Séta a parkban, egy barátság kezdete és egy szerelem hajnala.

Huszadik

2020. január 12. Este

Miután elfogyasztottuk az Aleix által engedélyezett étcsoki mennyiséget, Lilyék elköszöntek és csokitól boldogan elvonultak a saját lakosztályukba. Ezután segítettem Aleixnek elmosogatni, és míg ő elpakolt a szekrényekbe én bevonultam a szobájába.

Épp a fotelben összegömbölyödve ülve nézegettem a ma készült fotókat a telefonomon,  amikor bejött és mögém lépett.

- Ez különösen tetszik, - szólalt meg felettem - itt olyan békések vagyunk. - Mondta arra a fotóra, ahol a dómot nézzük és csak a hátunk és szilutettünk látszik. - Meg is osztottam.

Hirtelen rá kaptam a tekintetem és tátott szájjal bámultam rá.

- Megosztottad? - Csúszott fel a hangom egy oktávval. - Mond, én vagyok az aki nem jól értelmezte, hogy ezt - és itt kettőnkre mutattam - titokban és zárt ajtók mögött akarod tartani? - Nem is tudom, hogy dühös vagy megdöbbent voltam-e inkább.

Oda vagyok ezért a pasiért, és igen, én is világgá kürtölném, hogy velem van. De megértettem az indokait, és tartom is magam azokhoz. Erre folyton ő szegi meg a saját szabályait.

- Héj, - és azonnal mellém csúszott a fotelben, gyengéden átölelt a karjaival majd a hajamba csókolt. - Gyere megmutatom. - És előkapta a telefonját . - És igen ez a miénk idebent, de ez a fotó annyira tetszik, és ...

Ekkor elhallgatott és az Instagram fiókjánál megnyitva elém tartotta a telefonját.

Ott volt a fotó, a történetében megosztva.  Megfogta az ujjával, hogy ne menjen tovább.
Csak a fotó, semmi szöveg, gift vagy emoji mellette. Nem jelölt meg rajta engem vagy a helyet. Én néztem a telefont, majd őt.

- Látod, csak megosztottam sztoryban.

- És hány barátod írt rád, hogy gratuláljon? - Kérdeztem elcsukló hangon.

- Ketten. - mondta csillogó szemekkel és hatalmas vigyorral az arcán.
Elnevettem magam, és a nyakába furtam a fejemet. Ő simogatni kezdte a hátam és kuncogva nevetett.

- Albert, az öcsém csak kérdőjeleket küldött vigyorgó fejjel és szivecskével. Sergi barátom viszont tényleg gratulált, és kérdezte merre vagyok, hol találtam olyan lányt, aki engem elvisel. - Ahogy ezt végig mondta már boldogan nevetett, és óvatosan maga felé húzta a fejemet, hogy a szemembe nézhessen.

- Elvisellek? Talán tudnom kellene valamiről? - Kérdeztem én is nevetve.

- Oh, hát csak ő tudja mennyire maximalista vagyok, és hogy folyton a munkámnak élek.

- Hogy férek én bele a te maximalizmusodba? - Hangom alig hallható volt.

- Így! - És körbe ölelt karjaival. - Te kellesz bele, hogy vissza igazíts a helyes irányomba.

- A szétszortságommal és gömbölyűségemmel? -  Kérdeztem lesütött szemekkel.

- Mindeneddel együtt. - Mondta lágyan, majd adott pár puszit az arcomra, nyakamra, mindenhova ahol elért.

Ezután kibújt mellőlem a fotelből és az íróasztalhoz ült majd felnyitotta a laptopot.

- Hasonlóan diszkréten te is megoszthatod, akár posztként, ha akarod Facebookra is. Csak ne jelölj meg rajta kérlek.

- Csak ezt?

- Tudom, hogy képes vagy eldönteni melyek azok amelyek mehetnek.

Bólintottam. Igaza van, képes vagyok. Csak ha róla van szó, és a ma este készült igazán fantasztikus közös fotóinkról, akkor félő, hogy nem a józan eszem irányít, és boldogságomban világgá kürtölöm, vagy legalább a barátaimnak megmutatom őket.