Aᴢ ᴜᴛᴏʟsᴏ́ sᴢᴇʀᴇᴛʟᴇᴋ

15

Emilie Ford

David is csatlakozott és beszélgetni kezdtünk, de a srác még a nevét se akarta elárulni, ami kicsit fusztráló volt.

– És hogy is hívnak? – kérdezte meg David, miután befejeztük a nagyobb beszélgetéseket.

– Lucas. – mondta egyszerűen, mire David kicsit erősebben szorította a kezét a derekamra, így rá vezettem a sajátomat, óvatosan le vettem onnan és összekulcsoltam az ujjainkat. 

– Sajnálom. – suttogta a fülembe.

– És te? – kérdezett vissza Lucas.

– David Pelor. – utalt egy kicsit arra, hogy teljes névre lett volna kíváncsi.

– És ti..? – próbált tapintatos lenni.

– Igen. – bólintottam.

– Aranyos. – annyira kimérten beszél és megfontolt, emlékeztet valakire. – Viszont nekem most ideje mennem, bocsánat. – mondta és el is lépett tőlünk.

– Te tudod ki ez? – kérdezte David hallkan.

– Nem, de muszáj kiderítenem.

– Lehet nem kéne beleásnod magadat. – mondta és tudtam, hogy csak védeni akar.

– Átgondolom. – mosolyogtam, hogy megnyugtassam egy kicsit, majd elmentünk és jól éreztük magunkat. Az este folyamán többet nem láttam Lucast és tényleg mintha felszívódott volna, gondolom hazament.
Arról viszont fogalmam sincsen kit kérdezzek meg a rejtélyes fiúról, hisz csak úgy nem fogoktöbbet megtudni, ha nem nézek utána, de ezt majd máskor. Most kiélvezem az estét.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki rám ugrik és nem nagyon akar kímélni, pedig iszonyat fáradt vagyok.

– Lilyt! – morogtam mikor meghallottam a húgom kuncogását.

– Fel kell kelni! – mondta ellenkezést nem tűrő hangnemben. Erre megint csak morogtam és kiküldtem a szobából. Kicsivel később viszont a telefonomat vettem a kezembe, dél elmúlt. Azt hittem vagy nyolc óra lehet, de ezek szerint tévedtem. Megnéztem a közösségi oldalakat, mivel elég sok üzenet és említés jött az este folyamán. Reagáltam és le sétáltam reggelizni, vagyis ebédelni.

Megköszöntem a szüleimnek a tegnapot és közben leültünk enni. Igaz ők már tényleg ebédeltek.

– Anya, Apa! – szólaltam meg a semmiből.

– Tessék? – néztek rám mindketten.

– Volt vendéglista? – gondolkodtam el.

– Hát egy nagyjából összeszedett igen, miért? – mondta anya.

– Esetleg akkor majd megnézhetném? Vagy van Lucas nevű ismerősötök, vagy olyan, akinek úgy hívják a fiát? – kérdezte, reménykedve.

– Én nem ismerek senkit, akit így hívnának. – nézett rám apa is.

– Én sem, de ott a lista a pulton, nézd meg nyugodtan. Találkoztál valakivel este? – folytatta anya a beszélgetésünket.

– Igen. – mondtam és elvettem a listát, mivel én már végeztem az evéssel így vizsgálni kezdtem. Szerintem a délután folyamán legalább ötvenszer végig néztem és sehol semmi, egy Lucas nevű tag sem szerepel a listán. Akkor ki volt ő? Hívatlanul jött vagy nem a saját nevét árulta el?

Rengeteget gondolkodtam ezen és napokig a netet bújtam, hátha megtalálom, de semmi. Annyiból képtelenség megtalálni az embert, hogy Lucas. Idővel pedig el is engedtem, mivel már lassan Augusztus és én még semmi érdemlegeset nem csináltam a nyár alatt. Meg persze pár hét és David születésnapja is itt van. A többiekkel bulit szervezünk neki én pedig hasonlóan jó ajándékot szeretnék neki adni, mint én kaptam tőle. Azóta is a nyakamban van, nem vettem le.