Aᴢ ᴜᴛᴏʟsᴏ́ sᴢᴇʀᴇᴛʟᴇᴋ

10

Emilie Ford

– Nem, én tényleg csak barátként tekintek rá. – mondtam ki magabiztosan, bár őszintén szólva én sem tudtam mit érzek. Mire a lány reagálhatott volna csengettek, így csak egy "Most kinek akarsz hazudni?" fejet kaptam és annyiban hagytuk a témát, pedig lenne pár kérdésem még hozzá.

– George? – nyitottam ki az ajtót.

– Együtt vagy vele? – kérdezte, mire értetlen fejet vágtam és a hang hallatán a barátnőm is hozzánk sietett.

– De kivel? – kérdeztem, de láttam azt a rengeteg dühöt a szemében, ami őszintén megijesztett.

– Peloral, hát szerinted ki mással? – nevetett fel mérgesen.

– Igen! Együtt vannak. – mondta Cintia és rácsapta az ajtót. Nem tudva ezzel mekkora lavinát indít el.

– Basszus. – ültem le a kanapéra a fejemet fogva.

– Most mi az? – jött mellém a lány.

– Szerinted? – néztem rá aggódva.

– Ohh... – esett le neki, hogy ezen David is nagyon ki fog akadni és tény, hogy az elsőszámú problémát megoldottuk, ami jelen esetben George volt, de ezzel most elénk állított jó pár újat. – Mi lenne, ha szólnánk Davidnak? – gondolkodott.

– Jézusom nagyon ki fog akadni. – temettem arcomat ismét a tenyerembe.

– Az lehet, de jobb ha tud róla. – mondta már most ő is félve.

– Menjünk át hozzá. – suttogtam, mire a lány bólintott és el is indultunk. Tíz perc múlva már az ajtóban álltunk és kopogni készültünk, őszinte leszek én sem tudom, hogy tettük meg a gyalog huszonöt perces utat ilyen kevés idő alatt, de ezt is megéltük. Mivel én borzasztó ideges voltam így Cinti kopogott be és David anyukája nyitott ajtót. Meglepődtünk, hogy itthon van, mivel ez elég ritka dolog. 

– Jó napot! David itthon van? Beszélnünk kéne vele. – szólaltam meg én, mivel a barátnőm eléggé lesokkolt, tényleg ritkán látjuk őt. 

– Sziasztok! Igen, itthon van, gyertek csak be. – mosolygott az asszony és beengedett minket. Természetesen rögtön felmentünk David szobájába, így nem igazán volt az édesanyjának velünk alkalma beszélgetni. 

– Szia! – rontottam be a szobába kopogás nélkül, közvetlen mögöttem pedig Cinti. 

– Sziasztok? – nézett értetlenül a fiú. – Hát ti? – dolgozta fel hirtelen, hogy a "semmiből" termettünk ide. 

– Van egy icipici probléma. – mutattam a kezemmel a mértéket.

– Hát végülis annyira nem pici. – dobta le magát sóhajtva Cinti a fiú ágyára.

– Csak mondjátok. – ült le a fiú is én pedig követtem a példájukat.

– Lehet, hogy ma George meglátogatta Emiliet és lehet, hogy én is ott voltam és az is lehet, hogy azt mondtam neki, hogy együtt vagytok. – darálta le Cintia és kezdett egyre kellemetlenebb lenni a szituáció. David reakció nélkül először rám nézett, majd újra Cintire és ezt megcsinálta még párszor, mire felfogta, hogy ez nem kamu.

– És most mit akartok csinálni? – kérdezte nyugodtan. Szóval csak minket érdekel ez az egész.

– Fogalmam sincs. – ráztam a fejem. – Eljátszani nem fogok semmit, az is biztos. – nevettem fel már kínomban.

– Végülis nem te mondtad neki, hanem én szóval nem te hazudtál. – gondolkodott el a barátnőm és valahol igaza volt. 

– Igen, de Fleet abban a tudatban él, hogy mi – itt megakadt egy kicsit, mintha nehezére esne kimondani.

– Hogy együtt vagytok, de akkor sem ti mondtátok én meg amúgy sem vagyok velük valami jóba így teljesen mindegy. – nevetett a lány. Végül arra jutottunk, hogy majd alakul valahogy, mert erre egyáltalán nincs jó megoldás. Később pedig Cinti kapott egy hívást és haza kellett mennie, én pedig kettesben maradtam Daviddal. Az elején csendben ültünk egymás mellett, azon gondolkodtam, hogy lehet rá kéne kérdezni a tegnap esti dologra, de nem tettem, még én sem tudom mit érzek addig nem akarok vele erről beszélni.

– Érezted már azt, hogy borzasztóan szeretsz egy személyt, de te sem tudod eldönteni, hogy hogyan? Mármint, hogy csak barátként tekintesz rá vagy annál sokkal többről van szó. – mondtam el és tény, hogy nem akarok vele kettőnkről beszélni, de a válaszára kíváncsi vagyok.

– Azt hiszem igen. – mosolyodott el halványan. Olyan aranyos. – És végül a megfelelő időben meg is kaptam rá a választ, viszont mindig egy nagyon jó barátként tekintettem a lányra, de közben jóval többet éreztem. A kettős érzés mindig bennem volt, de talán azért, mert mindegy ő hogy néz rám csak mellettem legyen. Aztán bíztam benne, hogy idővel ő is belém szeret. – nézett mélyen a szemembe és nem tudom ki ez az illető akiről beszél, de biztos, hogy számára nagyon fontos.

– És ha igazából tudom mit érzek, de még magamnak is félek bevallani? – tartottam a szemkontaktust, egy pillanatra sem néztem félre.

– Akkor pedig a saját kérdésedre adtad meg a választ. – hajolt egyre közelebb. Már vészesen közel voltunk egymáshoz, az ajkai majdnem súrolták az enyémeket. A szánk közötti távolság egyre kevesebb lett, amikor valaki hirtelen kopogni kezdett.

– Kész a vacsora, Emilie téged is szívesen látunk! – mondta David anyukája.

– A francba. – suttogta ajkaimra a fiú, majd elhúzódott tőlem.

– Megyünk! – kiáltottam és mind a ketten felálltunk.

– Nekem haza kell mennem, de majd találkozunk. – mosolyogtam félénken, fogalmam sincs mi volt az előbbi.

– Maradj vacsorára, úgyis egyedül vagy otthon. – imitált a fiú is, de most egyáltalán nem szerettem volna maradni.

– Most tényleg mennem kell, de majd legközelebb bepótoljuk. – öleltem meg és le indultam a lépcsőn, de ő utána, sietett és kikísért. 

– Hazaviszlek. – mondta.

– Haza sétálok, nem olyan sok. – nevettem el magam.

– De már sötét van, Em csak had vigyelek haza. – kérlelt.

– Rendben. – adtam be a derekam, mivel tudtam, hogy semmi esélyem. David beszaladt a bukósisakokért és gondolom szólt az anyukájának, hogy először hazavisz engem. Kitolta a motort a garázsból, én felültem mögé és el is indultunk.

– Tényleg nem kellett volna. – mondtam neki miután leszálltam a masináról.

– Így nem aggódok annyira. – mondta és nyomott egy puszit a homlokomra, majd szó nélkül elment. Én meglepetten néztem az egyre távolodó alakját aztán be sétáltam a házba.

– De hülye vagyok! – dőltem le a kanapéra. Sokáig gondolkodtam, hogy mit kéne most csinálnom, így arra jutottam, hogy áthívom Tomot és Olivert hátha ők tudnak valamit erre az egészre mondani.

A két fiú fél órán belül meg is érkezett, mindent elmondtam nekik, a David "vallomásától" kezdve a Georgeos ügyig és a majdnem csókkal zártam.

– Szerintem ez egyértelmű. – vigyorgott Oli, és Tom arcán is fel véltem fedezni egy aprócska mosolyt.

– Ezt jól el szerencsétlenkedte. – nevetett fel végül az utóbb említett fiú.