Víz és Vadászat - írás alatt

Íj és Nyilak

Reggel, amikor felébredtem, fájt az oldalam. Nem tudtam, mi történt, vagy hogyan kerültem ide. Ez nem is a saját szobám volt, hanem a Poszeidón bungallója. Gyönyörű volt, de valami mégis nyomasztott. A falakon különböző festmények díszelegtek, és mindenütt a kék árnyalatai uralkodtak, mintha a tenger elevenedne meg körülöttem. De a legfrusztrálóbb az volt, hogy nem emlékeztem, hogyan kerültem ide. Az utolsó emlékem... Francba! Elájultam. Percy biztos halálra rémült.

– Jó reggelt! – köszönt az ajtóból Percy, mosolyogva.

– Mi történt? – kérdeztem, mire furcsán méregetett.

– Nem emlékszel semmire? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem. – Nekem jöttél, azt mondtad, az istenekkel akarsz beszélni. Amikor nemet mondtam, nekem estél, én meg kiütöttelek.

– Ilyesmire nem emlékszem – mondtam zavarodottan, mire ő csak elmosolyodott.

– Semmi baj. Veled is megtörténik majd még párszor. Nekem is volt hasonló, amikor a nevelőapám nem akart elengedni Groverhez.

– Ki az a Grover? – kérdeztem.

– Lucy unokatestvére, és a legjobb barátom – felelte vidáman. – Gyere, ideje reggelizni – mondta, miközben rám dobott egy ruhát, amit eddig a kezében tartott. – Annabeth küldte, ő a barátnőm – tette hozzá, majd kisétált.

A ruhát beraktam a szekrénybe, de előtte alaposan szemügyre vettem. Térdig érő, babakék színű szoknya volt. Amikor ránéztem, a tiszta tenger jutott eszembe, ahogy még nem szennyezték be. Felvettem a narancssárga pólómat, amelyen egy pegazus képe díszelgett, és rajta a "Félvér tábor" felirat.

Amint kiléptem az ajtón, hirtelen Alex ugrott elém, egy kardot szegezve rám. Olyan váratlanul ért, hogy sikoltva hátraestem.

– Bocsi, nem akartalak megijeszteni – mondta nevetve, miközben felsegített.

– Semmi gond – válaszoltam mosolyogva. – Legalább feldobta a napomat.

Elindultunk reggelizni, és szokás szerint külön asztalokhoz ültünk. Bár külön ültünk, mégis folyamatosan hátrafordultunk és beszélgettünk egymással, nem zavart minket, hogy a többiek furcsán néznek ránk.

Alex elmesélte, hogyan juttatta vissza Percy a Mestervillámot Zeusznak, és hogy minden évben, amit a táborban töltünk, egy gyöngyöt kapunk a nyakláncunkra. Majd megemlítette, hogy fegyvert kell választanom, ami meglepően könnyűnek tűnt. Amikor az Athéné bungallóhoz értünk, egy szőkés hajú lány lépett oda hozzánk. Komoly arcot vágott, de barátságos mosollyal köszöntött minket. Az oldalán lévő kard veszélyesnek tűnt, mintha bármikor átdöfhetné vele a szívemet.

– Szia! Annabeth vagyok! – mondta, miközben boldogan kezet nyújtott, amit elfogadtam.

– Aurora. Te vagy a bátyám barátnője, igaz?

– Igen – bólintott, majd Alexre nézett. – Mi járatban vagytok itt?

– Fegyvert választunk neki – válaszolt Alex karba tett kézzel.

– Erre gyertek! – invitált minket vidáman Annabeth, és elvezetett az Athéné bungalló mögé, egy fészerhez. – Gondolkodtál már azon, milyen fegyvert szeretnél? – kérdezte.

– Még nem, de biztos, hogy nem közelharci fegyvert – feleltem határozottan.

– Akkor tudsz íjászkodni? – kérdezte, mire megráztam a fejem.

– Majd én megtanítom – szólalt meg Alex, aki eddig csendben volt mellettem. Rámosolyogtam, ő pedig visszamosolygott, szájának sarkát felhúzva.

Amikor beléptünk a fészerbe, meglepődtem, hogy belülről sokkal nagyobbnak tűnt, mint kívülről.

– Tessék – nyomta a kezembe az íjat Annabeth. Az íjon furcsa, aranyszínű motívumok futottak végig, mintha arra késztetnének, hogy vegyem kézbe és lőjek vele. Mintha rám szabták volna – tökéletes méret, gyönyörű díszítés és feszes húr.

– Itt van pár nyíl is – nyújtotta át a nyilakat Annabeth.

– Menjünk – szólalt meg Alex mögülem. – Ne zavarjuk tovább Annabethet, biztosan van még dolga – tette hozzá, és kisétáltunk a fészerből.

– Ez mi volt? – kérdeztem miután elhagytuk a bungallókat.

– Mi mi volt? – kérdezte kissé feszülten.

– Ahogy beszéltél Annabeth-tel... mintha haragudnál rá.

– Mert haragszom – válaszolta, de aztán kicsit elmosolyodott. – Kiskoromban, amikor még jóban voltunk, sokat bújócskáztunk az erdőben, de azóta minden megváltozott.

– Szerelmes voltál belé? – kérdeztem óvatosan.

Alex ekkor kitört a nevetésben, én pedig teljesen zavarba jöttem.

– Nem, dehogy! – mondta még mindig nevetve, én pedig elvörösödtem. – Tudod, legjobb barátok voltunk, de cserben hagyott. Ennyi az egész. És egyébként is idősebb nálam – tette hozzá, és ezzel megkönnyebbülést éreztem a mellkasomban.