Aᴢ ᴜᴛᴏʟsᴏ́ sᴢᴇʀᴇᴛʟᴇᴋ

16

Emilie Ford

Egyenlőre úgy voltam vele, hogy nem szólok senkinek erről az egészről, amíg nem vagyok benne biztos, hogy tényleg komoly, már amennyire komoly lehet egy ilyen dolog. 

Mivel nem nagyon volt ötletem mit is csinálhatnék és a nap nagy részét végig filmeztem, Davidnak pedig rengeteg dolga volt a szüleivel, így megbeszéltem vele, hogy este sétálunk egyet a parton, de én hamarabb kimentem, muszáj gondolkodnom egy kicsit. Négy körül indultam el és még mindig iszonyat meleg volt, de nem érdekelt tudtam, hogy muszáj egyedül lennem egy kicsit, ami ez esetben két óra hossza lesz. Negyed óra múlva már a talpamat masszírozta a meleg homok, máskor sütni szokott, de már hűl az idő így nem lehetett érezni én pedig kifejezetten szerettem mezítláb sétálgatni a homokban. Halkan sétálgattam el az örömmel játszó gyerekek mellett, akiket a szüleik mosolyogva figyeltek, aztán egy baráti kör mellett is elhaladtam akik önfeledt nevettek valamin. Jó érzés volt látni mások boldogságát és végre én is azt mondhattam, hogy újra boldog vagyok, sőt sokkal boldogabb, mint eddig akármikor.
Elkezdtem gondolkodni a névtelen üzeneteken, amikor rezegni kezdett a telefonom.

Ismeretlen:

"Hogy hogy egyedül?"

"Ezt, hogy érted?"

"Egyedül sétálgatsz."

"Te kémkedsz utánam? Ez beteges.."

"Nem kémkedek! :)
Pont itt volt dolgom, de ne aggódj már megyek is."

Erre már nem igazán tudtam reagálni csak elraktam a telefont, körbe néztem hátha látok egy ismerős arcot, akihez a szám tartozhat, de senki. Egyre többet agyaltam ezen az egészen és így sétáltam tovább, hiszen azt mondta ismerem vagy valami olyasmi, akkor ha szembe jönne velem az utcán csak tudnám ki ő. Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, hogy valaki mögém sétált és átölelt. Ijedtemben megugrottam, mire a fiú csak a kezét a feje mellé emelve védekezés képpen hátrált egy lépést.

– Min gondolkodtál ennyire pöttöm? – nevetett fel aranyosan.

– Semmi lényegesen. – legyintettem és puszit nyomtam a szájára, de neki ez nem volt elég. Közelebb húzott és egy mély csókba hívott.

– Mióta vagy itt? – kérdezte miután elváltunk egymástól.

– Négy után jöttem le. – vontam meg a vállam. – Sikerült mindent elintézni? – kérdeztem, de ő erre csak csalódottan elmosolyodott.

– Még nem. – sóhajtott kis gondolkodás után.

– Tudok segíteni? – néztem rá aggódva mert láttam, hogy rettenetesen fáradt.

– Csak maradj velem. – nevetett fel erőtlenül én pedig karjaim közé zártam. Elkezdtünk sétálni és megbeszéltük a dolgokat. Elmondta, hogy a szülei éppen válnak, mivel semmi nem olyan szép és jó, mint ahogy azt a múltkor mutatták, mint amikor náluk voltam Cintivel. Az apja teljesen másnak adja ki magát és őszinte leszek én nem néztem volna ki belőle, hogy egy ilyen gonosz ember. Az anyukája elég rosszul van és David nagyrészt őt támogatja, de mivel neki is köze van ehhez - már hogyne lenne - és ez teljesen kimeríti szegénykémet. Már régóta folyik ez az egész náluk, de most jutottak el a válóper benyújtásához. Megpróbáltam neki tanácsolni valamit, de nem igazán tudtam, sosem tapasztaltam ilyet és igazából nem is szeretnék, el sem tudom képzelni mennyire fájdalmas ez, de tudom, hogy David nagyon erős. 

– Csak hát akármennyire is akarok nem tudnék köztük választani. – magyarázta.

– Ezt megértem, de kihez húz jobban a szíved? – kérdeztem meg azt, amire ugyan úgy lehetetlen a válaszadás basszus Emilie, de hülye vagy!

– Valószínűleg anyával maradok, apám ezt nem érdemli, akármennyire is szeretem. – kezdett el gondolkodni és a szemében felfedeztem pár kósza könnycseppet, de rögtön el is fordult, hogy ne lássam.

– David előttem nem kell erősnek mutatnod magad. Sőt attól leszel erős, ha ki mered mutatni az érzéseidet. – mondtam hallkan, mire felém fordult, szorosan magához ölelt és sírni kezdett. Olyan rossz érzés volt őt így látni, megtörten. Egy olyan embert, akire azt hitted sosem fogod elgyengülve látni, mert olyan jól leplezi, de nekem megmutatta ezt az oldalát is és szerintem ez mindennél többet ér, mert őszinték vagyunk egymással, őszintén kimutatjuk minden érzésünket még ha azzal másnak fájdalmat is okozunk.

Csak csendben ültünk a homokban én a haját simogattam, amíg ő hozzám bújva próbált megnyugodni. Tudom, hogy holnap ő emlékezni sem akar majd szóval, ami itt megtörténik az itt is marad.

Ezek után már tereltük a témát és másról kezdtünk el beszélgetni, egyre jobb lett a kedvünk és David haza is kísért. Nevetve köszöntem el tőle és miután bementem a házba részemről ez teljesen el szállt. Segíteni akarok neki, de nem tudom hogyan lehet csak hagynom kéne, hogy dolgozza fel előbb egyedül és ha ő kéri akkor segítek.

Egész éjszaka ezen agyaltam és az elkövetkezendő pár nap, amíg nem találkoztam Daviddal ezzel ment el. Pedig minden nap volt valami programom, ha nem a családdal, akkor Olival mentem valahova vagy Cintivel, de Tomhoz is voltam, mivel a születésnapom óta nem igazán találkoztam velük, és lassacskán eljött David születésnapja is. Mindent sikerült tökéletesre megszervezni csak remélem tetszeni fog neki tekintve, amilyen helyzetben van most.

– Akkor a hely ki van bérelve.. – kezdte Cinti.

– A díszítés megvan, – gondolkodott Oliver is.

– Kaja, torta, innivaló elintézve, – pipáltam ki a listát.

– És a vendégeket is értesítettük. – bólintott Tom.

– Reméljük nem fújja le az utolsó pillanatban. – mondta Viky, aki segíteni volt most köreinkben és ahogy ezt kimondta mind rám néztek, mivel az utóbbi időben csak velem volt hajlandó beszélni.

– Nem fogja. – mosolyogtam bíztatóan, mivel ezzel kapcsolatban nekem is voltak kétségeim.

Lassan el is jött az este, nem öltöztem ki, mivel ez egy sima buli lesz. Egy rövidnadrág és egy egyszerű póló mellett döntöttem. El is indultam Davidert mivel én még nem vezetek, így hozzá gyalog megyek, onnan pedig motorral megyünk tovább. Tudjuk mind, hogy a fiú sejti, hogy bulit szervezünk neki, de azt nem, hogy egy karaoke parti lesz. Tudjuk, hogy szereti attól, hogy nem mondta el senkinek - az anyukája nagy segítségemre volt - és én sem csak egy meglepetéssel készülök. Odaértem és ő már kint várt, én persze rögtön a nyakába borultam és felköszöntöttem.

– Boldog szülinapot! – mosolyogtam rá és átnyújtottam a kis dobozkát, amiben a karkötő volt. Kisfiús mosollyal kezdte bontogatni és mikor meglátta rögtön magához húzott egy csókra.

– Köszönöm! – ölelt magához olyan erősen, hogy majdnem megfulladtam.

– Na menjünk! – nevettem és el is indultunk. Nem volt messze a bár, amit Tom segítségével sikerült kibérelnünk, így nem utaztunk sokat, amikor odaértünk még csend volt. A fiú mosolyogva sétált mellettem, nagyon jól tudta mire készülünk.