Draco Malfoy és a szerelem gyötrelmes megpróbáltatásai [Befejezett]

31. fejezet - A (J)anus (T)hickey kórterem

Másnap reggel szürkén kelt a hajnal. Az eső lecsorgott az ablakon.

A párás csendben Draco „Ellenálló" Malfoy és Hermione „A komplikációkra nem képes" Granger a plafont bámulták, és elgondolkodtak azon, amit tettek.

Nehéz volt letagadni a történteket, tekintve, hogy mindketten a másik testnedveit a párolgás különböző stádiumaiban hordták magukon.

A hálószobai beszélgetésük rövid volt és lényegre törő. Ami Spanyolországban történt, az Spanyolországban is marad. Ők profik voltak. Szakemberek voltak, akik tiszteletben tartották egymás szakmaiságát, és soha nem cselekedtek volna másképp, mint szakmailag a rájuk bízott szakemberrel. A szemantikai telítettségig ismételték a szót, összezavarodtak és hazamentek.

Draco piszkos fantáziája néhány új adalékkal gyarapodott, így nem volt minden veszve.

Ha Granger korábban egyetlen agysejtet sem tudott tartalékolni, most, hogy Pandora szelencéjéből megszerezte a Reményt, lénye egészét felemésztette a projektje. A következő napokban elérte a proto-Sanitatem végső főzési fázisát, és minden ébren töltött óráját a laboratóriumban töltötte, hogy felkészüljön csodájának szintézisére, és a klinikai vizsgálatok elindítására.

A novemberi telihold közeledett. Greyback és Granger most egy feszült fegyverkezési versenyben állt; fertőzés kontra gyógymód.

Figyelve Granger lázas munkáját a laborban, Draco tudta, hogy egy bizonyos aurorral folytatott tiltott tevékenységek, beleértve egy meg nem történt spanyolországi éjszakát is, lettek volna az utolsók, amik a lány fejében jártak. Ahogy közeledett a telihold, a kezelés befejezésének vágya már-már a mániákusság határát súrolta. A boszorkány tempója frenetikus volt. Csak akkor evett, ha emlékeztették rá, és gyakran kellett rávenni, hogy hazamenjen aludni.

Néha üresség volt a szemében, amikor Dracóra nézett, de ez nem mentálisan elzárkózott volt. Az elméje megszállottan, szenvedélyesen máshol járt.

A benne lévő tűz veszélyes dolog volt, olyan ragyogóvá tette, de azzal is fenyegetett, hogy felemészti.

Annyira hiányzott neki.

Amikor nem Grangerrel volt a King's Hallban, Draco csatlakozott Potterhez, Weasley-hez és a csapatukhoz, akik Greybacket keresték. Potter hajszája ugyanolyan őrült és frenetikus volt, mint Granger laboratóriumi munkája. Minden nyomot követtek, amit Draco kihúzott Larsenből. Azok hoztak néhány elfogást, de nem a kicseszett Greybacket.

Shacklebolt küldöttet kapott az Egyesült Királyság legnagyobb vámpírklánjától. A halálsápadt fickó, egy bizonyos Mr. Dragavei arról tájékoztatta a minisztert, hogy Greyback több klánt is megkeresett, hogy csatlakozzanak az ügyéhez, mivel a hírek szerint, Granger kezelése végül is meggyógyíthatja a vámpírizmust. Dragavei hajthatatlan volt, és a vámpíroknak nagyjából semmi bajuk nem volt Grangerrel vagy a kezelésével. Akik elég ostobák voltak ahhoz, hogy le akarjanak mondani a vámpírizmus gyönyörűséges gyönyöreiről, azok szabadon megtehették, a klánok nem szándékoztak akciókat szervezni Granger ellen, és nagyon is ki akartak maradni a konfliktusból.

Ha Shacklebolt szíveskedne nem küldeni aurorokat utánuk:
– Azt nagyra értékelnénk, köszönöm, miniszter úr.

Shacklebolt borzongva adta tovább a történetet. Amit Dragavei egy italajánlattal zárt, és azt mondta Shackleboltnak, hogy mellesleg nagyon finom illata van.

***

Novemberben befejeződött a Janus Thickey felújítási projekt. A Szent Mungo, a Malfoy-ajándékkal megerősödve, nem vacakolt. A legjobb mágikus építészeket és mérnököket alkalmazták, hogy felgyorsítsák a bontási és építési folyamatot, aminek eredményeként három hónap alatt teljesen felújított létesítményt kaptak.

A Szent Mungo ünnepséget rendezett az új kórterem elkészültének tiszteletére. Természetesen Draco és Granger is meghívást kaptak mint díszvendégek. Granger beleegyezett, hogy egy (1) órára kilépjen a laboratóriumából, hogy részt vehessen ezen. Draco átadott Smethwycknek egy listát a szigorú biztonsági intézkedésekről, amelyeket be kellett tartani, ha azt akarta, hogy Granger gyógyító személyesen is ott legyen.

Az ünnepségre magában a kórteremben került sor. Azok a betegek, akik nem akartak részt venni, visszavonultak a magánlakosztályukba, mert igen, most már voltak magánlakosztályaik.

A kórterembe érkezve Draco meggyőződött róla, hogy az ügyeletes aurorok és a Mágikus Közlekedésügyi Főosztály ügynökei a helyükön vannak, és elvégezte a résztvevők legilimenciafelmérését.

Granger nem sokkal azután érkezett meg, hogy megkapta az üzenetét, miszerint minden tiszta. Draco éppen csak megbizonyosodhatott róla, milyen csinosan is néz ki a puha rózsaszín talárban, amikor tömeg vette körül, és eltűnt a szeme elől.

– Üdvözlöm, Mr. Malfoy! – köszöntötte Smethwyck, és megjelent Draco könyökénél egy G&T-vel a kezében. – Megkínálhatom egy körbevezetéssel? Kezdjük az orvosi létesítményekkel. Itt a főszinten: egy rendelő, három kezelőszoba, és... a kedvencem... egy műtő...

Draco elégedetten szemlélte, amit látott, miközben haladtak. Az új létesítmény lenyűgöző volt, de ami ennél is fontosabb, biztos volt benne, hogy Granger örülni fog neki.

A kórtermet mágikusan kibővítették, és két szintre osztották. Fent egy nagy előcsarnok nyílt egy varázslatos mennyezettel à la Roxfort, amely tükrözte a napi időjárást (ma a szürke novemberi égboltot). A felső szinten harminc lakosztály és egy társalgó volt. Az alsó szinten most egy tornaterem, egy kis könyvtár és egy kávézó, ahol jelenleg italokat és ételeket szolgáltak fel a vendégeknek.

A kórterem túlsó végében, ahol egykor néhány szikár növény küzdött a létéért, egy hatalmas, Londonra néző ablakfal állt. Egy fedett kertet is építettek, ahol egy kisebb csoport lépkedett örömteli hangokkal, Longbottom és a szülei. Pansy hátrébb kísérte Frank Longbottomot hátán nyugvó kezével.

Egy folyosó vezetett a hidroterápiás medencéhez, amely a mágikus építészet bravúrjaként kilógott a főépületből. Minden oldalról ablakok vették körül, és trópusi növényekkel szegélyezték. Egy férfi feszített ott, zavaróan kicsi fürdőruhában, egy sokat szenvedő ápolónővel a sarkában. Draco felismerte a dús, bár őszülő hajzuhatagot: Lockhart.

A kert közelében egy zongora állt. Az egyik beteg valamit halkan játszott rajta. A családja mosollyal az arcán csoportosult körülötte. Lavender Brown volt az.

Draco megrázkódott, amikor meglátta őt. Eszébe jutott, hogy Greyback évek óta ártatlanokat gyötör, és még mindig ezt teszi. Azon tűnődött, vajon Granger kezelése tehet-e valamit a hegekkel.

Elfordult, hogy egy újabb Greyback-áldozatot lásson, Remus Lupint.

A törékenynek tűnő Lupin Tonks karjára támaszkodott, kezében egy bottal. Tonks az ünnepségre szabott férfiöltönyt viselt, és őszintén szólva jobban állt neki, mint a legtöbb férfinak.

Tonks hevesen védte a magánéletét. Soha nem említette, hogy Lupin ide került mint beteg. Az ő lágy hangját hallotta Draco, amikor először járt a kórteremben.

Grangerrel beszélgettek. Mindhárman a megbűvölt mennyezetre mutogattak és mosolyogtak.

Lupin kiszúrta Dracót, és intett neki.

Draco az évek során néhányszor beszélt Lupinnal, alkalomadtán aurori karácsonyi partikon és más eseményeken itt-ott. Nem szeretett Lupinnal beszélgetni. Lupin mindig valami szomorú kedvességgel nézett rá, egy tanár kedvességével, aki végignézte, ahogy rossz döntéseket hoztál, és majdnem tönkretetted az életed, de még mindig emlékszik arra a gyerekre, aki voltál. Draco ettől a meg nem érdemelt, kimondatlan törődéstől görcsösen érezte magát.

Ma azonban őszinte öröm volt abban a mosolyban, amelyet Lupin sovány arcán látott.
– A nap hőse.

– Ne hízelegj neki túlságosan! – sóhajtotta Tonks. – Már így is kezelhetetlen.

– Kezelhetetlen? Draco? Ezt nem hiszem el – mondta Lupin, és kezet rázott Dracóval.

Granger visszatartotta a mosolyát. Draco biztos volt benne, hogy neki is van néhány saját véleménye a férfi kezelhetőségéről.

Felkiáltások következtek a medencéről, a zongoráról, a lakosztályokról, a kertről. Granger mindennek örült, és inkább úgy nézett ki, mint aki legszívesebben lecsapna Dracóra. A férfi megfelelő sugarú körben helyezkedett el, de a lány nem lépett tovább.

Tonksot és Lupint a gyerekeik szólították el, akik a zongorán akartak játszani.

– Ez gyönyörűen összejött – szólalt meg Granger pozitívan vibrálva. – Kiszorítanám belőled az életet, de... túl sok a tanú.

– Kár. Pedig jó lenne.

– Végre megjavították azt a rohadt táblát.

– Tényleg? – Draco megfigyelte az új táblát. – Hiányozni fog az anus hickey Szárny.

– Volt egy bizonyos hírneve.

– Mi ez az ánusz? – hallatszott egy hang.

Theo volt az.

– Szerintünk úgy nézel ki, mint egy... – mondta Draco.

Granger felnevetett. Jó volt látni, még mindig ott volt valahol a munkaláz alatt.

– Kopj le, Draco! Hermione, helló, elragadóan nézel ki. – Theo Granger keze fölé hajolt, és egy csókot lehelt rá.

Jól mondta, mert valóban elragadó volt, de Theónak nem volt joga ezt mondani. Draco feszült szájjal, a szemével felnyársalva közvetítette ezt Theónak.

– Hogy mennek a szonettek, Draco? – kérdezte Theo.

Draco rávillantotta a tekintetét.
– Elszavaljak neked egyet?

– Nem kell.

– Gyáva.

Granger udvariasan zavartan nézett.

– Egyébként mit keresel itt? – tudakolta Draco.

– Maud nénit. – Theo a válla fölött hátramutatott, ahol egy hosszú köntösbe öltözött beteg csábítóan nézett az egyik pincérre.

– A rokona vagy Maudnak? – kíváncsiskodott Granger. – Ez sok mindent megmagyaráz.

– Valóban?

– Ő egy kielégíthetetlen flörtölő.

– Családi vonás. Csak azt akartam mondani, hogy szép munka, ti ketten, ez a hely zseniális. Láttad a medencét? Félig-meddig meggondolom, hogy ugyanezt a Nott házba is megcsináltassam.

Theo kerített magának egy tavaszi tekercset Draco tányérjából. Aztán ellopott egy töltött gombát. Aztán kitépte Draco kezéből a szalvétát, használta, majd visszaadta.

– Húzz el, te rohadt sirály! – zavarta el Draco, és a kezével intett neki. – Menj, nézd meg a nénikédet!

Theo megfordult.
– Jaj, ne... mit csinál?

Maud néni koktélkolbászt evett, de illetlenül.

– El kell mennem – közölte Theo. – Szép munka, már megint. Milyen csodálatos látni, hogy valami jót teszel a világban, Draco. Mindig is tudtam, hogy ez benned van. – Granger felé fordult, és a kezét az övére szorította. – Ő egy jó ember, tudod, minden faszfejség alatt.

Theo elment, és úgy tett, mintha nem hallotta volna Draco következtetését, hogy ő meg egy pöcsfej.

Most, hogy újra kettesben voltak, Draco bókot fogalmazott Granger számára, mert nem volt hajlandó Theo előtt mutogatni magát. Valami azonban megrántotta a nadrágszárát, és félbeszakította.

Egy kisgyerek egy nyirkos, kétes, Maud-féle koktélkolbászt tartott elé, hogy szemügyre vegye.

– Halló? – szólította meg Draco az egész szobát. – Van itt egy felügyelet nélküli magzat.

– Ő Belford úr unokája – mondta Granger, miközben körülnézett. – Ó... a család a kertben van.

Granger a térdére tette a kezét, és megdicsérte a kolbászt. (Egyébként nem dicsérte meg Draco kolbászát, és ő csak egy megjegyzést tett az igazságtalanságra. Talán neki is itt kellene parádéznia, kissé nedvesen.)

Granger felvette a gyereket, hogy visszaadja a szüleinek, Draco pedig egy üres tányérral, egy koszos szalvétával és egy kimondatlan bókkal távozott.

A hangulatán a következő látogatója sem javított, az abszolút zaklató McLaggen.

Ezen a partin túl sok volt az eldeformálódott kolbász.

McLaggen egészen jóképű volt öltönyben és nyakkendőben. Draco megjegyezte, hogy mugli öltönyt választott. Ez bosszantotta őt.

– Szép munka, haver – mondta McLaggen, és kezet rázott Draco kezével. – Hihetetlen ajándék.

Draco nagyon kevés emberrel állt „haver" viszonyban, és McLaggen nem tartozott közéjük. Olyan mosolyt küldött a férfi felé, amely aligha érdemelte ki ezt a nevet. Pusztán az ajkak összeszorítása volt, legfeljebb egy grimasz.

McLaggen egy darabig fecsegett a kórteremről, mielőtt elérkezett látogatásának valódi okához.

– Kérdezhetek valami meglehetősen... ööö... személyeset? – tudakolta.

– Mit?

– Te és Hermione...?

– Mi vagyunk mi?

– Találkozgattok egymással? Együtt?

Találkozunk? Naponta. Együtt? Mindig. Együtt-együtt? Abszurd. Csupán fenntartottak egy bonyolult egyensúlyt a kölcsönös paranoiából és bizonyos indokokból, és dugtak a pogány ünnepek alatt, aztán úgy tettek, mintha meg sem történt volna, a férfi nem szólt semmit, mert nem táplált érzéseket, de kínok között szenvedett, mert akkor ott voltak neki, és minél jobban próbálta kiűzni ezeket a szívéből, annál inkább ott éltek, fényes dolgokként a sötét helyeken, de minden rendben volt, és mindent kézben tartott.

– Nem – válaszolta Draco, hogy röviden összefoglalja a dolgot.

– Ah. Találkozgat valakivel? Tudod?

– Nem tudom, és őszintén szólva nem is érdekel – jelentette ki Draco, miközben mélyen szenvedett.

– Rendben. Csak azért gondoltam, hogy kérdezem, mert ti ketten... elég barátságosnak tűntök.

– Barátságosnak.

McLaggen a körülöttük lévő kórterem felé mutatott.
– Csak úgy csináltad mindezt, és azt mondtad, hogy érte tetted, pajtás.

– Így volt. Megmentette az életemet.

– Igen.

Belekortyoltak a saját italukba, és alig leplezett ellenszenvvel néztek egymásra.

– Kérdezhetek most valami személyeset? – tudakolta Draco.

– Rendben.

– Miből gondolod, hogy elég jó vagy neki?

McLaggen bámult rá. A sértettség lassan tört rá. Felállt, hogy szembenézzen Dracóval, a válla szögletes volt, az arca elvörösödött.
– Pontosan mit értesz ez alatt?

– Melyik szót nem értetted? Mindegy... hadd fogalmazzam újra. Nem vagy elég jó neki.

McLaggen befejezte a sértés feldolgozását, és mivel nem volt esze a szóbeli feloldáshoz, úgy tűnt, hogy a következő lépcsőfok felé halad, vagy átkokat, vagy ökölharcot készülnek váltani.

– Nem kell ennyire megsértődni – intézte el Draco egy hanyag vállrándítással. – Nem vagyok benne biztos, hogy bárki is elég jó lenne neki.

Ez McLaggent szünetre késztette. Az ökle, amely eddig az oldalánál feszült, elernyedt.
– Majd ő eldönti, ki elég jó neki.

– Egyetértek.

– De szereti eljátszani a nehezen kaphatót. A Roxfort óta így van. Csak egy kis lökés kell neki.

– Egy kis lökés?

– Nekem van... befolyásom.

– Tényleg? – kérdezte Draco. – Miféle befolyásoló erő?

– Stratégiai helyek, stratégiai testületekben.

– Ez aztán az igazi pöcsös húzás.

McLaggen vállat vont.
– A szokásos csábítások nem hatnak rá, pénz, külsőségek. Ahogy azt már magad is észrevehetted.

– Nem jöttem rá.

– Hm.

Draco következő kérdése kifejezetten laza volt.
– Beszéltél ma Smethwyckkel?

– Hippokratesszel? Nem. Miért?

– Azt hiszem, van egy kis híre a számodra.

– Milyen hír?

– Gondolom, nem árt, ha most már elmondom – töprengett Draco. – Már nem vagy tagja a Szent Mungo igazgatótanácsának.

– Micsoda?

Draco bocsánatkérően nézett rá.
– Én távolíttattalak el téged. Sajnálom, haver.

McLaggen felfortyant.
– Te... mi? Mégis mit képzelsz, ki a fenének képzeled magad? Nem te döntöd el, hogy én...

– De igen. Ez volt az egyik kikötésem. Egy ekkora ajándékért örömmel teljesítették. Úgy tűnik, néhány éve már hírnévveszélyesnek tartanak téged. Valami köze van a nőkkel, különösen Grangerrel szembeni viselkedésedhez. Az MNHS-nek is jelezték ezt az aggodalmat. Úgy tudom, te vagy az egyik kurátor. Nem vagyok benne biztos, hogy meddig fogod megtartani a helyedet. Tekintsd ezt baráti figyelmeztetésnek, talán le tudnál mondani, és elkerülhetnéd az arculatvesztést.

Az előcsarnok közepén Smethwyck egy poharat kocogtatott meg, és mindenki figyelmét magára hívta.

– Ez pedig nekem szól – jelentette ki Draco. McLaggen kezébe tette a tányérját és a koszos szalvétát. – Fogd meg ezeket... mint egy jó fiú. Nekem most mennem kell.

Smethwyck, az MNHS képviselői és Crutchley gyógyító is beszédet mondott. Crutchley-é volt messze a legmeghatóbb, ő látta, hogy évtizedek elhanyagoltsága néhány hónap alatt megfordult, és félig úgy tűnt, meg van győződve arról, hogy ez az egész csak álom volt. Dracót és Grangert különböző módon a tömeg elejére terelték, rávették őket, hogy mondjanak néhány szót, visszaterelték őket a tömegbe, ismét előre tolták őket, koccintottak, lefényképezték őket, és újra koccintottak.

Az ezt követő keveredés közben Draco látta, hogy Grangerhez a tanács tagjai közelednek. A legtöbben óvatos tisztelettel bántak vele. Néhányan aggodalommal közeledtek felé, mintha a lány esetleg bekattanna, és egy szikével rájuk vetné magát. (Ezen a téren nem kellett aggódniuk, csak akkor csinált ilyet, amikor az aurorja agyát éppen egy Viking akarta a padlóra fröcskölni.)

Narcissa jelezte Dracónak, hogy néhány órára elszenvedi az angol nedvességet, és benéz az ünnepségre. Épp időben érkezett a beszédekre, napbarnítottan és még mindig olyan illatúan, mint az a sevillai terasz, ahol eddig időzött...

Amikor megpillantotta Grangert, Narcissa sokkal melegebben üdvözölte, mint ahogy Draco várta volna, talán a sevillai forróság benne is megmaradt.

Draco a Belford család karmai között volt, akik köréje gyűltek, hogy megköszönjék neki, és beszámoljanak Mr. Belford régóta fennálló furunkula aranyeréről, amit meggyógyítottak, és a kisgyermekük a férfi arcába tartotta a koktélkolbászt.

Draco Granger felé csalogatta őket, hogy hallja, mi hangzik el közte és az anyja között.

Granger az egész kórterem felé gesztikulált, és háláját fejezte ki a maga szenvedélyes módján.

Narcissának, úgy tűnt, nagyon megtetszett Granger. Granger kezét a sajátjába szorította.
– Kérlek, ne beszélj nekem a háláról! Visszahoztad a fiamat az élők világába. Ez csak egy gesztus. El kell mondanod, ha van még valami, amit a családom tehet érted. Hogy állnak az éléskamráid?

– Ööö... jól vannak... és te több mint eleget tettél, tényleg mindenben túltettél...

– Ez csak pénz – szólt Narcissa, olyan kézlegyintéssel, és aggodalom nélkül, amilyet csak az igazán gazdagok tudnak megengedni maguknak. A lány az elvarázsolt mennyezetre pillantott. – Dracónak általában kevés ideje vagy türelme van a jótékonykodásra, az elméje a dolgok befektetési oldalára hajlik, tudod, én pedig a jótékonysági tevékenységeket irányítom, de ebben az esetben figyelemre méltóan jól csinálta.

– Tényleg.

– Sikerült egy újfajta fókuszt adnod neki.

– Ó, igen, a fókuszt. – Granger Narcisszára vetette egyik merev mosolyát.

– Boldognak tűnik. Tényleg csak azt akarom, hogy boldog legyen, tudod?

– Hát persze.

– Azt akarom, hogy találjon valamit vagy valakit, csak tegye boldoggá.

Narcissa jelentőségteljesen Grangerre nézett. Granger elpirulva bámulta a gin pezsgőjét, mintha az egész lényét annak fogságában tartaná. Draco fontolgatta, hogy meglöki Narcisszát, és a földbe taszítja.

– Bocsáss meg az anyáskodó fecsegésemért! – szabadkozott Narcissa. – Mindenesetre lenyűgözött a fiam. Talán mégiscsak képes lesz átvenni a talárt. Tudod, mindig is azt kívántam, bárcsak többet foglalkozna ezekkel a dolgokkal. Láttad a kis kertet? Én nem tettem volna a krizantémokat egészen közel a liliomfűhöz, kicsit elvesznek benne, de egyébként...

A kisgyerek ismét elszökött, és odajött, hogy megmutassa Grangernek a koktélkolbászt.

– Ó! – mondta Narcissa. – Ez egy árva gyerek?

– Ööö... nem... Belfordéké – tisztázta Granger, újra felemelte a gyereket, és körülnézett a szobában. – Meg fogják taposni.

– Biztos vagy benne? Úgy néz ki, mint egy árva. Olyan koszos. Talán utcagyerek. Miért van nála kolbász? Talán zsebre vágta? Hol vannak a dadusok?

A Belfordok hada lecsapott a tévelygő gyermekükre. Granger a családtagok között hánykolódott a köszönetek, gratulációk és aranyérsztori frissítések örvényében, mígnem Narcissa vékony keze a könyökénél megragadta, és kihalászta az örvényből, hogy folytassák a beszélgetést.

Draco csatlakozott hozzájuk.

– Áh, Draco, hát itt vagy. Épp most mondtam Granger gyógyítónak, hogy lenyűgözött, ahogy egy ilyen léptékű emberbaráti gyakorlatot irányítasz.

– Csak annyit tettem, hogy aláírtam a pénz átutalását. A tervezés az egész... az egészet valaki más végezte a kórházban.

– Igazán? Nos. Valaki meglehetősen zseniális, gondolom – jegyezte meg Narcissa. – Nagyon jól átgondolt. Csak a krizantémok.

Draco Grangerre nézett. Ő a legapróbban rázta meg a fejét. Nagyon is jól van ez így. Nem akart rámutatni, hogy az a ragyogó Valaki itt van.

– Jól sikerült a beszéded, Draco – folytatta Narcissa. – Nem túl bőbeszédű. Legközelebb próbálj meg egy kicsit mosolyogni. Nem akarunk gőgösnek tűnni. A nép emberei vagyunk, satöbbi.

– Persze.

Narcissa kissé megborzongott, és szorosabbra húzta vékony válla köré a kendőjét.
– Huzat van? Azt hiszem, van némi huzat. Valaki kinyitotta az ablakot? Gondolom, csak én vagyok így... Épp most voltam Sevillában, és azonnal visszamegyek oda. Nem bírom tovább az angol nedvességet. Gondolom, a korom miatt...

Grangert elhívták, hogy a Próféta riportereivel beszéljen.

Narcissa az ujját behajlítva közelebb intette Dracót.

– Draco – kezdte összeesküvő suttogással.

Rebujito volt a leheletén, sherry és citrom. Nem a sevillai forróság volt az, ami benne lappangott... az anyja szépen becsípett, és remekül érezte magát. Ez megmagyarázta az indulatosságát.

– Igen?

– Gondolkodtam – mondta Narcissa.

– Jaj, ne!

– De igen. Tudjuk, hogy Granger gyógyító egyedülálló-e?

– Anyám.

– Csupán kíváncsi vagyok. Elgondolkodtam... a lehetőségeken. Ne légy ilyen védekező! Úgy nézel ki, mint aki épp most nyalt meg egy csalánt. Kedveled őt? Szerintem kedvelned kellene. Ő nem finomkodó. Még mindig nem mondtad el, milyen minőségben dolgoztok együtt.

– Szó szerint nem tudom megmondani. Titoktartási fogadalmat tettem.

– Valóban? Hm. Akkor biztos fontos lehet. Derítsd ki, hogy egyedülálló-e. Légy kezdeményező, Draco!

– Anya.

– Én csak egy javaslatot teszek. A passzivitás csak fájdalmat szül, kedvesem. Ezt hosszú életem során tanultam meg. Ne légy olyan, mint én! Ó, vigyázz, mögötted az az árva megint itt van... vigyázz a zsebeidre... nem, gyermekem, nem kérem a kolbászt.

Narcissa elkalandozott, hogy folytassa a körútját, és homályosan megígérte, hogy küld Dracónak egy üzenetet, amikor visszatér Sevillába.

Dracón volt a sor, hogy a Próféta interjút készítsen vele. Különböző szép dolgokat mondott a hosszú távú gondoskodás és az adományozás fontosságáról, miközben felhördült az anyja új rajongásán Granger iránt.

A gaz kisgyerek folytatta ámokfutását. Hevesen rángatta Longbottom nadrágját. Draco pontosan a rossz pillanatban nézett oda. A nadrág lecsúszott, és csodálatos panoráma tárult elé Longbottom hosszú fenekéről.

Crutchley gyógyító hatalmas öleléseket adott Dracónak és Grangernek, felváltva fojtogatva mindkettőjüket a széles mellkasán.

Granger enyhén zavartan nézett vissza levegőért kapkodva. Draco, aki már hozzászokott a cicikhez az arcában, csak a haját igazgatta.

Amikor megszabadultak Crutchley bőséges kebleitől, Granger oldalra húzta Dracót.

– Smethwyck épp most beszélt McLaggen igazgatósági helyéről. Ez a te műved volt? –kérdezte.

– Én? Nem. Én nem avatkozom bele a kórházvezetés ügyeibe.

– Nem hiszek neked.

– Igazad van, hogy nem hiszel. Smethwyck elmondta neked, hogy kihez kerül a megüresedett hely?

– Nem...

– Az enyém – közölte Draco.

Granger szemöldöke felszaladt.
– Gratulálok! A hozzá nem értés egy egészen új pestisjárványa vár rád.

– Nem, ez vár rád.

– Micsoda?

– Kineveztelek téged a képviselőmnek a székembe. Remélem, ez így rendben van.

A mosoly, istenek, az a mosoly.

– Ez... nagyon is rendben van – mondta Granger.

A ragyogás a szemében, az ajkába harapás, a pillantása lefelé.

– Rázd őket formába, Granger!

– Szíves örömest megteszem.

Belekortyoltak az italukba. Most a lány hosszan és csodálkozva nézett a férfira.

– Mi az? – kérdezte Draco.

– Semmi. Hát... valami. Egyetértek Ernievel.

– Igen?

– Végül is rendben vannak ezek a Malfoyok.

Draco a poharát az övéhez érintette a legmalfoyosabb vigyorával.

Az ünneplés a végéhez közeledett. Búcsúzás után Draco egy kiábrándult Grangert kísért a Szent Mungo előcsarnokába, ahol hop-por kandallók sora pislákolt.

Szokatlanul zsúfoltnak találták a helyet. Emberek tömege tolongott, és zűrzavaros hangok hallatszottak. Mindenfelé pergamendarabok lobogtak, a mennyezetre ragadva, az ablakokra erősítve, szanaszét fújva.

Montjoy, az egyik ügyeletes auror, odament Dracóhoz és Grangerhez.

– Vigyétek ki innen – motyogta, amikor közel ért.

– Mi folyik itt?

Montjoy egy alacsony szintű taszítót használt, hogy eltolja az embereket az útból, miközben Draco a kandallók felé húzta Granger láthatatlan énjét.

– Több száz... több ezer ilyen, az egész előcsarnokban – számolt be Montjoy, és felkapott egy darab pergament. – Humphreys épp most üzent... azt mondja, hogy a Minisztérium is tele van velük.

A pergamenre egy Gemino átkot mondtak, amikor Montjoy a kezében tartotta, akkor is másolatok pattantak ki belőle, és a padlóra ömlöttek.

A pergamenen Granger fényképe volt. Alatta pedig a következő sorok, durva, egyenetlen kézírással:

– Adjátok át Grangert, és a támadások abbamaradnak.

***

Várták, hogy Greyback lecsapjon, és ez meg is történt.

Nem egy újabb közvetlen támadás formájában történt, hanem valami sokkal alattomosabb módon. Valami, ami az egész varázsló népesség szemét ráirányította, és irtózatos ösztönzést jelentett, hogy segítsen Greybacknek eljutni hozzá. Az Egyesült Királyság kulcsfontosságú mágikus helyszínei ugyanolyan támadásban részesültek, mint a Szent Mungo.

Grangerrel együttműködve a Minisztérium közleményt adott ki az áttörése természetéről. Azzal a bejelentéssel, hogy a likantrópia gyógymódja a klinikai tesztek felé halad, Greyback öncélú gyávasága lelepleződött.

De ahogy a novemberi telihold közeledett, suttogások is felröppentek. Két rettegéssel teli telihold telt el, és egy újabb közeledett. A lakosság ideges volt. Néhányan már vesztettek. Néhányan rettegtek a vereségtől.

A kár már megtörtént. Granger többé nem mehetett ki a nyilvánosság elé. Minden értelemben a kúriába és a laboratóriumba volt bezárva.

Olyan jól viselte a megpróbáltatásokat, ahogy Draco remélhette. Ha Greyback el akarta szigetelni, akkor nem sikerült neki. A jegyzetfüzete vég nélkül zümmögött a támogatásról szóló üzenetekkel. A házikóját félig betemették levelekkel. A világ minden tájáról érkeztek felkérések a cambridge-i postaládájába, hogy vegyen részt a klinikai kísérletekben. A Próféta címoldala tele volt szerkesztői felháborodással és lakossági levelekkel, amelyekben a Greyback kényszerítési kísérlete miatti undorukat fejezték ki.

Narcissa riadtan küldött Dracónak egy üzenetet, hogy gondoskodjon róla, hogy Granger gyógyító biztonságban legyen ettől az őrülttől, és felajánlják neki a birtokot. Amikor Draco megmutatta neki az üzenetet, Granger napok óta először mosolygott.

A novemberi telihold idején a dán aurorok főhadiszállása harmincfős különítményt küldött a saját aurorjaik közül, hogy segítsenek a következő támadássorozatban. Ennek és a lakosságnak köszönhetően, amely most már komolyan vette a fenyegetést, mindössze nyolcan fertőződtek meg, de senki sem halt meg.

A november decemberbe torkollott. A rossz mellett voltak jó pillanatok is. Granger tüze, amelyet távolról sem oltott ki Greyback, még lenyűgözőbben lángolt.

Abban a diadalmas pillanatban, amikor a laboratóriumban a boszorkány befejezte a likantrópia ellenszerének első adagjának szintézisét, Draco megtiszteltetésnek érezte, hogy tanúja lehetett. A laboratóriumot sikolyok, ugrások és tapsrend rázta meg, ahogy Granger teljes csapata elhalmozta őt. Aztán mindannyian leültek vagy lefeküdtek a padlóra, valaki pedig pezsgőt nyitott, és körbeadták az üveget, mert túl kimerültek voltak ahhoz, hogy poharakat varázsoljanak. Granger megpróbált beszédet mondani, de a hangja elakadt, a kezébe temette az arcát, és néma zokogás gyötörte. Ez az egész csapatában sírás láncreakcióját indította el, amely csak akkor szűnt meg, amikor még három-négy üveg pezsgő elfogyott.

Sok órával később Draco egy néma laboratóriumban találta magát éjfélkor, ahol mindenki a lábai előtt aludt a padlón.

Grangert a kandallón keresztül hazavitte.

Granger befejezte a beadványok átvezetését a kódexek, hatóságok, szabványok, kutatási és etikai felülvizsgálati bizottságok irtózatos útvesztőjén, és megkezdte a klinikai kísérleteit.

Lupin a betegek első csoportja között volt, akik megkapták az első adagot. Draco elkísérte a kiábrándult Grangert a Szent Mungóba, hogy beadja neki. Lupin körül ott volt a családja. Tonks az egyik kezét fogta, a kamasz fia a másikat. A lánya a térdén ült.

Granger csupa szelíd profizmus volt, ahogy beadta az infúziót. Lupin sovány arcán mosoly ült, és a szemében remény, ami illett az ereibe nyomott Reményhez.

Draco először látta, hogy Tonks sír.

***

Amikor Draco és Granger aznap délután visszatértek a kúriába, Granger, akinek a saját szemei meglehetősen csillogtak, azt mondta, hogy kedve lenne egy sétához, nem akar-e jönni?

Igen, el akart menni. Hát persze.

Melegítő bűbájokat szórtak magukra, majd végigmentek ropogó léptekkel a fagyos ösvényen, amelyet jégpáfrányok és nyikorgó nyírfák szegélyeztek ezüstösfehéren. A lélegzetük csordogált mögöttük.

Egy ideig nem szóltak semmit. Granger elgondolkodva szelte az utat a fagyott tócsák mellett. Draco lépést tartott apró lépteivel, követte, hol csak mögötte, hol mellette.

Az ösvény végére értek. Egy tükörsima tóhoz torkollott, amelynek szélein csillogott az új fagy.

A levegőnek hideg és tiszta illata volt, olyan tiszta, hogy szédítő volt túl mély levegőt venni.

Granger megállt a padkán, és összecsapta kesztyűs kezét. Draco odalépett mellé.

Csendben álltak.

A férfi könyökével megbökte a boszorkányt.

A lány felnézett rá.

– Megcsináltad – mondta Draco.

Granger a kesztyűjét a szájához szorította, és hitetlenkedve mosolygott.

– Én... igen. Meg kell néznünk, hogyan jönnek vissza a számok az első néhány infúzió után. De... igen.

Felnézett a széltől megtépázott égre. Ez egyike volt azoknak a decemberi napoknak, amikor az égbolt tiszta, kék ragyogásban pompázott. Sóhajtásának fehér fuvallatát egy széllökés felfelé vitte, és eltűnt benne.

Valami kedves, reszkető öröm volt benne, a kimerült ember „el sem hiszem öröme", aki nagy erőfeszítések árán elért valamit, és lassan eljutott oda, hogy élvezze a felhőtlen örömöt.

Könnyek csillogtak a szemében.

Remegő lélegzetet vett.

Draco egy zsebkendőt nyújtott neki a csontig hatoló ölelés helyett, amit szeretett volna adni neki.

– Szeretném leszögezni, hogy ezek boldog könnyek – szipogta Granger

– Nyilvánvalóan.

Granger megtörölte a szemét, majd a mellkasához szorította a zsebkendőt. Megköszörülte a torkát.

– Cikket fogok írni erről a projektről, most, hogy a munkám nyilvános. Talán még egy könyvet is. És lesz egy hosszú listám dedikációkról és köszönetekről. Ez sok kéz és sok elme munkája volt. Természetesen mindenkinek a laborban, és megannyi kollégának, akiknek a munkáját beépítettem, és az előttem járó kutatóknak, és...

– És?

– Szeretnélek még hozzátenni téged – válaszolta Granger.

A boldogság váratlan szikrája gyúlt fel Dracóban.
– Tényleg?

– Igen.

– Megtiszteltetés lenne – szólt Draco, és képtelen volt megállni, hogy ne üljön ki egy elragadtatott vigyor az arcára.

– Még nem döntöttem el, hogyan fogalmazzak. Jobban szeretnéd a névtelenséget? Használhatnék valamilyen melléknevet, mondjuk szeretném megköszönni a tüskének az oldalamban?

– A kellemetlen aurornak? – javasolta Draco.

– Az opportunista ghoulnak?

– A hozzá nem értés igazi dögvészének?

– Ágyéknak?

– Akkor Hormonként kell aláírnod.

– Ezt talán nehéz lesz megmagyarázni a szerkesztőnek.

– Gondolod, hogy a „Társ ismeretlen bűntettekben" a bűnösség beismerésének minősülne?

– Nem tudom, te vagy az auror.

– Mm. Jobb, ha nem.

– Talán egyszerűen csak azt mondom, hogy szívből köszönöm Draco Malfoynak...

– Ez tetszik.

– ... akinek a haját sokszor feláldozták az ügy érdekében.

– Ez adja meg a szükséges komolyságot.

– Akkor ezt megbeszéltük. Köszönöm.

– Ünnepelnünk kellene. Szeretnél meghívni valakit a kúriába ma este? Van egy üveg 1972-es Beaujeu-Saint-Vallier.

– 1972?! Te jó ég, dehogy. Tartogasd egy különleges alkalomra.

– Te vagy a különleges alkalom.

Granger felnevetett, majd elgondolkodott. Végül azt mondta:
– Őszintén szólva, ma este inkább nem csinálnék semmit.

Kinézett a mozdulatlan tóra. A kabátja alatt elernyedtek a vállai. Az első infúziók beadásával óriási nyomástól szabadult meg.

A tüzes láza alábbhagyott. Újra a saját fejében volt.

Draco érezte a változást, amikor a tekintetük találkozott. Most már nem taszította el a lázas forróság és a túlságosan terhelt elme ahhoz, hogy a munkán kívül másra is tudjon gondolni. Most ismét a megszokott melegség vonzotta magához. A csendes vonzalom. A vonzás.

A könyökét nyújtotta a lány felé.
– Menjünk, ne csináljunk semmit. Nem hiszem, hogy bárki is jobban megérdemelné.

Spanyolország óta nem igazán értek egymáshoz.

A lány gyors mosollyal nézett fel a férfira. Érezte, ahogy a könyökét megragadja, és a köpenyén keresztül meleg ujjakat szorít.

A nő visszatért.

A szíve felszállt a széllel, és az ég felé tartott.