Víz és Vadászat - írás alatt

Erdő

Az éjszaka közepén hirtelen arra ébredtem, hogy Lucy ugrál az ágyamon, vörös arccal lihegve. Az első gondolatom az volt, hogy talán beteg, de hamar rájöttem, hogy valami sokkal nagyobb dolog történik.

– Végre! Fél órája ugrálok az ágyadon! – mondta zihálva.

– Mi a bajod? – kérdeztem kábán, még félálomban.

– Jönnöd kell, most! – mondta, és pizsamástul megragadta a kezem, hogy magával húzzon. – Alex bement az erdőbe, mert látott valamit, és most nem válaszol az adóvevőn keresztül.

– Várj! Nem úgy volt, hogy az erdőbe bemenni még nappal is tilos? – kérdeztem egyre éberebben.

– De igen, de Kheiron megengedte, mert ő sem tudja, mi volt az, amit Alex látott.

– És akkor egy gyereket kell beküldeni??? – kérdeztem felháborodottan.

– Nem volt más jelentkező – mondta vállat vonva.

– Na és Mr. D? Ő egy isten! Nem ér rá?

– Alszik... – felelte egyszerűen Lucy, mintha ez magától értetődő lenne.

Ahogy az erdő széléhez értünk, láttam, hogy Lucy szemei csillognak a félelemtől. Soha nem láttam még ennyire megrémülve. Ennek ellenére bátorságot erőltetett magára, és futva indult be az erdő sötétjébe, én pedig követtem őt. A hideg éjszakai levegőben egyre nehezebben vettem a levegőt, amikor megláttam Emily-t. Rózsaszín ruhája csupa vér volt, és egy pillanatra megrémültem, hogy talán Alex vére, de aztán megláttam őt is, ahogy pár másodperccel később futott felénk. Nem állt meg.

– Gyertek gyorsan! Valaki megidézett egy fúriát! – kiáltotta hátra, miközben rohant tovább. Követtem őt, ahogy csak bírtam, de Lucy hirtelen megbotlott és elesett. Intett, hogy ne várjunk rá, mindjárt jön utánunk. Én tovább futottam, kiértem az erdőből, de Lucy még mindig nem ért ki. Egy szívet tépő sikoly hasította át az éjszakát.

Lucy meghalt.

Azonnal Alex felé fordultam, könnyeim megállíthatatlanul törtek elő.

– A te hibád! – mutattam rá remegve. – Ha te nem jelentkezel, akkor Lucy még élne! Nem kellett volna neki is bemennie oda! – kiabáltam rá, majd zokogva elfutottam. Mélyen belül tudtam, hogy nem ő a hibás, de a fájdalom és a gyász teljesen elvakított. Mintha valami sötét erő irányította volna a gondolataimat. A düh, a bánat és a gyász egyszerre emésztettek fel, régi, ismerős érzések, amelyek régóta kísértenek. Gyászoltam azokat a szüleimet, akiket sohasem ismertem. Gyászoltam, amikor kiderült, hogy csak nem kellettem nekik. Most újra gyászolnom kellett, egy barátot, aki sosem kapta meg a második esélyt.

Az istenek hibáztak, mint mindig, és mi, halandók, mindig viseljük a következményeket. Az istenek soha nem néznek szembe a saját tetteik következményeivel. Olyanok, mint egy program, amely soha nem szakad meg: létezés, szabályok, megszegés, gyűlölet, majd büntetés. Az életünk állandóan ugyanaz a forgatókönyv. Változás soha nem jön, hacsak egy félisten nem lép közbe. De az istenek sosem ismerik be, ha hibáznak...

4o

Sziasztok!

Remélem tetszik a "könyv". Ha igen akkor szeretném bejelenteni, hogy készül egy Nico di Angelo és a másik egy Leo Valdez  fan fiction. Még nem fogok egy ideig felrakni részeket egyikből sem, de legalább így bejelentem. Puszka! <33