Víz és Vadászat - írás alatt

Jóslat

Lucy elvesztése óriási űrt hagyott bennem. Napok óta küzdöttem a fájdalommal, mintha belülről emésztene valami, amitől képtelen vagyok megszabadulni. Az élet elvesztette az értelmét nélküle, és még Alexet is ignoráltam, bár tudtam, hogy nem az ő hibája. Alig ettem, alig aludtam, csak a bungalló tetején ülve vártam a csodát – hogy Lucy valahogy visszatér, ahogy a virágok újraélednek. De persze ez nem történt meg.

Egy nap, ahogy a tetőn gubbasztottam, valami furcsa füstöt láttam a távolban. Zöld füst keringett a levegőben, és bár nem tudtam, mi az, valamiért mégis odaindultam. Ha mérgező gáz, akkor ennyi volt, gondoltam, de nem érdekelt. Ha szörny, majd megküzdök vele. Az egésznek már nem volt sok értelme.

Amikor odaértem, egy vörös hajú lányt találtam, Annabeth társaságában. Annabeth arcán a rémület ült, a lány pedig zavartan kapkodta a tekintetét. Aztán Annabeth megszólalt, és valami zavaros verset idézett:

"Akkor jő el a vég,
mikor a leány már nem fél.
Vadászat Úrnőjének leánya,
s Mennydörgés Urának fia,
Szerelem lányával útra kél.
A Gonosz sötétje még nem fél,
régi barátja leánynak visszatér.
Selymes vászon nem segít,
de Halál fia támogatja.
S, ha a Nap felkel örök nyugalomra lel."

Csak bámultam rájuk értetlenül.

– Mi van? – kérdeztem, de választ nem kaptam, legalábbis semmi olyat, amit értenék.

...

A vörös hajú lányt Reachelnek hívták, és mint kiderült, egy orákulum volt. A jóslat, amit mondott, rólam és valaki másról szólt, Zeusz egyik fiáról. Ez vagy Jason Grace lehetett, vagy... Alex. Őszintén, egy világ omlott össze bennem. Aztán ott volt még Aphrodité leánya, aki gyakorlatilag bárki lehetett. És persze Halál fia, aki valószínűleg Nico di Angelo. Valami nagy sötétség ellen kellett majd mennünk, de biztos voltam benne, hogy nem leszünk elegen.

– Már vagy megbocsásson, Mr. D, de én nem megyek semmilyen küldetésre! – jelentettem ki dühösen Dionüszosznak.

– De mész! És nincs semmiféle kifogás! Peter az első küldetésén tizenhárom éves volt! Ideje felnőnöd, Ariana! – kiabálta vissza.

– Nem megyek sehova! És nem Ariana a nevem! – vágtam vissza, majd dühösen kisiettem a házból. Tudtam, hogy Kheirón fog utánam jönni a szokásos bátorító szövegével, vagy talán Annabeth, aki azzal próbál majd motiválni, hogy anyám Artemisz vadásza, és apám Poszeidón, a tengerek ura. Végül Annabeth valóban utánam futott, és addig nyaggatott, amíg fel nem adtam a küzdelmet. Most tényleg küldetésre megyek... Hurrá. (Remélem, érzitek az iróniát.)

Sziasztok! Nyugi nem haltam meg, csak nem volt ihletem. Ígérem, hogy nem lesz befejezetlen! <3