Draco Malfoy és a szerelem gyötrelmes megpróbáltatásai [Befejezett]

34. fejezet - Deus Ex Machina

Az ég sötétbe borult a fekete talárok örvényétől.

– Mi a fasz? – kérdezte az egyik vérfarkas.

– Kik azok? – tudakolta egy másik.

– ...apácák? – hitetlenkedett az első.

– Te most rohadtul viccelsz, igaz? – morogta Greyback.

A vérfarkasok zavartan néztek fel.

Aztán újra nevetni kezdtek.

Az apácák együtt mozogtak a levegőben, olyan együttműködő folyékonysággal, ami akár figyelmeztetés is lehetett volna Greyback számára, ha nem lett volna annyira elfoglalva az üvöltő nevetéssel.

Néhány vérfarkas varázslatokat küldött felfelé. Kíméletlen ellenátkokat kaptak vissza, amelyek a varázslókat elcsúfítva földre taszították őket, az arcuk nagy része hiányzott.

Volt egy kis döbbenet, egy kis kognitív disszonancia (belső feszültség), amivel meg kellett küzdeniük. Néhány vérfarkas elkezdett kiabálni és átcsoportosulni. Greyback még mindig gúnyosan kapkodta a levegőt.

Az apácák felsorakoztak fölöttük, és pálcáikkal lefelé mutatva csoportosan valamiféle Petrificus Totalusszerű területhatást varázsoltak, ami mindenkit ott fagyasztott meg, ahol állt.

Draco érezte, hogy a végtagjai megmerevednek az átok hatására. Granger természetellenesen mozdulatlanná vált. Greyback nevetése ráfagyott a véres arcára.

Csend lett.

Egy apró, fehér hajú apáca, aki a többiek fölött repült, észlelővarázslatot szórt a mezőre.

Greyback vörös színben világított.

Az apáca fintorgott a csendben. Pálcája suhintásával Greyback merev testét a mező közepére lebegtette, aki összeroppanva zuhant a vérbe és a mocsokba egyenesen a sziklák mellé.

– Takarítsátok el az ártatlanokat! – mondta franciául, és intett a kezével.

A gesztusában volt valami parancsoló, megszokta a parancsolgatást. Ő volt a rendfőnök.

Az apácák alakzatban repültek, és embereket lebegtettek ki a csatatérről. A köpenyükön lévő jelvények alapján az aurorok és a Varázsbűn-üldözési Főosztály ügynökei voltak. Draco látta, ahogy Tonks-Granger, Buckley és Goggin merev alakja felemelkedik.

Aztán ő maga is lebegett, Grangerrel, Potterrel és Weasley-vel lökdösődve. A gerinc legfelső részén lerakták őket.

Amikor az ártatlanok eltakarodtak, és már csak Greyback emberei maradtak a mezőn, a rendfőnök magasabbra repült.

– Tartsunk egy idézést? – kérdezte.

Az apácák újfent kacarászva suhantak keresztül a csatatér felett seprűiken. Ibolyaszínű mágikus szálak izzottak közöttük, amíg egy lebegő pentagrammát nem alkottak.

A rendfőnöknő felemelte a pálcáját, akárcsak a nővérek. Halk kántálásba kezdtek latinul. Okkult mágia lökései szelték át a levegőt, sötéten, tiltottan és veszélyesen.

Egy alakzat csontosodott ki ott, ahol a mágiaáramlatok a mező közepén összpontosultak. Egy vigyorgó kecskekoponya volt az, némán és mozdulatlanul.

– Ki lesz az áldozati bárány? – kérdezte a rendfőnök.

Az egyik apáca egy véres arcú varázslót lebegtetett felfelé – az egyiket azok közül, akik az apácák elleni támadást elkezdték.
– Van egy bűnösöm.

A bűnös a kecskekoponya felé lebegett.

Sikolyai, amelyeket megkövült nyelve és összeszorított állkapcsa tompított, visszhangoztak a néma mezőn.

Az apáca föléje repült, és közel hozta, amíg a homloka a koponya hátuljához nem nyomódott.

Vörös fény villant fel. A férfi megenyhült. Most már groteszknek tűnt, egy lógó bábunak egy túlméretezett szarvasfejjel.

Az apáca visszatért a helyére a levegőben lévő pentagrammánál.

A koponya megrezzent, aztán megremegett és megrázkódott.

Az eddig árnyékba burkolt szemgödreit két vörös láng világította meg.

A férfi teste megnyúlt és szétszakadt. Belülről egy alak csavarodott ki és szülte meg magát, egy tűzörvényes és sötét lényt, amely szétszakította a világok közötti szövetet.

Granger megnyitotta a pokol kapuit.

Miközben a lény a létezésbe tépte magát, a kecske koponyájából olyan hangon bömbölt ki, mint ami félig szentségtelen nevetés és félig fájdalom lett volna. Szenvedés, de volt benne valami irtózatos várakozás.

A végtagok formát öltöttek. A dolog magas volt. A koponya egy hosszú nyak végén lógott. Fekete, förtelmes, a születése maradványaitól csöpögő, zsinóros szárnyak bontakoztak ki.

Két patája a földet ért, és megszentségtelenített területet csinált abból a helyből.

A lény lángoló szemében nem volt lelkiismeretfény. Csak szörnyű halálszomj.

Az apácák sikoltozó nevetésben törtek ki, a bénító varázslatot feloldották a pentagramma határain belül.

Nem volt szabad több esélyt adni a vérfarkasoknak.

Ezt is csak a sport kedvéért.

A démon lélekölő nevetése csatlakozott az apácákéhoz. Pokollal a szemében a vérfarkasok felé indult.

Az egyik felük megpróbált elfutni, a másik felük varázslatokat indított. Egy görbe karom ötükre suhintott, és hullákat hagyott maga után. A lény folyékony tüzet okádott, és egy tucat vérfarkast ott égetett el, ahol azok álltak. Az egyik szárnya perzselő csapására egy csapat embert hagyott maga mögött felismerhetetlenül – se arc, se bőr, csak belek és csontok. Nedves hanggal estek össze.

Akik menekülni próbáltak, azokat a pentagramma beszorította, visszaverte, és a démon patkói felé vezette őket.

Koponyák ropogása hallatszott, és a lény rekedt, földöntúli kacagása.

Tíz gyilkos átok villant fel zölden, és egyszerre csapódott be a démonba. Nem volt hatásuk. Az a valami nem élt, az a valami az alvilág hercege volt, és ők csak szították a tüzét.

A varázslókat kibelezték.

Az apácák tartották a pentagrammájukat. A démon nem mert vagy nem tudott túljutni rajta, de ez nem számított, ezekben az istentelen korlátokban is megtalálta a maga örömét.

Tombolása undorító volt, pusztító, tökéletes. A sikolyok és a nevetés szörnyű kórusban keveredett egymással. A sikolyok egyre halkultak és halkultak, ahogy a démon végigjárta a lakomáját. Most már csak a szörnyű élvezet hangja és a csontok ropogása hallatszott.

Greybacket a végére tartogatta.

Greyback a pentagramma egyik végéből a másikba menekült, és kétségbeesetten küldte a rontásokat. Az apácák nevettek. A férfi gyilkos átkokat célzott feléjük. Azok pedig kitértek, és még jobban nevettek.

A démon megpillantotta utolsó áldozatát. A kecskekoponya megdőlt. Fekete orrlyukaiból lángcsóva tört elő.

Greyback pánikba esett, kapkodva kapkodta a fejét. Kilökte magát a pentagrammából, de az hátrafelé taszította.

A démon lábánál landolt, aki az egyik patkóját Greyback mellkasának közepére ültette.

Draco abban a hatalmas örömben részesült, hogy végignézhette, ahogy Greybacket végtagról végtagra tépik szét és felfalják.

A mészárlás befejeződött.

Kétszázan voltak Greyback emberei közül abban a pentagrammában. Most már semmi sem mozdult odabent, kivéve a démont. A levegő bűzlött a kénkőtől, a kéntől és a forró vértől.

Az apácák magas és tiszta hangon újabb kántálásba kezdtek, az Úr imájába.

Pater noster, qui es in caelis,
Sanctificetur Nomen Tuum;
Adveniat Regnum Tuum;
Fiat voluntas Tua,
Sicut in caelo, et in terra.

Ahogy az ima folytatódott, az apácák előbbre húzódtak seprűikkel. A pentagramma összezsugorodott.

Most már minden apáca feje fölött mennyei glória ragyogott. A feszületük lebegett a nyakukon, és jámbor fényben ragyogott.

A démon sziszegve köpködte a pokol tüzét, ahogy a pentagramma határai feléje közeledtek. A mező megremegett a diszharmonikus, pokoli sikolyaitól, ahogy beljebb és beljebb szorult, amíg egy árnyékos gömbbé nem gömbölyödött össze.

... de szabadíts meg minket a gonosztól.
Mert tiéd az ország,
a hatalom és a dicsőség,
mindörökké,
Ámen.

A démonból csak a kecskekoponya maradt, majd az is eltűnt egy vörös villanásban.

Az apácákat körülvevő szent aurák elhalványultak. Eltörölték a pentagrammát, és nyugodt röpködésbe kezdtek a csatatér felett, megátkozva Greyback falkájának minden olyan tagját, aki még rángatózott.

A rendfőnök Draco és Granger fölött repült el, pálcáját felemelve. Szemügyre vette a férfi aurorjelvényét és Granger laborköpenyét, majd továbbment.

Draco, aki fizikai és átvitt értelemben is megkövült tőle, soha nem örült még jobban annak, hogy lényegtelen.

Az apácák megelégedtek abszolút győzelmükkel. Heves esőt varázsoltak, valami szenteltvízszerűt, valami genezisbeli özönvízszerűt, amely eloltotta a démon által hátrahagyott tüzeket, és tisztára mosta a megszentségtelenített földet.

A csatatér többi részén feloldották a bénultságot.

Amikor a boszorkányok és varázslók zihálva, nyögve kezdtek felállni, az egyik apáca egy egész doboz Hop-port dobott Granger tüzébe.

Az zöldre lobbant. Az apácák belerepültek a lángokba, és eltűntek.

***

A csata utóhatása egy mocskos, véres és zűrzavaros összevisszaság volt. A hoppanálásgátló őrvarázslat megtört. Valaki megidézte a medimágusokat, akik áthoppanáltak a mezőn, és bájitalokat és gyógyvarázslatokat osztogattak azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük volt rá.

Egyikük Dracón és Grangeren dolgozott, amíg meg nem győződött arról, hogy stabilak. Továbbment Potterhez és Weasley-hez, akik mindketten eléggé nyögtek ahhoz, hogy megerősítsék, életben és jól vannak.

Draco és Granger egymásra néztek – piszkosan, összevagdosva, zúzódásokkal és sebekkel. Granger arcán egy széles vérpermet volt. Cseppjei finom ködben díszítették az arcát, most patakokban folyt lefelé, ahogy az eső elmosta. Draco érezte a nedvességet az arcán, és tudta, hogy ő is hasonlóan díszlett, némelyik az ő vére volt, némelyik másoké.

Felültek, és egymás kezéért, arcáért, válláért nyúltak, kérdések záporát fújva: megsérültél, a fenébe is, elkaptak, jól vagy, fel tudsz állni, biztos, hogy jól vagy, láttam, hogy eltaláltak, tudsz járni, ó, hála istennek, jól vagy, jól vagy, majdnem megöltek, te hülye, rohadt idióta...

Talpra álltak. A férfi a kezében tartotta a lány drága, zúzódásos arcát, a boszorkány pedig a sajátjában tartotta az övét.

Megcsókolta, lágyan, a szakadó eső alatt, gyengéden, a felhasadt ajkát, figyelmesen, könnyek, eső és vér között.

A lány átkarolta a férfi nyakát, lábujjhegyre emelkedett, és visszacsókolta. Draco ekkor megismerte a boldogságot. A boldogságot ez a boszorkány jelentette, élve, könnyes szemekkel, akinek a szívverését a varázsló a mellkasán érezte. A tudat, hogy az, aki a legnagyobb fenyegetést jelentette halott és elmúlt, az előtte álló napok szépsége, amit alig mert elképzelni, az ujjak érintése a hajában, a félig síró, félig nevető lány borzongása, az abszolút idióta suttogása a száján.

A lány a férfi mellkasába nyomta az arcát, zihált a megkönnyebbülés és az öröm zokogásától.

Mozgás támadt körülöttük. Potter és Weasley talpon voltak. Tonks, aki újra önmagának látszott, feléjük bicegett, akárcsak Goggin és Buckley.

Miközben Grangert a szívéhez szorította, Draco őszintén szólva fikarcnyit sem törődött a kollégái véleményével. Őt csak a lány érdekelte... ez... ez a gyönyörűséges katasztrófa, ez a gyönyörű, ostoba katasztrófa.

Voltak sóhajtozások, aztán vigyorgások, aztán Weasley felhorkant, és azt mondta:
– Nyugi, haver!

Potter pedig vad nevetésben tört ki, és így szólt:
– Megmondtam, megmondtam, a fenébe is, megmondtam.

Granger Draco köpenyébe rejtette az arcát, és valami olyasmitől remegett, ami már... már a hisztérikus vihogás határát súrolta.

Tonks egyik szeme bedagadt, öklét a csípőjére tette, és összeszorított ajkakkal figyelte őket.
– Gondolom, erről szólt volna a mondandód.

– Igen – erősítette meg Draco. – Én... ööö... már nem vagyok képes objektív lenni...

– Vicces, de erre épp az előbb jöttem rá, amikor láttam, ahogy belesétálsz egy átokba miatta – említette meg Tonks. – Levettelek a Granger-feladatról, Malfoy.

– Zseniális – szólt Draco széles mosollyal az arcán.

Tonks megrázta a fejét, de az ő arcán is mosoly ült.

– Bocs, hogy megzavarom a kis légyottot, de megmagyarázná valaki a kibaszott apácákat? – kérdezte Goggin az ég felé mutatva.

Most minden tekintet Grangerre szegeződött.

– Ők... ööö... tartoztak nekem egy szívességgel – adta meg a választ Granger.

– Egy szívességgel? – kérdezett vissza Potter, és csodálkozva nézett rá. – Te aztán rendesen idehívtad a lovasságot, Hermione.

– Megihletett – mondta Tonks. – Szerintem abból a démonból remek auror válna.

A csoport a sáros csatatéren bolyongott, különbözőképpen keresve kollégákat vagy pálcákat, vagy Draco esetében a családi ékszerek darabjait.

Draco pálcája Granger tüze mellett volt. Grangeré egy nyúlós, démon rángatta, emberi húsra gyanúsan hasonlító, ragacsos kupacban volt egy szikla mellett.

Grimaszolva tépte ki onnan.
– Azt hiszem, ez minden, ami Fenrir Greybackből megmaradt.

Draco a pálcáját az elszenesedett, darált halomra irányította, és azt mondta:
– Invito Malfoy-gyűrű.

Egy torz ezüstdarab suhant felé... nem a kupacból, hanem egy pár méterrel arrébb lévő helyről.

Granger összerezzent.
– Jaj, ne... letépte rólam, és darabokra törte, amint meglátta, hogy megfordítom.

– Megjavítható – szólalt meg Draco, és zsebre vágta a sérült gyűrűt. – Minden megjavítható.

A lány gyors mosollyal nézett a férfira.
– Minden az.

– Hazamehetünk?

– Igen, kérlek... menjünk.

A kúriában lezuhanyoztak, és a ház hátsó részében lévő kis szalonban találtak egymásra.

Granger a legszörnyűbb pizsamájában jött le.

Henriette és Tupey megkapták a nap eseményeinek szerkesztett változatát, nehogy hisztériába essenek. Opimumot főztek, hogy enyhítsék a sokkot és mérsékeljék a nap érzelmi áldozatát.

Granger elmesélte az elrablását, már amilyen az volt.
– Valaki megbabrálta a kandallót a laborban.

– Micsoda?!

– Igen, tudom. Csak két kapcsolatnak kellett volna lennie, a labornak és a kúriának. Beléptem, hogy idejöjjek, esküszöm, hogy Malfoy-kúriát mondtam... és a következő dolog, amire emlékszem, hogy egy mezőn pörögtem, és az a szörnyeteg ott volt előttem. Azonnal lefegyvereztek, amint földet értem. Greyback meglátta, amikor megcsavartam a gyűrűt, és letépte rólam... azt hittem, leszakítja az ujjaimat, olyan durva volt. Megütött, mert megpróbáltam segítségért kiáltani. Egy igazi erkölcsi fekély. És persze Fernsby nem követett a kandallóba, egyenesen ide jöttem volna, így semmi oka nem volt rá...

Draco fel-alá járkált.
– Ki babrált bele a kibaszott Hop-hálózatba? Meg fogom... még csak a pálcámat sem fogom használni, puszta kézzel fogom megfojtani őket. És az átkozott apácák?

Granger, aki a kanapén kuporgott, karjait a lábai köré kulcsolva, a térdére hajtotta az arcát, és felnevetett.
– Még mindig nem hiszem el, hogy ez bejött.

– Hogyan?

– Miután láttam egy kicsit, hogy mire képesek a kolostorban, amikor visszavittem nekik a koponyát, úgy gondoltam, hogy hasznos lenne... ööö... hasznunkra fordítani az apácákat, ha tudnám.

– Hát persze.

– Amikor visszaküldtem a koponyát, úgy tettem, mintha egy gyűjtő lennék, aki egy tolvajbandától vette volna meg. Azt mondtam a jó nővéreknek, hogy azért adom vissza nekik, mert érző lény, és megérdemli, hogy a saját otthonában legyen, helytelennek tűnt megtartani. Azt mondtam, ha bosszút akarnak állni a bandán, akkor segíthetek nekik. Elmagyaráztam, milyen nyomkövető varázslatra kell figyelniük, ha majd aktiválom, és eljön a megfelelő pillanat, hogy bosszút álljanak.

Granger nyelt egyet.

– Nem számítottam rá, hogy ilyen alaposan gyakorolni fognak... Egyébként is, hetekig gyakoroltam azt az átkozott Hop-por varázslatot. Végre sikerült három percre lecsökkentenem az időt. Ugyanolyan nehéz, mint a Portus, talán még rosszabb is, utálom, és soha többé nem fogom elmondani. A Hop-por specialista, aki eljött a laboromba, adott egy tisztességes oktatást, a többit pedig megtanultam. Tudtam, hogy az apácák nem lesznek képesek áthoppanálni a Csatornán, de ha bárhol is vagyok a nyomkövető varázslat aktiválásakor, ahol egy hop-por kapcsolat is nyitva lesz, akkor van esélyünk...

Draco túlságosan el volt ragadtatva ahhoz, hogy bármiféle artikulált megjegyzést tegyen. Csak annyit mondott:
– A kurva életbe, Granger! – És a tenyerével végigdörzsölte a homlokát.

– Tudom – mondta Granger. – Lehet, hogy kettőnk közül én vagyok az opportunistább ghoul.

A férfi rábámult a nőre, aki megint a térdére hajolva nevetett.

– De, ha már a nyomkövetésnél tartunk, hogyan találtál rám? – kérdezte a boszorka. – Amikor Greyback elpusztította a gyűrűt, meg voltam győződve róla, hogy nekem végem, egyszerűen nem volt időd arra, hogy akár csak megpróbálj hoppanálni hozzám.

– A hajtűid – válaszolta Draco.

– Az én... hajtűim? – pislogott Granger.

Draco egy általános mozdulatot tett a lány haja felé.
– Mindenhol ott vannak, és mindig nálad vannak. Már az első találkozásunk óta. Egy-két alkalommal jól jöttek.

Granger kihúzott egy hajtincset a fürtjei közül, és kinyilatkoztató varázslatot mondott. Zöldesen világított.

– Persze – folytatta Draco – a Hop-porozó kibaszott apácák mellett ez most elég ötlettelennek tűnik...

– Szerintem zseniális – mondta Granger a hajtűre mosolyogva. – A legegyszerűbb ötletek gyakran azok.

– Így van.

– Ez megmagyarázza Uffingtont.

– Igen.

– Te aztán ravasz vagy.

– Ahogy te is.

Henriette felbukkant.
– Pardonnez-moi, Monsieur, Mademoiselle, Madame Tonks üzent. Szeretne bejönni, ha ez egy alkalmas pillanat. Egy bizonyos Mademoiselle Brimble van vele.

– Küldje be őket! – mondta Draco.

Egy pillanattal később Tonks hangja visszhangzott a folyosón, ahogy Henriette-et faggatta.
– Nem zavarunk, ugye? Nem készülnek semmire? Egy kis pofon és csiklandozás?

– Euh... nem, Madame...

Grangernek rózsaszínű lett az arca.

Tonks nevetséges lendülettel tört be a szobába, tekintve, hogy min mentek keresztül néhány órával ezelőtt.

– Hermione, ez aztán a ruha – mondta kiszúrva Granger pizsamáját. – Nem csoda, hogy Draco nem tudta levenni rólad a kezét.

Granger még rózsaszínűbb lett.
– Tonks!

– Mi? Nem igaz?

Brimble szelíden követte Tonksot, egy köteg pergament szorongatva.

Ez elterelte Tonks figyelmét a pizsamáról.
– Igaz. Brimble-nek hírei vannak. Mondd el, mit találtál, hogy rendesen együtt háborodhassunk fel.

Henriette ismét felpattant.
– Annyira sajnálom... Monsieurs Potter és Weasley a kandallónál vannak, és ők...

Monsieurs Potter és Weasley nem várták meg, hogy behívják őket. Lépteik és kiabálásuk „Hermione? Malfoy? Hol vagytok?" visszhangoztak a kúriában, amíg Tonks ki nem dugta a fejét a szalonból, és be nem invitálta őket.

Draco elképzelése egy nyugodt, pihenéssel és regenerálódással (és csókolózással Grangerrel) teli estéről gyorsan elszállt.

Henriette opimumot szolgált fel az újonnan érkezetteknek, miközben elhelyezkedtek a kanapékon.

Brimble tájékoztatta őket a megállapításairól. Végül is az Aurori Hivatal tényleg mindent megtett, amit csak lehetett. Grangert két viszonylagos ismeretlen árulta el, akiket nehéz lett volna megelőzni.

– Az első hír... a letartóztatás megtörtént – jelentett be Brimble. – Egy bizonyos Mr. Terris most adta fel magát. Hop-por technikus a Mágikus Közlekedésügyi Főosztályon. Azt mondja, ő a felelős a Granger gyógyító laboratóriumában lévő tűzhely megbabrálásáért. Greyback tegnap elrabolta a feleségét és a gyerekeit, tizenkét órát adott neki, hogy megtegye, vagy meghalnak.

– Ne! – kapkodta a levegőt Granger.

– A család jól van, megkötözve és szájukat betömve találtak rájuk, de egyébként sértetlenek. Mr. Terris együttműködik, úgy hangzik, mintha eléggé megbánta volna, ami azt illeti, inkább csak sírva fakadt.

Granger Dracóra nézett.
– Nincs fojtogatás.

– Van fojtogatás – mondta Draco, aki ezt nem találta megfelelő mentségnek arra, amit a férfi tett.

Tonks összeszorított ajkakkal figyelte őket.
– Legyetek szívesek máskor megbeszélni a hálószobai terveiteket, Brimble beszél.

Granger elpirult. Weasley felkacagott. Potter egyik szeme megrándult.

– Ami a második híremet illeti – folytatta Brimble, és egy hosszú pergamentekercset vett elő. – Ez a halottak listája. Legalábbis azoké, akiknek a maradványait azonosítani tudtuk.

Felemelte a listát. Egy név volt bekarikázva rajta.

Egy bizonyos Miss Clotilde Fiddlewood.

– Ő kicsoda? – kérdezte Granger.

– Mi az? – tudakolta Potter.

– Semmi – mondta Weasley.

– Shacklebolt asszisztense – világosította fel őket Tonks, ajkát boldogtalan vonallá préselve.

– Az a vén tyúk? – hördült fel Draco.

Az a boszorkány, aki ismerősnek tűnt a mezőn, az, aki a védővarázslatokat foltozta, és megakadályozta a szökésüket.

Brimble bólintott.
– Nem tudjuk kihallgatni, nyilvánvalóan, de feltételezzük, hogy talán hallott részleteket Granger gyógyító legelső beszélgetéséből a miniszterrel. Arról, ami a védelmi megbízatás kérését kiváltotta. Hónapokba telt volna, míg Greybackhez eljutott a hír, ő akkoriban nagyon is bujkált. Megvizsgáljuk, amit tudunk, és talán soha nem tudjuk meg biztosan, de ő volt azon kevesek egyike, aki bármit is tudhatott. És persze az, hogy utána Greyback falkájával futva találtuk őt, eléggé terhelő bizonyíték...

Csendben ültek. Granger döbbenten nézett. Draco megrázta a fejét.

Aztán a csendben Potter szólalt meg:
– Greyback meghalt.

Az, hogy ezt kimondta, valósággá tette a tényt.

Granger keze az arcára tapadt.
– Greyback halott.

– Greyback kurvára halott – ismételte Draco és Tonks.

– A seggfej halott! – mondta Weasley.

Összeérintették az opimumos csészéjüket.

– Rendben – bólintott Weasley, miután lehajtotta a sajátját. Összetapasztotta a kezét. – Mit kell tennie egy fickónak, hogy errefelé igazi italt kapjon?

Elhatározták, hogy rendes bulit csapnak. Patrónusokat és üzeneteket küldtek ki. Hamarosan a szalon megtelt családtagokkal és barátokkal, Lupin és a gyerekek, Potter felesége és a kicsik, Luna Lovegood álmélkodva sodródott, Granger kollégái és sztárnövendékei, Shacklebolt (aki sok elmarasztaló picsogást szenvedett el az asszisztensválasztása miatt), aurorok és családjaik, egy csomó gyógyító. A győzelem és a parti híre elterjedt, és egyre többen kezdtek beözönleni, sokan a késői óra miatt hálóruhában – Longbottom és Pansy, Zabini és Patil, az egész Weasley-klán (az istenek segítsék Dracót), Macmillan és más minisztériumi kollégák, és végül Theo, egy nevetségesen átlátszó férfi pizsamában.

Henriette, Tupey és a konyha manói örömmel segédkeztek a vidámságban. Tupey különösen Weasley-t traktálta a pincék legkeményebb anyagával.

Az ünneplés egy pontján Potter és Weasley feltartóztatták Dracót, amint éppen Granger felé tartott. A mardekáros azon kapta magát, hogy kedvenc kollégái sarokba szorították.

Mindannyian rendesen be voltak rúgva.

– Mi az? – kérdezte Draco.

– Tudtam. Tudtam, hogy készülsz valamire – mondta Potter, és olyan közel hajolt, hogy a részeg lehelete felszállt Draco orrába. – Láttam, hogyan néztél rá.

Draco ellökte magától.
– Hátrébb, te pápaszemes köcsög!

– Mik a szándékaid Hermionéval?

– A szándékaim? Visszatértünk a viktoriánus korba? Te vagy az apja?

– Válaszolj a ké-kérdésre, Malfoy! – erősködött Weasley, feltehetően fenyegetőnek szánt szöveggel. (A végén kevésbé lett megfélemlítő, mivel a mozdulatot azzal fejezte be, hogy a fejét Draco vállára hajtotta.)

– Nincsenek szándékaim – mondta Draco. – Szállj le rólam!

Karnyújtásnyira tartotta Weasley-t magától.

– Jó illatod van – vett egy mély levegőt Weasley. – Jó illata van – ismételte meg Potternek.

– Tényleg?

Potter odalépett egy szippantásra.

– Menj innen! – hördült fel Draco, most már Pottert is karnyújtásnyira tartva.

– Csináltál vele valamit? – kérdezte Weasley egyik szemét gyanakodva összehúzva (a másik csukva volt és szundikált). – Szerelmi bájitalt adagoltál neki?

– Persze, hogy nem. A nők állandóan belém esnek, tudom, hogy ez újdonság számodra...

– És mi van veled? – kérdezte Potter. – Szerelmes vagy belé?

– Én... ez nem tartozik rád... és miért nem kérdezed meg tőle, hogy ő beadagolt-e nekem valamit?

– Mert ő nem egy-egy olyan gazember, mint te – közölte Potter.

– Egy cs-csirkefogó – mondta Weasley.

Draco megpróbálta azt mondani, hogy „Tsk", de annyira be rúgva, hogy málnaszínűen jött ki a levegő a szájából.

– Mindketten abban a tévhitben vagytok, hogy ő egy tökéletes angyal, de ő... t-tízszer olyan gazember, mint én, és ezért én...

– Te mit? – kérdezte Potter.

– ...mint ő.

– Kedveled őt.

– Igen.

– Tudod, te vagy az aurorja – mondta Potter, egy homályos ujjmozdulattal Draco irányába mutatva. – Ez szakszerűtlen. Nem megengedett.

– Nem porff...prof... profi – ismételte Weasley.

– Az aurorja voltam. És én soha... nem léptük át a határt... vagy ha mégis, akkor nem igazán történt meg...

Potter fókuszálatlanul pislogott a szemével.
– Megtörtént vagy nem történt meg?

– Álmok. Egy ablakpárkány mellett. Fantáziák. Spanyolországban. Semmi valóságos. Samhain volt, tudod. Tűzbe hoztuk magunkat, tényleg, csodálnod kell a spanyolokat, ők tudják, hogyan kell inni vagy a kelták voltak azok? Mindegy, az egész csak fantázia, gyönyörű fantáziák.

– Ne beszélj nekünk a fantáziáidról! – mondta Weasley riadtan.

– Pedig kiválóak. Igaz, a kedvencem az, amikor ő...

– Nem! – sietett Potter, és kezét Draco szájához szorította. – Ne tedd!

Draco lecsapta a kezét.
– Miért ragadnak az ujjaid?

Potter feszült figyelemmel nézte az ujjait.
– A szirupos süteménytől – jelentette ki határozott bólintással.

– Nincs is szirupos sütemény.

Weasley, igyekezve segítőkész lenni, a lángnyelv whiskyjét Potter kezére és Draco cipőjére is ráöntötte.

– Köszönöm – szólt Potter komolyan Weasley-nek, miközben a kezét a köpenyébe törölte. – Igazi barát vagy...

– Te idióta. Most már nedvesek a lábujjaim – köpte Draco.

– Eltekintve Malfoytól, aki egy szemétláda. Figyelj, Malfoy... ha bármi olyat teszel, amivel bántod őt...

– Bántom őt?

– Ha bántod őt, akkor mi fogunk bántani téged. Megölünk.

– Hidegvérrel megölünk téged – mondta Weasley. – Felgyújtjuk a házadat. Felszabadíjuk az összes házimanódat.

– Soha nem tennék semmi olyan, amivel bánatot okozhatok neki – közölte Draco egy ritka, részeges, őszinte szókimondásba merülve.

– Te nem tennéd?

– Nem. Ő... én... igaz, ez kurvára nem tartozik rád, ahogy az előbb mondtam...

Weasley megragadta Draco gallérját, és egyfajta panaszos kétségbeeséssel azt mondta:
– Megígéred, hogy soha nem tennél olyat, amivel árthatnál neki?

– Igen.

Weasley a homlokát Draco homlokához szorította, és a szemébe bámult.
– Azt hiszem, igazat mond.

– Hagyd abba... szállj le rólam... te nem vagy legilimentor...

– Adjuk rá az áldásunkat? – kérdezte Potter, a homlokát ráncolva a semmibe.

– Nincs szükségem a kibaszott áldásotokra – közölte Draco.

– Hermionénak számítana – mondta Weasley.

– Neki sincs rá szüksége – szólt Draco.

– Mondd meg neki, hogy megöljük, ha bánja őt – figyelmeztette Potter.

– Már megtettük – sóhajtott Weasley. – Azt hiszem.

– Rendben.

– Gondolod, hogy csak úgy... meg kéne ölnünk most? – kérdezte Weasley.

– Megelőzően? – kérdezett vissza Potter.

– Igen. Azt hiszem, az lenne a megfelelő előrelátás tőlünk.

– Ez tetszik.

Draco ellökte magától Weasley-t.
– A kurva életbe... ne lihegj rám, Weasley... eurgh, miért vagy ilyen nyirkos... miért minden nedves és ragacsos... menj innen! Hagyjál már! Soha nem bántanám őt. Ő tényleg fontos nekem. Törődöm vele. Nagyon is. Túlságosan is. Idióta mértékben. Bárcsak ne így lenne. De... de igen, és ez... egyébként is, ez nem az a beszélgetés, amit veletek, nyáladzó idiótákkal szeretnék folytatni. Megölhettek, ha bántom őt... de én nem fogom... soha nem tenném... ő lesz az, aki bánt engem, ha valami... ez az én félelmem... az én kibaszott mumusom... értitek? Végeztünk itt?

Potter és Weasley összehúzta a szemét, de nem volt világos, hogy Draco eszmefuttatását dolgozták fel, vagy csak elaludtak.

– Azt hiszem, rendben van – szólt Weasley.

Potter bólintott, és azt mondta:
– Elégedett vagyok.

– Tényleg? – hitetlenkedett Draco. – Tényleg? Rendben van. Most pedig húzz el. Le kell cserélnem a cipőmet, mert szó szerint képtelen vagy egy poharat egyenesen tartani. Tupey! Friss cipőt és zoknit kérek, Weasley balesetet szenvedett.

Visszatértek a buliba, még jobban berúgtak, és jókedvűen töltötték el az éjszakát.

***

Draco elaludt az egyik kanapén. Hajnalban merev nyakkal és lüktető fejfájással ébredt.

Felállt, és különböző tudatállapotban lévő testek fölött lépkedett. Granger sehol sem volt.

Henriette a szalonon keresztül haladt, minden horkoló vendég mellé egy croissant és egy másnaposságelleni bájitalt helyezett.

– Hol van a kisasszony? – kérdezte Draco.

– Azt hiszem, elment levegőzni, Monsieur – mondta Henriette. – Hívjam őt?

– Nem, nem... majd én megkeresem.

Draco lehúzott egyet a másnaposságelleni bájitalok közül. Aztán az ablakhoz állt, és melodramatikusan felsóhajtott.

– Minden rendben van? – kérdezte Henriette.

Draco a homlokát a hideg ablakhoz szorította.
– Nem.

Henriette közelebb lépett.
– Mi a baj?

– Henriette?

– Oui?

– Je suis... je suis ensorcelé.

– Ah!

– Je l'aime de tout mon cœur, Henriette. De tout mon être.

Henriette letette a croissant tányérját, és a kezét tördelte.

– Még ne örülj! – mondta Draco.

– Ne?

– Nem. Még nem mondtam el neki. De el fogom mondani neki. Elmegyek, hogy felfedjem a lelkemet, Henriette.

Henriette könnyes szemmel, a kezét a mellkasára kulcsolva nézte, ahogy elmegy.

– Bon courage, Monsieur – suttogta.

A decemberi hajnal megvilágította a keleti eget.

Draco ezüstös nyírfák és felszálló köd között találta meg Grangert, aki lassú léptekkel sétált a fák között. Hideg volt.

Sápadtnak és fáradtnak tűnt, ahogy az ösvényen lépkedett. Valamiféle kendőbe burkolózott, ami gyanúsan hasonlított Draco egyik zsebkendőjére ebben az átváltoztatott változatban. A haja csak félig feltűzve a hátára omlott.

A távolban megpillantotta a férfit. Megállt, és figyelte, ahogy a fagyott rekettye és mocsári sás között közeledik felé.

Minden megkülönböztethetőnek és élesnek tűnt körülötte, kísértetiesen élesnek. A lélegzete ködösen szállt a szétnyílt ajkak között. Ujjai a kendőjét markolták. Sötét szempillák a fényes szemek körül.

– Korán ébredtél – szólalt meg a lány egyfajta lágy meglepetéssel. Amikor Draco továbbra is úgy bámult rá, mint egy szerelmes kretén, megkérdezte: – Jól vagy? Valami baj van?

Egyfajta bolondos bátorság fogta el. Egy idióta bátorsága.

Mindezek ellenére igazi bátorság volt. Ezután már soha többé nem lesz minden a régi.

– Igen, valami baj van – válaszolta Draco.

– Igen?

– Valami nagyon is van. El kell... el kell mondanom neked valamit. Hülyeség, és valószínűleg rossz döntés, de úgy érzem, hogy belehalok, ha nem teszem, szóval...

Granger kíváncsian, valami komoly, rejtvényfejtő tekintettel nézett rá. Szorosabban magára húzta a kendőt.

Nos, a férfi most azonnal meg akarta oldani neki ezt a rohadt rejtvényt.

– Nem akarom fenntartani az egyensúlyt – mondta Draco. – Nem akarom többé elfojtani.

– Az... egyensúlyt? – ismételte meg Granger. – Elfojtani?

– A... az oda-vissza... azt, hogy nem merek többet tenni... hogy nem lépem át a határt. A piát hibáztatni a botlásaimért. A színlelés, hogy nem törődöm veled, hogy nem halnék meg érted... azt hiszem, az a hajó már úgyis elment. A tagadás, az elfojtás, a szívem lassú megfojtása... mindezek.

Draco egy pillanatra összeszedte magát.

Egyáltalán nem nyugodott meg, hanem folytatta.

– Te... kibaszottul zseniális vagy és gyönyörű, minden... mindenen túl. Igazából elég igazságtalan, hogy egy embernek mindezekkel a tulajdonságokkal rendelkeznie kell. És én több akarok lenni, mint az aurorod, és azt akarom, hogy te több legyél, mint a megbízóm, vagy a gyógyítóm, vagy bármelyik... sokféle és változatos... titulusaid vannak. Én... beléd szerettem.... esküszöm neked, hogy annak ellenére is, hogy a legőszintébben dacoltam ellene. Tudom, hogy helytelen volt, helytelen, ellentétes volt az összes protokollal, az összessel. Mindent megtettem, amit egy férfi megtehet, hogy elnyomjam ezeket a dolgokat, de én... elbuktam. Te túl sok vagy. Nem tudtam ellenállni neked. Rést találtál a védelmemben, és véresre tépted őket, aztán eljöttél, hogy a szívemben élj, mint valami fény a sötét helyen. És a legrosszabb az, tudom, nem szándékosan tetted. Tudom, nem kérted. Tudom, csak te magad voltál... te, a hülye, briliáns, jótékonykodó éned. De te vagy, mint kiderült, minden, amit akarok.

Rá mert nézni a lányra. Könnyek csillogtak a szemében.

– Rendben. Most rohadtul megríkattalak... zseniális...

– M-mi? – mondta Granger remegő hangon. – Én vagyok az, aki repedéseket talál? Nem tudnék ellenállni neked.

– Micsoda?

Granger vett egy nagy levegőt.
– Próbálom irányítani, de ez... erősebb nálam. Nem akarom... nem akartam... nem tudom, mit akarok. De igen, tudom... egy rohadt éjszakát akarok anélkül, hogy rád gondolnék. Egy szobában akarok lenni veled anélkül, hogy úgy érezném, meghalok, ha nem érinthetlek meg... már ha megérinthetlek. Azt akarom, hogy a fejem újra a sajátom legyen, és a szívem. De te mindkettőben benne vagy, te idióta... te kergetsz engem az őrületbe...

Eltörölt egy könnycseppet.
– Csak szeretnék... egy rohadt pillanatnyi nyugalmat, anélkül, hogy az agyamban lennél, de ez, úgy látszik, túl nagy kérés.

– És velem mi lesz? Nem tudom... nem tudom kiverni a fejemből a gondolatodat. Te... a mosolyod... ahogy számolsz... az átkozott Spanyolország...

– Tudod, milyen illata van az én Amortentiámnak?

– Tudod, mennyire kísérted az éjszakáimat?

– Utálom ezt – szipogta Granger. – Ez az egész szemét. Utálom, hogy nem... nem vagyok ura a helyzetnek... nem kellene semmiféle érzéseket táplálnom irántad... ez a te hibád...

– Az én hibám?

– Miért kellett neked ilyennek...?

– Na, milyennek?

Granger a levegőbe emelte a kezét.
– Szóval minden! Arrogáns, közepesen kompetens aurornak kellett volna lenned! Nem arra szántak, hogy vicces és szeretetre méltó és hősies és.... úriember legyél, amikor számít. Nem arra voltál hivatott, hogy szó szerint elbűvöld a bugyimat, és ami még rosszabb... belopd magad a szívembe...

– Beszélj a magad nevében! – közölte Draco felháborodva. – Te vagy a kukacos. Egy elviselhetetlen satrafának kellett volna lenned, akinek a jelenlétét ki nem állhatom, nem pedig olyannak, akinek a társaságában... nevetek... akit megcsókolok... aki a minden... végül úgy vágytam rád, mint egy megbabonázott, szerelmes bolond. Tudod te, hány átkozott randira mentem el, hogy kiszorítsalak a fejemből?

– Én randiztam azzal a hülye kertésszel!

– Micsoda?

– Felültettél.

– Istenek.

– Hogy lehetek szerelmes beléd? Te vagy Draco Malfoy.

– És én? Szerelmes Hermione Grangerbe? Kibaszottul fülig szerelmes vagy? Én nem vagyok szerelmes. Ki sem tudom mondani a szót, borzalmas érzés a számban.

– Nem lett volna szabad elfogadnom ezt a megállapodást – szólt Granger az ég felé. – Ragaszkodnom kellett volna valaki máshoz, abban a pillanatban, amikor megláttam a hülye nevedet azon a hülye levélen, amiben közölték, hogy hozzám osztottak be.

– Én megpróbáltam – mondta Draco. – Azt mondták, hogy ne legyen komplexusom Grangerrel kapcsolatban... nos, itt vagyunk...

– Komplexus?

– ...És most van egy... igen, komplexusom... egy rohadt nagy komplexusom Grangerrel kapcsolatban, a legvadabb várakozásaikat is felülmúlva.

– Nem akarom a komplexusodat.

– Nos, ez maradt neked... és még sokkal több is.

Csend lett. Granger letörölt egy könnycseppet. Draco egy lépéssel közelebb lépett hozzá. A kezük egymásé után nyúlt.

– Úgy érzem, mintha egy olyan részemet adtam volna neked, amit el tudnál törni – szólalt meg Granger. – Kérlek, ne törd el...

– Nem fogom összetörni. Soha nem tenném. Potter és Weasley közölték velem, hogy megölnek, ha bántani foglak... nem mintha a fenyegetéseik bármit is számítanának. És neked is van egy részed belőlem. Rosszul vagyok tőle... jobb, ha nem töröd el...

– Soha nem tenném.

– ...és miért kell neked olyan szépnek lenned, még akkor is, amikor sírsz?

– Hogy tudsz olyan csábítóan kinézni, mint egy másnapos vámpír?

– Úgy, hogy a napfényt is ki fogom csókolni belőled.

A mosolya áttört a könnyein egy napfényvillanással.

A boldogság izzott az ereiben. A kis fekete szíve teljes egészében a nőé volt.

Lezárta a köztük lévő távolságot. A kezében tartotta a boszorkány arcát. Lélegzetük együtt párásodott a hideg levegőben.

A nap felkelt, felragyogott a havon, kizöldítette a füvet, és fénybe borította őket.

A férfi megcsókolta a lányt.

És ez volt a legédesebb, legperzselőbb, legcsodálatosabb dolog, végre megtehette, megszakítás, kifogások, elszakadás nélkül. Tenni ezt abban a tudatban, hogy kínjában osztozott, és ezért valami mássá vált... megkönnyebbüléssé, dübörgő örömmé.

A férfinak volt egy része a boszorkányból, és a lánynak is volt egy része belőle, és ez... ez valami gyönyörűség lesz. Lehet-e ennél édesebb, lehet-e ennél nagyobb a boldogság?