Aᴢ ᴜᴛᴏʟsᴏ́ sᴢᴇʀᴇᴛʟᴇᴋ

13

Emilie Ford

Reggel arra ébredtem, hogy David feláll mellőlem és kisétál a szobából, úgy voltam vele, hogy majd úgyis visszajön, így csak pihentem tovább. A fiú egy fél óra múlva vissza is jött és csókokkal hintette be az egész arcom.

– Jó reggelt hercegnőm! – mondta két puszi között.

– Jó reggelt! – mosolyogtam kedvesen. Reggeliztünk és lustultunk, de David nagyon furcsán viselkedett. Na meg egész délelőtt fel sem köszöntött, ami azért egy picit rosszul esett.  Félután meg majdnem szó nélkül ment el, ha nem kérdezek rá.

– Hova mész? – kérdeztem aggódva, amikor láttam, hogy a cipőét húzza. Nagyon nem értem mi van és a többiekről se hallottam semmit a bowling óta, kezd ez az egész zavarni.

– Van egy kis dolgom, de majd hívlak. – nyomott egy puszit a homlokomra és el is ment. Hirtelen szó szerint semmit nem értettem, így felhívtam Cintit, de nem vette a telefont, ahogy a két fiú sem. Remélem nem találtak ki semmit, mert akkor nem csak csalódott, de még mérges is leszek. Alapból nincsenek valami halálosan nyugodt napjaim szerintem nem kell nekünk több kellemetlenség. 

– Boldog születésnapot Emi! – szaladtak be a húgaim, és utánuk sétáltak anyuék is.

– Boldog születésnapot! – mosolyogtak mindketten és egy levélkét nyújtottak a kezembe. 

– Köszönöm! – elvettem a borítékot és kinyitottam aztán olvasni kezdtem.

"Kedves Emilie! 
Mivel tudjuk, hogy mekkora álmod volt a bál még tizenhárom éves korodban,
így arra gondoltuk most ezt megvalósítjuk neked.
 A meghívottak még titkosak és a helyszín is,
de hoztunk neked egy kis ajándékot, mielőtt ezeket megtudod.

Szeretettel: Anya, Apa, Sarah és Lilyt!"

Elérzékenyülve olvastam a pár sort, hisz hihetetlen, hogy emlékeznek, bár ez még nem volt túl megható dolog engem mégis megérintett. Mikor felnéztem a kis levélből Anya egy gyönyörű szép fekete báliruhát tartott a kezében.

– Remélem tetszik. – adta át, hogy a kezembe foghassam az anyagot.

– Igen, nagyon köszönöm! – öleltem meg őket. Talán ebben mesterkedtek Davidék is?

Ahogy jobban megnéztem a ruhát tényleg gyönyörű, a szoknya része hosszú a teteje pedig egyszerű, az egész egy vékony pánttal rendelkezett és a hátánál meg kellett kötni, így tökéletesen passzolt az alakomra, tényleg nagyon tetszett.

Egész nap az estét vártam, mert annyit megtudtam, hogy hatra megyünk a helyszínre és igazából addig vagyunk, amíg jól esik. A szüleimnek elég nagy az ismeretségi köre így valószínű, hogy lesznek olyanok, akiket nem ismerek. Nem szokásunk bálozni pedig rengetegre hívják őket és nekem mindig is nagy álmom volt, de végül elengedtem. Viszont nálunk nagy hagyomány a családban, hogy az ember tizennyolcadik születésnapjára valami nagy dolgot találunk ki, nem tudom ezt hogyan fogják felülmúlni. Pont sminkeltem mivel közeleg az idő, amikor megcsörrent a telefonom.

– Szia! – szólt bele.

– Szia, mit szeretnél? – tértem a lényegre.

– Igazából csak annyit, hogy közbe jött néhány dolog, így csak a hétvégén tudunk találkozni, de mindenképp kárpótollak pöttöm, ígérem. – hadarta David, valami nincs rendben.

– Minden rendben? – kezdtem aggódni.

– Persze, minden. – mondta, de nem hittem el, furcsa volt.

– Nem hiszek neked. – mondtam bízva benne, hogy elmondja.

– Pár napra el kell mennem. – vallotta be.

– De hova? – kérdeztem értetlenkedve.

– Ha itt az ideje mindent elmondok. – mondta és rám nyomta a telefont. Szóval nem lesz ott este..

Megijedtem rettenetesen, de muszáj összeszednem magamat, nem ronthatom el a családom kedvét. Időben készen lettem mindennel, így elkezdtem a ruhát is felvenni, amihez amúgy egy fekete magassarkút párosítok. Ahogy magamra vettem a ruhát mintha rám öntötték volna, csodálatos volt és úgy éreztem magamat, mint egy hercegnő. Igaz ők általában csili-vili rózsaszín ruhákat vesznek fel és gyönyörűek, de ez az én életem, én így érzem magam annak.

El is indultunk együtt a helyszínre, nagyjából egy óra után oda is értünk, egy gyönyörű ház elé, ami most ki volt díszítve. Leginkább a sötét színek domináltak, mivel azokat szeretem. Kiszálltunk és be is mentünk az óriási bálterembe, ez egyszerűen gyönyörű volt. Ahogy beléptünk az ajtón felsétáltunk egy lépcsőn, ami egy csodaszép teremhez vezetett, minden ablak - vagy ajtó, kinek mi - az erkélyre nyílt így igazából ott is lehetett tartózkodni, de volt egy borzasztó nagy udvar, ami szintén hasonlóan volt díszítve.

– A terem ajtaja nyitva lesz így nem lesz probléma a járkálásból. – jött oda hozzánk Apu miután beszélt egy pasassal.

– Rendben. – bólintott anyu. – Az elején legyél a közelben, aztán majd mehetsz ahová szeretnél. – mosolygott kedvesen, de szavai határozottak voltak.

– Jó. – mondtam és összeszedtem Lilytet és Saraht. Ők nem sokáig lesznek itt tudtommal, ezért amíg tudok velük leszek.
Vagyis így gondoltam, de arra nem számítottam, hogy közel száz fő lesz az épületben, ahol amúgy bőven elfértünk, de egyedével köszöntgetni őket nem volt kellemes, végig azt figyeltem, hogy akárki érkezik-e a csapatból, de senki. Csalódottam baktattam be a terembe a szüleim után, amikor már a vendégek fele megérkezett. A többiek is jöttek folyamatosan, de mi már bent beszélgettünk, néhányan táncoltak is a halk zenére. Még semmi nem kezdődött el. Egyre többen és többen lettünk, én pedig már nem győztem a beszélgetést, de borzasztóan élveztem ezt az egészet, bár nem gondoltam, hogy ekkora felhajtás lesz belőle. 
Hirtelen csend lett és mindenki a kis színpad felé nézett, ahol a szüleim álltak.

– Nem készültünk hivatalos szöveggel, csak nagyon boldog születésnapot szeretnénk kívánni Emilie és érezd jól magad! – mondta apa, mire behoztak egy borzasztó nagy tortát. Engem előre hívtak és természetesen készült kép és videó is a gyertyák elfújásáról, amikor ezzel megvoltunk mások vették át a színpadon álló szüleim helyét.

– Igazából nem is tudtam nagyon sokáig mit mondjak, hisz kicsi korunk óta legjobb barátnők vagyunk és mindent együtt éltünk át. Hálás vagyok, hogy egy ilyen jó barátnőre találtam benned és eszméletlenül szeretlek Em! Boldog születésnapot! – kezdte Cinti, és félreállt, hogy a következő ember is beszélni tudjon. Meglepődtem, hisz azt hittem nem lesznek itt, de nagyon örültem neki és kicsit el is érzékenyültem, nem beszélt sokat, de lényegre törő volt és igaz, mivel nála jobb barátnőt én se kívánhatnék.

– Hát mi nem ismerjük egymást olyan rég, mint ti ketten. – mutatott Oliver Cintire, majd rám, amit mindenki megmosolygott. – De azt tudom, hogy egy csodálatos ember vagy Emilie, aki képes meglátni minden emberben a jót, ahogy bennem is megláttad és ráébresztettél, hogy sokkal több vagyok, mint én azt valaha is gondolni mertem volna, nálad jobbat nem is kívánhatna a csapat. – mondta ki és ő is arréb lépett, én pedig könnyeimmel küszködve mosolyogtam rájuk. Amit most érzek az elmondhatatlan, de boldog vagyok, eszméletlenül!