Samhain éjszakája volt. A holtak felébredtek. A lelkek vándoroltak. Az előjelek ott derengtek körülöttük.

A világok közötti fátyol egyre vékonyodott. A határok porózussá váltak. A küszöbök eltűntek.

A dolgok át tudták hidalni a réseket. Azok a dolgok közöttük lehettek.

Granger az oldalára dőlt, és Dracóra nézett. Neglizséjének egyik pántja álmában lecsúszott. A férfi egyetlen ujjával kinyúlt érte, és visszahúzta.

Hagyta, hogy az ujjbegye hosszú érintésbe húzódjon.

A lány szeme tiszta volt. Hibáztathatják a Queimadát, amennyit csak akarják, de mindketten tökéletesen józanok voltak.

A boszorka finom keze az arcához vándorolt, és visszatolta egy hajszálát a helyére.

Samhain éjszakája. A világok közötti fátyol egyre vékonyodott. Ma este a szörnyű összeférhetetlenségek kevésbé számítottak. Az erőszakos ellentétek enyhültek. Az univerzumok összeütközhettek, és áthaladhattak egymáson, az egyik csillagai szeretetteljesen elidőztek a másik fényében.

Talán volt egy hely, ahol találkozhattak a kettő között.

A férfi elkapta a boszorkány kezét, mielőtt az elhúzhatta volna. A lány kíváncsian, csodálkozva figyelte őt. A varázsló csókot nyomott az ujjpercére, majd a nyitott tenyerére, aztán az alkarjának belső oldalára, ahová azt a gyalázatot vésték.

Az ott lévő vékony bőrön keresztül érezte a lány szívverését, túl lassan, mozdulatlanul ahhoz, hogy a gyűrűje visszhangozza ezt, de eléggé ahhoz, hogy az ajkai érezzék. Kimondatlan dolgokat csókolt a sebhelyébe: megbánást, bánatot, vallomásokat.

A boszorka szemei sötétek és lágyak voltak. Ujjai megtalálták a durva húst, amely a varázsló jelének maradványait határolta. Csukott szemmel nyomta hozzá az arcát. Draco szíve megtelt. Érezte a lány leheletét, majd a meleg ajkak nyomását.

A nő jött közelebb, vagy ő, nem tudta. Csak azt tudta, hogy a lány szája most ott van, centiméterekre az övétől. Ott volt a vonzás, ott volt a zuhanás vágya. Az egyik könyökére támaszkodott, és magához emelte a lány állát.

Ott lebegtek az egyensúlyban, az ismert és az ismeretlen, a soha és a még nem között.

Most ritkult a levegő. Most már csak a másik lélegzetét volt érdemes belélegezni.

A férfi az ajkát az övéhez simította. Hagyta volna annyiban az egészet, ha a lány ezt kívánta volna.

Aztán a boszorka saját csókját a varázsló szájára nyomta. Újra találkoztak, ezúttal együtt, és a lélegzetük felgyorsult. A keze felcsúszott a varázsló tarkójához. Ő pedig magához húzta a lányt, hogy a testükkel tüntesse el a távolságot.

Nem beszéltek. A beszédtől valóságos lett volna, és ez nem volt valóságos.

Samhain éjszakáján. Ők is kósza lelkek voltak a sok vándorló lélek között, akik vigaszt vagy egy pillanatnyi boldogságot kerestek.

A lány lába melegét a férfi csípőjére fonta. Draco keze végigsimított Hermione combjának finom bőrén, képtelen volt megkülönböztetni a tenyere alá simuló bőr selymét a neglizsé selymétől az ujjbegyein. A lány csupa puhaság volt, csupa adakozás. A varázsló keze megragadta a fenekét, amely már olyan sokszor gúnyolta őt. Birtokló ujjait belemélyesztette.

Lassan, abban a köztes, lassú, hátborzongató éjszakában, egymás ajkára préselték a vágyukat.

A dolgok, amelyek alacsonyan égtek, életre keltek. Csókot csókra halmoztak, forró, tátott szájjal, egymáshoz érő nyelvek és fogak. A férfi magára húzta a nőt – régóta álmodott álom. A boszorka végigcsókolta a nyakát, miközben Draco édes eufóriában teljesen elhagyta a világot. Amikor visszatért, a pizsamáját ügyesen, sorban kigombolták, a nyakától lefelé, lefelé, és lefelé.

Draco érezte, ahogy a lány keze a merevedését érinti, de ő még nem ezt akarta, őt akarta. Visszahúzta magához, és meglazította a vállánál lévő pántokat. A neglizsé selymes tócsában hullott a csípője köré.

Imádta. Megcsókolta az egyik mell sima alját, aztán a másikat, majd nyelvével és szája melegével nedvesítette a mellbimbóit. Ahogy haladt, és a lány lélegzete gyorsabbá vált, a férfi érezte a hozzá illő nedvességet ott, ahol boszorka a hasához ért, és egy másikat, ahol a merevedése feszített a pizsamában.

Draco ujjai most már a neglizsé alatt voltak. Lerángatta róla a bugyit. A neglizsé követte, és akkor ott volt a nimfa, meztelenül feküdt rajta, és nem kellett neki semmi ezen túl, csak az, hogy lássa, ahogy a lány elélvez fölötte.

A fejét egy párnával a falnak támasztotta, és a boszorkányt a fenekére tapadó, kitartó kezével közelebb húzta az arcához. A lány előre mászott, egyik kezét a falnak támasztotta, a másikat a férfi vállára tette, és gyönyörűen, nedvesen és gyengéden Draco szájához nyomta magát. A nő illata elég lett volna neki, hogy három csapással lehúzza magát, ha akarta volna. Megízlelte őt, belecsúsztatta az egyik ujját, érezte, ahogy összeszorul. Egy második ujj csatlakozott az elsőhöz. Ritmusba kerültek: a férfi kényeztette és csókolta, a nő pedig a csípőjét ringatta az ujjak és a nyelv ellen, egyik kezét a falhoz szorítva, a másikat a varázsló hajába túrva.

A boszorka lélegzete nehézzé vált, majd egy elfojtott nyögés és egy hosszú remegés következett, amely összeszorította Draco ujjperceit.

A varázsló kezén lévő gyűrű életre kelt, visszhangozva a lány száguldó pulzusának hangját.

Egyik kezével a falnak támaszkodva, a másikkal a férfi vállát szorítva tartotta magát egy remegő pillanatig, mielőtt rádőlt volna, hogy levegőt vegyen. A varázsló pizsamájába csúsztatta a kezét, és megsimogatta magát, miközben a nő rajta feküdt, az ujjai nedvesek és ragacsosak voltak, érezte illatát. A szemei boldogsággal teltek és sötétek voltak.

Majd megrántotta a férfi pizsamáját. Ő pedig lerúgta magáról. A boszorka a férfi csípőjének mindkét oldalára tette a térdeit. Ahogy Draco magára húzta, Hermione a száját szájához nyomta. A férfi félig elmerült a lányba. A forróság és a kényelem fel akarta szabadítani őt. Megremegett... visszafogottság, kéjvágy.

Szélesebbre tárta a lány térdeit. Figyelte az egyesülésüket, ahogy a férfi szétnyitotta őt, ahogy a boszorka beljebb tolta őt ezekkel a nemtörődöm fel- és lehajlásokkal, miközben ragyogó szeművé változtatta a férfit.

Végül megtalálták a ritmust, a nedves csókokkal és ziháló lélegzetvételekkel tarkították a ki-be mozgást. A férfi fölött felfelé ívelt a nő gyönyörű látványa, a mellei, a szétnyílt ajkai. A lány csípőjének minden egyes gördülése közelebb húzta, és közelebb, és közelebb, míg végül zihálva az önuralma határára került.

A nő leereszkedett, köré szorult, a varázsló pedig átesett a határon, és rángatózó lökésekben érte el a beteljesülést, kezeivel a nő combjába kapaszkodott.

Egy hosszú pillanatra belegabalyodott valami köztes állapotba, utána, se itt, se ott, a gyönyör a ringatózó utórengései és a gyűrűkön keresztül száguldó, egyesült pulzusuk között.

Hermione mellé feküdt, fejét Draco vállának támasztotta. Onnan figyelhette a lány melleinek emelkedését és süllyedését, és a hasa felé vezető utat, amelyet a szájával követni kívánt.

Egyik sem történt meg, és nem volt valóságos.

Egy álmos kéz simogatta a haját. A férfi végigsimította ujjait a lány csípőjén.

Könnyű álomba merültek.

Draco újra keményen ébredt, talán egy órával később, és megérintette a lányt, akinek újra feltámadt a szenvedélye, és a varázsló ezúttal szájával járta végig az utat a mellei között.

Samhain éjszakáján. A holtak éltek, az élők pedig újra és újra a kis halálukba estek.