Aᴢ ᴜᴛᴏʟsᴏ́ sᴢᴇʀᴇᴛʟᴇᴋ

14

Emilie Ford

– Igaz nem állunk itt mind a négyen, de Em ezalatt a két év alatt borzasztó fontossá váltál számomra és szerintem mindegyikünk nevében mondhatom, hogy te vagy a kis csapatunk lelke. – kezdett bele tom is, mire a két mellette álló csak bólogatott. – Olyan vagy számomra, mintha a húgom lennél és minden áron védeni akarlak, bár igaz, hogy néha a makacsságod miatt ez nem sikerül. Lényegében ti vagytok az egyik legjobb dolog az életemben és öröké szeretni foglak téged, titeket. – mondta én pedig bőgni kezdtem, annyira szeretem őket, hogy az hihetetlen, mikor azt hittem, hogy Tom befejezte a mondókáját még megszólalt. – Fordulj meg. – mondta én pedig így is tettem. David ált velem szemben egy csokor rózsával és egy ékszerdobozzal a kezében, és beszélni kezdett.

– Amikor először megláttalak már akkor tudtam, hogy milyen csodálatos ember vagy és, hogy én képtelen lennék rád csak barátként nézni, egyszerűen beléd estem első látásra pöttöm és idő közben, ahogy megismertelek egyre jobban tudtam, hogy kellesz nekem és szükségem van rád, mert nélküled csak bolyongok a sötétben. Szeretlek Emilie! – mondta és átadta a csokrot én pedig sírva a nyakába borultam aztán ezt eljátszottam a többiekkel is és megköszöntem mindent. 

– Nem úgy volt, hogy nem leszel itt? – kérdeztem már mosolyogva a barátomat.

– Muszáj voltalak kicsit megijeszteni. – nevetett és a kezembe adta az ékszerdobozt, amitt még nem volt alkalmam megnézni. Kinyitottam és egy gyönyörű nyaklánc volt benne.

– Ez csodaszép! – emeltem ki az ékszert a tartóból, egy kis szív alakú medál volt rajta, amire rá volt gravírozva, hogy Forever, nem nagy dolog, de imádom. – Köszönöm! – csókoltam meg boldogan. Idő közben újra belefolytam a beszélgetésbe, amiben David is jelen volt egy darabig, de utána talán Oliver elvitte valahova. Volt egy ember, aki eléggé nyugtalanított, de őszintén nem tudom miért vagyis, de. Állandóan szélen állt és engem figyelt, de annyira ismerős volt. A szemei, az arca, de nem tudtam honnan. Épp felé indultam, hogy megkérdezzem, hogy kicsods és váltsak vele pár szót, de valaki hirtelen felkapott és megforgatott.

– Emike! Hát itt vagy. – tett le mosolyogva az unokabátyám Nate, akit egyenesen imádtam, kedvenc rokon kategória. Én is ilyen voltam neki, de a szülei elváltak és elköltöztek, így a kapcsolat is megszakadt.

– Nate! – bújtam hozzá, ahogy realizáltam kivel is van dolgom. – Azt hittem a világ másik felén vagy! – suttogtam.

– Csak nem hagyom ki ezt a lehetőséget, hogy lássalak téged vagy titeket. Nem felejtettelek el attól, hogy elmentem, de bánom, hogy nem kerestelek eleget, de vissza költözöm. – zúdított rám mindent.

– Istenem! – kaptam a szám elé a kezem, mert nagyon örültem neki. Alkohol már volt bennünk, de nem annyi, hogy abból baj lehessen.

– Ki megyünk beszélgetni? – kérdezte, mire én bólintottam.

– Egy pillanat. – fordultam hátra, hogy beszélhessek a nálam max három évvel idősebb sráccal, de már nem volt ott.

– Kit keresel? – nézett furcsán.

– Nem lényeg, menjünk. – mondtam és elindultunk a kertbe. Megbeszéltünk mindent, de szó szerint mindent, egy óra alatt. Sok minden történt, de egyenlőre a leglényegesebb részek jöttek elő, majd később a többi, hiszen lesz időnk. Már kezdett hűlni a levegő, amit meg is éreztem, de persze felsőt nem hoztam magammal.

– Hékás, meg ne fázz! – mondta Nate és a hátamra terítette a zakóját.

– Köszönöm! – mosolyogtam, de el is indultunk befelé. Ahogy fel értünk a lépcsőn és átléptünk a hatalmas ajtó küszöbén David mellénk rohant és értetlenül nézett rám.

– Szia! – köszönt Nate Davidnak.

– Szia! David vagyok, Em barátja. – mondta bunkón és szúrós szemekkel nézett az unokabátyámra.

– Igen, már hallottam rólad. – nevetett Nate, de ahogy láttam ez Davidnak nem igazán tetszett.

– David, ő itt Nate.. – kezdtem bele, mire a fiú idegesen felhorkantott és meg is akart szólalni, de Nate megelőzte.

– Hagyhatnád, hogy befejezze. – sziszegte, kezdett ő is egyre idegesebb lenni.

– Mit? Hogy valami régi barát, aki valamilyen oknál fogva a zakóját is neki adta? Nem kell a színjáték. – mondta és itt vettem észre, hogy valószínű, már ivott és nem keveset. Ilyenkor pedig ismerem, tudom milyen és tudom, hogy kezeljem. Elviharzott így utána akartam indulni, de Nate nem engedte.

– Megoldom. – mosolyogtam halványan és visszaadtam a zakót, otthagyva a fiút. Utána mentem és szerencsémre nem jutott olyan nagyon messzire, mivel a bejárati ajtó lépcsőjén ült és cigizett.

– Szia! – ültem le mellé.

– Igazam volt? – meredt maga elé.

– Nem. – mosolyodtam el.

– Ebben mi vicces? – kapta fel a vizet.

– David Nate az unokabátyám, már évek óta nem láttam. – magyaráztam meg, mire a fiú meglepődve nézett rám.

– Sajnálom pöttöm csak olyan sokáig vártam, félek, hogy elveszítelek. – magyarázta.

– Csak bízz bennem, hisz miért akarnék mást? – néztem rá őszintén. Ő csak felállt, magához ölelt és bevezetett a terembe. – Egy tánc? Aztán bocsánatot kérek Natetől. – mosolygott, én pedig elfogadtam a felkérést. Táncolni kezdtünk aztán egyre többen le akartak kérni, végül pedig Tommal folytattam a táncot, mikor pedig oldalra néztem láttam, hogy Nate és David nevetnek valamin, megkönnyebbülve néztem vissza Tomra aztán megint lekértek. Ezzel nem lett volna baj, ha az emberek nagy része tudott volna táncolni, aztán megakadt a szemem megint azon a srácon akivel beszélni akartam, de ő most megelőzött, mert lekért.

– Szia. – húzta apró mosolyra a száját.

– Szia, ismerlek? Annyira hasonlítasz valakire, de.. – mondtam de közbevágott.

– Nem, nem ismersz, de remélem ez megváltozik majd. – mondta mire én el akartam lépni, de nem engedte. – Nem rád hajtok Emilie. – nevette el magát én meg zavaromban azt sem tudtam mit csináljak.

David Pelor

– Nézd mennyire hasonlítanak. – lépett mellém Cintia és Em felé mutatott. – Szia Nate, de rég láttalak! – kezdett beszélgetésbe a fiúval, akivel szerencsére sikerült tisztázni mindent. Én belemélyedtem a gondolataimba, hiszen a húsz év körüli srác és az és Emilie tényleg kísértetiesen hasonlítottak, de a kijelentésből ítélve Cintia sem ismerte így fogalmam sincs kicsoda, de olyan furcsán néz Emilire és ezt most tényleg nem féltékenységből mondom, de ez a srác tényleg máshogy néz rá.

Odasétáltam, mivel pont befejezték a táncot és elindultak gondolom inni valamit.

– Sziasztok. – karoltam át Emilie derekát. Tudnom kell ki ez.