Draco Malfoy és a szerelem gyötrelmes megpróbáltatásai [Befejezett]

21. fejezet - A megalázó megpróbáltatás elkezdődik

Draco néhány kellemes napot töltött a lebegő gyönyör állapotában. Semmi sem tudta feldühíteni. Boldog kis felhőkön sodródott. Nem vitatkozott az anyjával, bármilyen rendezvényen is kellett részt vennie, amit Narcissa erőltetett. Teljes szívéből megölelte Zabinit, amikor legközelebb találkozott vele. Megbűvölt egy Gringotts-béli koboldot, hogy kisebb szabálysértést kövessen el. A munkahelyén kedvesen üdvözölte Pottert és Weasley-t, akik ezért a földre teperték, mert meg voltak győződve arról, hogy imperiálták.

Ekkor – az arcát Potter hóna alatt tartva – Draco kezdett rájönni, hogy valami veszélyes készülődik. Valami, ami nem illik Draco Kibaszott Malfoyhoz.

Aztán a jó érzés kezdett alábbhagyni, majd az értelem kezdett újra beáramlani. Draco – az arcát Potter zavaróan nedves hónaljából eltávolítva – jelentős időt szentelt annak, hogy azon töprengjen, mi a fene baj van vele. Ha őszinte akart lenni magához, ami kellemetlen érzés volt, az a Valami Grangerrel lehetett kapcsolatos. Az a Valami, amit már néhány hete dédelgetett. Talán néhány hónapja.

Mikor kezdődött? Nem volt benne biztos. Visszatekintett és megpróbált objektív lenni, bizonyos sarkalatos pillanatokra gondolni. Talán, amikor táncoltak. Talán Provence-ban. Talán, amikor a lány megérintette a sebhelyes Jegyét. Talán, amikor a boszorka egészen a mágikus kimerülésig hajtotta magát, hogy megmentse őt egy nem létező veszélytől a kviddicspályán. Vagy amikor erősségnek nevezte őt a S.W.O.T-elemzésében. Talán akkor, amikor Granger vadul lelkesedett a moháért. Nem tudta. Fokozatosan és lassan történt, és könnyen figyelmen kívül lehetett hagyni.

Azonban... Valami bármilyen jellegű dolog közte és Granger között, az veszélyes és elfogadhatatlan volt. A nyilvánvalóan borzalmas, leküzdhetetlen problémáik, a múltjuk, a csomagjaik, valamint az általános ellentétük mellett ő volt a megbízója, ráadásul a Valami szigorúan tilos volt az aurorok és a védenceik között. A vonzalom egy dolog, de az érzelmek (ha egyáltalán adott egy címkét a Valaminek), a Magatartási Kódex és a józan ész megsértését jelentették. Draco rengeteg szabályt megszegett, de ezt az egyet nem volt hajlandó semmibe venni. Az érzések elhomályosították az ítélőképességet, és veszélyeztették az aurort, valamint a megbízót egyaránt. Ez hanyagság volt. Felelőtlenség.

És ráadásul... ráadásul... Draco gyűlölte az érzelmeket. A legjobb esetben csak bosszúságot és figyelemelterelést jelentettek, a legrosszabb esetben pedig irtózatos sebezhetőséget. Sikeresen kerülte az érzéseket a gyengébbik nemmel való minden összefonódása során, beleértve az Astoriával való eljegyzését is. Ezt a jó szokását ápolta. Tisztán és rendben tartotta a dolgokat. Ettől volt leküzdhetetlen és szabad.

És most ez megfogta. Az, hogy Granger ajtajánál időzött, és elveszett a szemében a lilaakácok alatt, kinyitotta Pandora szörnyűséges szelencéjét. Érzelmek. Enyhe érzések, de mégis. Gondolatok. Álmok. Akkor kúsztak elő, amikor a legkevésbé számított rájuk, amikor épp reggelizett, vagy éppen egy sötét varázslót tartóztatott le vagy egy gurkó elől menekült. Semmi keresnivalójuk nem volt a fejében, mégis ott voltak.

Naponta körülbelül kétszázszor sóhajtott vágyakozva. Újra lejátszotta a Grangerrel folytatott régi beszélgetések emlékeit, azokat az oda-vissza beszélgetéseket, amelyek néha könnyed tréfálkozásból, néha pedig kardok keresztezéséből álltak. A rózsák illatától borjúszeművé és ostobává vált. Álmodozott az arcára adott csókokról és az ölelés gyönyöréről. Amikor keményen felébredt, más dolgokat gondolt Grangerről – élénk képzelgések, amelyekre utólag nem volt büszke, de, bassza meg, könnyű volt belefeledkezni.

Naponta ellenőrizte a jegyzetfüzetét, hogy nem kapott-e üzenetet Grangertől. Szánalmas. Hülye okokat keresett, hogy írjon neki. Szintén szánalmas. A szokásosnál is jobban figyelt a gyűrűre. Még szánalmasabb. Ellenállt a késztetésnek, hogy megnézze a napirendjét, és véletlenül oda ugorjon be, amerre a lány tartózkodik, de már az is gyötrelmesen szánalmas volt, hogy egyáltalán késztetést érzett rá.

A szánalmassága tombolt a lilaakácos éjszaka óta. Azonnali helyreigazításra szorult.

Draco összehívott egy sürgős találkozót Theóval.

A Nott-birtokon találkoztak, néhány nappal azután, hogy Draco Grangerrel az ajtóban lődörgött. Draco drámai alakot öltött, ahogy végigsétált a szalonban, fekete talárjával maga mögött. Ekkorra már eléggé felhúzta magát.

Közben Theo, lévén tétlenkedő típus (ellentétben Dracóval, aki a szorgalom bajnoka volt), egy kanapén dőlt el, pohárral a kezében. Haszontalan volt, mint mindig.

– Ha megmondanád, ki ő, talán jobb tanácsot tudnék adni – mondta Theo.

– Nem akarom a tanácsodat.

– Akkor mit kérsz tőlem?

– Szeretnék... szükségem van... nem is tudom... egy vödör hideg vízre az arcomba.

Theo megpöccintette a pálcáját. Egy jeges vízzel teli vödröt varázsolt. Amit Draco messzire hajított onnan.
– Nem szó szerint, te abszolút barom.

Theo sértődötten nézett.
– Szörnyen vegyes üzeneteket közvetítesz. Én csak segíteni akarok.

– Szükségem van egy szerelemellenes bájitalra. – Draco hirtelen megtorpant. – Léteznek ilyenek? Egy gyűlöletbájital.

– Kit akarunk gyűlölni? – kérdezte Theo. – Amúgy sem utálunk mindenkit, nem igaz?

– Igen. Kivéve őt. De nekem gyűlölnöm kell őt. Hát... talán nem is gyűlölni. Nem szeretni. Vagy... vagy inkább továbbra is idegesíteni. Legalábbis nem kedvelni.

Theo belekortyolt a borába.
– Miért?

– Mert én Draco Kibaszott Malfoy vagyok, és én nem érzek ilyen kibaszottul habosbabos kis érzelmi összefonódásokat a kicseszett...

– Kivel?

– Vele.

– Talán neked mégis kellene ez. Lehet, hogy ezt lelkileg gazdagabbnak találnád, mint a szokásos gyors dugásokat.

– Nincs szükségem szellemi gazdagodásra.

– Mm. Nem értek egyet.

Draco gúnyosan felhorkant, járkált még egy kicsit, aztán végigsimított a haján.
– Ez rossz.

– Mennyire rossz? – kérdezte Theo.

– Rossz. Álmodozás. Révedezés. Meg én.

– Ooh! – Theo egy elragadtatott vonaglással kérte: – Mesélj nekem az álmodozásról!

– Nem.

– Ezek olyanok, mint a holdfényben csókolózó álmodozások? Vagy pajzán fantáziálások róla az ágyban? Vagy – cseszd meg – az esküvőről és gyerekekről?

– Fogd be!

– Akkor a fentiek közül mindegyik – állapította meg Theo. Elrágcsált egy szőlőt, és közben elégedettnek tűnt.

– Egyik sem. Húzz a picsába! – Draco elviharzott a szoba egyik sarkába, egy pillanatig duzzogva megállt, majd visszasétált Theo felé. – Száz, nem is, inkább ezer oka van annak, hogy miért nem kellene ilyen érzéseimnek lennie.

– Sorold fel az okokat!

– Nem.

– De tudni akarom, hogy jogosak-e.

– Egy pillanat alatt leszűkítenéd, hogy ki ő. Nem.

– Már leszűkítettem – mondta Theo. – Most már csak az a kérdés, hogy megerősítsem-e az elméletemet.

– Mi az elméleted? Igazából nem is akarom tudni. Ne is válaszolj!

– Mentálisan elzárkóztál? – kérdezte Theo.

– Igen.

– Hagyd már abba! Nem vagyok legilimentor.

– Így könnyebb az „eurgh" érzések nélkül gondolkodni ezeken az idiótaságokon.

– Boldoggá tenne téged?

– Nem. Alig bírjuk elviselni egymás látványát. Alapvetően összeférhetetlenek vagyunk.

Theo a mellkasára szorította a kezét.
– Ó, ez isteni! Sokkal érdekesebb, mint a szokásos mocskos történeteid. Legalábbis a három legjobb között van.

– Sajnálom, nem tudtam, hogy rangsoroljuk a tévelygéseimet.

– De igen. – Theo megevett még egy szőlőt. – Puszta intellektuális kíváncsiságból, boldoggá tenné az anyádat?

Draco szünetet tartott, és egy pillanatra elgondolkodott. Végül így szólt:
– Rohadtul fogalmam sincs róla.

– Hm – mondta Theo. – Ez gyengíti az elméletemet.

– Jó.

Draco folytatta izgatott lépteit a szalonban. Kavargó talárja beleakadt Theo borosüvegébe, és az a falnak csapódott.

Theo füttyentett.
– Szerencséd, hogy a nagy részét már megittam. Ez egyébként velem egyidős volt. És most nézd meg, találkozott a végzetével, mert Draco Malfoy belezúgott valakibe.

Draco eltüntette az üvegszilánkokat.
– Ez nem egy fellángolás.

– Akkor mi?

– Ez... na jó, rendben. Ez egy rohadt szerelem.

– Mikor találkozol vele legközelebb?

– Nem tudom. Nem is akarok. Azt hiszem, jobb, ha egyáltalán nem találkozom vele. Hadd múljon el ez az egész!

– A távollét elragadóvá teszi a szív érzéseit – mondta Theo.

– Akkor mit javasolsz? Nem akarom újra látni őt, mert csak egy holdkóros bolond leszek, aki ürügyeket keres, hogy virágot tegyen a hajába.

– Azt mondanám, keress valaki mást, aki eltereli a figyelmedet, de van egy olyan érzésem, hogy ez volt az első támadási irányod, és szánalmas kudarcot vallottál.

Dracót mélységesen irritálta, hogy Theónak igaza volt.
– És ezt honnan tudod?

– A szóbeszéd terjed. Elég sok boszorkányt söpörtél le magadról az elmúlt hónapokban, tudod. Érzelmek sérültek meg.

– Ah.

– Úgy tűnik, válogatós lettél. Néhányan Narcissát hibáztatják, amiért visszafogott téged. Egyesek azt feltételezik, hogy feleséget keresel magadnak. Luella pedig hirtelen fellépő impotenciára gyanakszik.

– Elbűvölő boszorkány.

– Mit mondjak, ha legközelebb azt hallom, hogy a jó hírnevedet bemocskolják?

– Az anyám egy kényelmes kifogás.

– Rendben. – Theo megidézett egy újabb borosüveget, és odébb tette Dracótól. – Te nem iszol? Vagy ma este a drámai járkálást válaszod a kedvenc italod helyett?

– Nem ihatok – mondta Draco. – G... a gyógyítóm azt mondta, hogy két hétig távol kell maradnom a piától. Várnom kell keddig.

– Szegény drágám! Akkor majd akkor én megteszem helyetted. És mesélj a gyógyítódról... Granger volt az, ugye? Úgy látszik, elég tudományos húzás volt, amit csinált, hogy megmentette az irhádat.

– Ő volt. – Draco igyekezett közömbösnek látszani. – Megpróbálta elmagyarázni, de nem tehetek úgy, mintha egy szót is értettem volna. Mugli módszerek, tudod. A szemem közben egészen elüvegesedett.

– Hálás lehetsz neki.

Draco Theóra szegezte a szemét, de Theo úgy tűnt, ártatlanul folytatja ezt a kérdezősködést.
– Hát persze. Hálából adakozni fogok a Szent Mungónak.

– Még mindig együtt dolgoztok?

– Igen – mondta Draco. – Hová akarsz ezzel kilyukadni?

– Sehova – rázta meg a fejét Theo. – Csupán azt hallottam, hogy rendkívüli.

– Rendben.

– Meg kéne hívnom a következő partimra – elmélkedett Theo. – Bemutatni mindenkinek a boszorkányt, aki megmentette a mi Dracónk életét.

Draco, aki most már egészen biztos volt benne, hogy csalinak nézik, csak sóhajtott.
– Ha úgy gondolod, hogy egy pimasz gyógyító izgalmas kiegészítője lenne a szokásos társaságnak.

– Szerintem az lehet. És gondolj csak bele... táncolhatnánk, és egészen sokkolhatnánk Luellát a látvánnyal, ahogy Granger hozzád bújik...

Draco süket lett a mondat további részére; a kognitív funkcióit teljesen lefoglalta az a bájos gondolat, hogy Grangert a karjaiban tarthatja. Megint hát nélküli ruha, minden bizonnyal. A zöld is jó volt. Vagy fekete? Feketében valószínűleg egy látomás lenne. És olyan magassarkúban, ami pont megfelelő magasságra hozná...

Nem. Bassza meg.

– Rendben – mondta Draco élesen, hogy leplezze ostoba szárnyalását. – Én már megyek is. Bebizonyosodott, hogy eléggé haszontalan vagy.

– Segíthetek neked beszerezni a gyűlöletbájital valamilyen változatát. De tudod, hogy a hatása csak átmeneti lenne.

– Ahogy mondtam: haszontalan.

– Személy szerint úgy gondolom, hogy szerencsés boszorkány – mondta Theo, és visszatelepedett a nyugágyába. – Akárki is ő. Soha nem ismertem egy boszorkányt sem, aki iránt bármivel több romantikus érzés alakult volna ki benned, mint a vágy, hogy végigpaskold a melleit.

– És te?

– Szerettem és vesztettem – szólt Theo tragikus sóhajjal.

– És elmentél.

– Ó, igen.

Draco a szemöldökéhez szorította az ujjait.
– Előre kell ugranom az elveszett részhez, és folytatnom kell az életemet.

– Ha ti ketten annyiszor összevesztek, ahogy mondod, biztos vagyok benne, hamarosan megbocsáthatatlan módon megsért, és eléggé kioltja azt a tétova lángot, ami a kebledben ég. Ebben a korai stádiumban az érzelmek még kényesek.

– Opportunista ghoulnak nevezett, és én majdnem megcsókoltam.

– Te jó ég!

– A szemei lángoltak; pillanatokon belül megfojtott volna. Meglepően izgató volt.

– Ó, te jó ég! – szólt meglepetten Theo. – A szemekről áradozol. Ez veszélyes.

– Valóban?

– Borzasztóan. Legközelebb szonettekkel fogsz próbálkozni. Akkor ez már nem fellángolás lesz, hanem szerelem.

Draco megborzongott.
– A kurva életbe, nem.

Theo nagy véglegességgel letette a poharát.
– Nem fogom elolvasni a verseidet, ha ez megtörténik. Most mondom neked, visszautasítom. Lélekölően borzalmasak lesznek.

– Nem lesznek kibaszott versek – morogta Draco. – Lehet, hogy nyers erővel kell átverekednem magam ezen. Amikor a gondolataim megtámadnak, egyszerűen el kell fojtanom őket.

– Elfojtanod őket.

– Igen.

– Ez nem tűnik nekem egészségesnek, öregfiú – mondta Theo, miközben leszedett egy újabb szőlőszemet. – De mit tudhatok én.

– Semmit, ahogy ez a beszélgetés is világossá tette. Megyek is. Ugye nem kell megkérnem téged, hogy ez maradjon köztük?

– Nyilvánvalóan.

– A biztonság kedvéért amneziálhatnálak.

– De nem fogok emlékezni, így hogyan védjelek meg Luella rágalmaival szemben?

– Bah – mondta Draco, és kisétált a szalonból.

– Add át üdvözletem Hermionénak! – szólt Theo határozott vigyorral a hangjában.

– Baszódj meg!

***

A következő hetekben Draco egyre elégedettebb lett magával – az elfojtás bevált. Valahányszor a gondolatai Granger felé kalandoztak, hevesen átirányította őket más dolgokra. A munkára. Befektetések. Társasági vacsorák. Nunduméreg. Voldemort. Tonks. Valóságos arzenált fejlesztett ki a gyanús gondolatokra indítható témákból, beleértve a sötét szemek emlékeit, az ujjhegyek érintését vagy a rózsával borított asztalok fölött folytatott borzongását.

Grangerrel keveset beszéltek, csak néha kapott tőle egy-egy üzenetet, hogy tájékoztassa őt nyilvános eseményeken való részvételéről vagy a városon kívüli mozgásáról. Larsenről nem hallott többet. Granger azt mondta, hogy a férfi távolságtartóvá vált, és úgy tűnt, már nem érdekli, hogy találkozzon vele. Draco ezt jó hírnek vette, bár a Viking maga és Granger iránti érdeklődése még mindig nyomasztotta. Véletlenül felvette Larsen személyleírását az aurorok megfigyelési körébe, azzal a megjegyzéssel, hogy ha az illetőt angol földön látják, akkor közvetlenül vele lépjenek kapcsolatba.

Draco egyre biztosabb lett abban, hogy a Valami mégiscsak semmiség volt – egy pillanatnyi tévedés, egy felejthető nyári fellángolás.

Annyira magabiztos volt, vagy legalábbis majdnem annyira, hogy be akarta bizonyítani magának, így amikor Granger értesítette őt a következő csillaggal jelölt kirándulásáról, úgy döntött, mégis elkíséri.

Tényleg? – kérdezte Granger. Ez a Roxfort.

Ez a projekt ügye – válaszolt Draco.

Rendben van. De ne engem hibáztass, ha halálra unod magad. Augusztus 1. (hétfő), délután négy óra, Roxmorts.

Draco azt mondta magának, hogy a találkozóra való várakozása csupán annak köszönhető, hogy ez egy kellemes, könnyed befejezése a hétfői programjának, amely egyébként abból állt, hogy meglátogatta a Szent Mungót, és a kórház felsőbb vezetőivel körbejárta a Janus Thickey kórtermet, majd ezután egy kis nekromantavadászat következett.

Gyorsan teltek el július utolsó napjai, és már augusztus elseje volt: Lughnasadh.

Ez egy bántóan hétfői nap volt. Hétfő, de nem kellett volna annyira visszataszítónak lennie. Mindenesetre Dracót a Szent Mungóban találta, amikor a Janus Thickey kórteremben készült körbejárni egy undorítóan reggeli kilenc órás időpontban.

A Szent Mungo adminisztrátorainak és igazgatótanácsi tagjainak hada kísérte, akik mindannyian hallották a hírt, hogy Draco Malfoy helyszíni látogatást tesz egy Jelentős Ajándékra készülve. A tömeg nyüzsgött és önelégülten fecsegett a kórteremlátogatás izgalmáról, miközben felmentek a kórház negyedik emeletére vezető lépcsőn.

Dracót bemutatták a horda fontosabb tagjainak, köztük Hippokrates Smethwycknek (egy szelíd modorú gyógyító, akit nemrég neveztek ki a Szent Mungo vezetőjévé) és az igazgatótanács néhány tagjának.

A McLaggen néven ismert kinövés még azt is elérkezettnek látta, hogy megtisztelje őket a jelenlétével. Draco kezet rázott vele, és megkérdezte, hogy vagy öreg cimbora – az agyrázkódás komoly dolog, tudod. McLaggen kissé hűvös volt, és még hűvösebb lett, amikor az általános csevegésből megtudta, Draco adománya Granger gyógyító rendkívüli munkájának köszönhető.

– Igen – mondta Smethwyck. – Meglehetősen nem hagyományos megközelítési módszerei miatt, és hála az égnek, hogy így történt, nem igaz, Mr. Malfoy? Granger gyógyító nem tett más, mint a kórházunk nagy hasznára cselekedett.

– Hogyhogy nem hagyományos? – kérdezte egy tanácstag. Draco úgy gondolta, hogy a neve Penlington lehetett.

– Ő nemcsak gyógyító, hanem orvos is – magyarázta Smethwyck.

– Úgy érti, egy olyan muglibarát típus? – kérdezte Penlington, és a bajusza riadtan felborzolódott.

– Igen – mondta Smethwyck. – De természetesen ő is teljesen képzett gyógyító. A záróvizsgapontszámai még Gummidgét is megdöntötték...

– Orvos, azt mondja? Engedélyezzük, hogy ilyenek praktizáljanak a Szent Mungóban? Fogalmam sem volt róla – jegyezte meg egy másik tanácstag.

– Tudják ezt róla a betegek, akiket ellát? – kérdezte valaki más. – Nem kellene őket tájékoztatni?

Általános zavart zsibongás támadt a horda között. Draco érezte, hogy néhány becsmérlő megjegyzés forrongó, de leginkább finomkodó. Olyanok, amelyek megdöbbenést sugallanak; de persze, ha Granger gyógyítónak megengedték, hogy itt folytassa a munkáját, akkor minden rendben lehet. Hát persze. Nem arról volt szó, hogy mugli származású vagy ilyesmi, csupán az aggodalmat és a meglepettségüket fejezték ki, miszerint milyen varázstalan, ha egy mugli orvos van a személyzetben. Az, hogy teljesen képzett mágikus gyógyító is volt, csak egy lábjegyzet.

Draco ismerte az ilyenfajta finomkodásokat. Régebben egészen nagy mestere volt ezeknek olyan körökben, ahol az ilyesmit nem mondták ki, hanem halkan célozgattak rá.

– Az, hogy ma életben vagyok, Granger gyógyító nem hagyományos megközelítéseinek köszönhető – szólalt meg Draco, és a hangja átvágott a motyogáson. – Ha a mi gyógyító módszereinkhez tartotta volna magát, mint az a három gyógyító, aki ellátott engem, mielőtt ő megérkezett, a kezelés abból állt volna, hogy sikoltozunk, mert nincs ellenszer. És már halott lennék.

– Teljesen igaz, teljesen igaz – bólintott Smethwyck.

Draco a tanács tagjai felé fordult.
– Granger gyógyító volt az, aki megkért, hogy az ajándékomat a Szent Mungóba irányítsam. Nem állt szándékomban ezt megtenni, hiszen a cambridge-i kutatási vállalkozásának akartam megelőlegezni a honoráriumot. Nagyon remélem, hogy megköszönik neki, amikor legközelebb találkoznak vele.

Egyetértő morajlás és sok bólogatás fogadta a kijelentését. Néhány tanácstag megrökönyödve, néhányan pedig teljesen zavartan néztek, amikor Draco Malfoy kategorikusan védelmébe vett egy mugli kötődésű gyógyítót.

McLaggen elgondolkodva figyelte Dracót.

Veszélyes hajsza.

Minden további mormogás elhalkult. A tanács tagjai mind üzletemberek vagy politikusok voltak, és megérezték Draco pénzének szagát, hogy ennek megfelelően viselkedjenek.

Végre a negyedik emeletre értek. Granger nem túlozta el, hogy mennyire koszos volt a hosszú távú gondozási osztály. Ahogy besétált az ajtón, Draco észrevette, hogy a J és a T hiányzik a tábláról, amely porosan hirdette:

anus
hickey
Szárny

Draco komolyan rábámult.

A tanácstagok zavartnak tűntek.

Smethwyck végigvezette őket a kórteremben, és az előrehaladásukat megszakította az ágyak számáról, az egy betegre jutó gyógyítókról, az átlagos tartózkodási időről és egyéb olyan tényadatokról szóló részletekkel, amelyek valószínűleg Grangert is lenyűgözték volna (nem mintha Draco rá gondolt volna, mert ő ezt következetesen elfojtotta).

Harminc drótvázas ágy volt, mind piszkos vászon válaszfalakkal elválasztva. Volt két régi, de tiszta fürdőszoba, vécével és zuhanyzóval felszerelve. A padlón kopott csempe volt, amelyen sekély mélyedések futottak végig, ahol az emberek a legtöbbet jártak. Egyetlen említésre méltó ablak volt, a kórterem túlsó végén, amely alatt néhány szálas növény küzdött hősiesen.

Az egész padlónak volt egy kis elfeledés szaga; valami olyasmi, mint amit egy raktárhelyiségben érezni, ahova olyan dolgokat zsúfolnak, amelyeknek már nem volt többé hasznuk, de amelyeket nem lehetett egészen kidobni.

A betegek vegyes összetételűek voltak – néhányan nagyon idősek, néhányan fiatalok. Körülbelül a beutaltak fele a háború áldozata volt, és olyan maradványbetegségekkel küzdöttek, amelyeket nem lehetett meggyógyítani. Ez utóbbiak láttán még Dracót is meghatotta néhány jótét lélek gondolat: kiszúrta a Creevey fiút (most egy kis, kedvetlen férfi), Lavender Brownt (szinte a felismerhetetlenségig tönkretéve), Michael Cornert (szíjakkal küzdve), Mitchell valakit a Hugrabugos (egy falhoz beszélt halkan), és másokat, akiket nem tudott megnevezni.

Más ágyak köré függönyöket húztak. Az egyik mögül egy hang hallatszott ki, lágy, szomorú és ismerős, de Draco nem tudta pontosan hová tenni. Egy gyerek válaszolt.

Egy komor arcú gyógyító és segítői mozogtak egyik ágytól a másikig. Néhány betegnek látogatói voltak. Meglepődve bámulták Dracót és a szokatlanul nagy és hangos tömeget körülötte. Megértette, miért volt az az érzése, hogy ez a kórterem általában csendes, elhagyatott hely.

Granger zongorát akart.

A csoport befejezte a körbevezetést, és az ablaknál gyűlt össze, ami a legkevésbé sivár helynek számított.

Smethwyck egyfajta rettegéssel nézett Dracóra, várva az ítéletét. Azonban nem Smethwyck volt az, aki a pénztárcát kezében tartotta, hanem az Igazgatóság. Az a bajszos férfiakból álló gyűjtemény volt az, amelyik Draco elmarasztalásának fő csapásirányát kapta.

Halkan beszélt, de a kérdéseit élesen fogalmazta meg: vajon mi volt az oka annak, hogy a Tanács nem látta jónak, hogy finanszírozást juttasson ennek a kórteremnek, minden jel szerint 1903 óta? Miért nem irányítottak ide karbantartásra és fenntartásra szánt pénzeszközöket? Máshová irányították őket? Talán túl sok ebéd és vacsora a Senecában? A tanács nem tett rendszeres látogatásokat a kórházban? Elfogadhatónak tartották ezt a kórtermet? Miért tűnt úgy, hogy most vannak itt először? Miért csak 1,5 gyógyítóra volt elegendő pénz ebben a kórteremben, miközben az emeleti kávézóban Porcelana forró csokoládét kínáltak? Miért volt a nagy háború vitéz túlélőinek egyetlen ablaka, és miért nem volt fürdőkádjuk? Miért, az isten szerelmére, miért nem tudták kicserélni a bejárati ajtón lévő nyavalyás J-t és T-t?

A csoport most különbözőképpen alázatos és bűnös pózokban állt.

– Rendben – mondta Draco. – Tudunk jobbat is.

Smethwyck felé fordult.
– Jelentős pénzinjekciót fogok adni önöknek. Megértették?

– Igen – mondta Smethwyck.

– Ez lesz a kórház első ilyen nagyságrendű adománya.

– Rendben.

– Átalakító erejű lesz.

– Igen, Mr. Malfoy, köszönöm...

– Kötöttségekkel jár majd.

– Kötöttségek?

– Kötöttségek. Feltételek. A felvétellel kapcsolatban. A felújítással kapcsolatban. A működésre vonatkozóan is. És lesznek... – Draco sötéten szemlélte a tanács tagjait. –Biztosítékokat helyezek kilátásba, hogy megvédjék ezt a csorbulástól.

– Igen, Mr. Malfoy, természetesen...

– Tessék – mondta Draco, és egy vastag borítékot nyomott Smethwyck kezébe. – A részletek és a kikötések. Jöjjön vissza hozzám egy tervvel.

– Ó, kitűnő... csodálatos... Mr. Malfoy, én... hogyan is köszönhetnénk meg...

– Nem kell megköszönni. Grangernek köszönjék meg. Ezt érte teszem.

Draco kisétált.

Meglepett tekintetek követték az ajtóig.

Hallotta, ahogy Smethwyck kinyitja a borítékot.

Egy zihálás hallatszott, amit talán Smethwyck ájult összeesése követett.